buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Léthelyzet és leletkeresés
Mezey Katalinnal és Oláh Jánossal beszélget Nádor Tamás


2006.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Mondhatnánk jelképesen: az Elérhetetlen föld vonzásában indultak, s megérkeztek Széphalomig közös életükben. Kevésbé líraian: valóban egy őket is közlő legendás versantológia révén találkoztak, majd társultak, aztán egyikük így, másikuk úgy araszolt a maga írói-költői-szerkesztői útján. Miközben azért magánéletükben együtt maradtak. A Széphalom Könyvműhely irányítójaként Mezey Katalin könyveket adott és ad ki, Oláh János (miközben, cselgáncsedzőként, csöppet sem poétikus foglalkozást űzött) idővel a Magyar Napló főszerkesztője lett. Most nem máriaremetei otthonukban, hanem – lótás-futás közben – a Városligeti fasorbeli kiadó fölött, egy kis büfében beszélgetünk. Mások itt (meg egyebütt is) nálunk hangosabbak, de azért szépen értjük egymást.
 

• Hosszú ideje házasok. A szólással (nem épp elegánsan) élve: két dudás elfért egy csárdában. Mi előzte meg találkozásukat?

Mezey Katalin: Szüleim kertészek voltak. Édesanyám értelmiségi családból „ment ki” a kertbe, édesapám mély szegénységből jött, nehezen sikerült önálló egzisztenciát teremtenie. A gyermekkori kis budai kertészetben volt minden: virágágyás, dísznövény, meg ami nekünk kellett: tyúkok, nyulak, kecskék, még disznót is vágtunk a háborút követő nehéz időkben. Hozzánk járt állatkert helyett a környékbeli gyereksereg. Vagyis szinte egy rezervátumba születtem – a Pasaréten. Aztán elvették, államosították. Megszenvedtük, hogy négy fal közé szorultunk. S attól kezdve mondogatták a szüleim: bármi légy, csak kertész ne... Anyámnak volt egy kis szépirodalmi gyűjteménye – ahogy megtanultam olvasni, a könyv lett menedékem. Hétévesen bárányhimlőt kaptam, Petőfi-kötetet adott mellém anyám a karanténba. Természetes volt, hogy végigolvastam. De a magyar klaszszikusokat is hamarosan, és a költészet, az irodalom magához láncolt. Később színházi és filmrendező is szerettem volna lenni, de gyorsan szétfoszlottak az ezekhez fűződő illúzióim. Jánossal a bölcsészkaron találkoztunk.

Oláh János: Nagyberkiben születtem, de hamar Soroksárra költöztünk, ott nőttem fel. Ez is félig falu, félig kisváros volt még akkoriban, termé-szetközeli környezet. Gyermekkoromban először inkább rajzolgattam, mi több: képzőművészeti középiskolába jártam. Hogy mikor kezdtem írni, nem is tudom. De volt egy magyartanárom, aki már az általánosban olvasni szoktatott: Veres Pétert, Németh Lászlót, Illyést, sőt Weöres Sándort „közvetítette”. (Ami akkoriban aligha volt jellemző külvárosi iskolákra.). Ez a „fertőzés” tört ki aztán rajtam a gimnáziumban valóságos olvasási lázként. (Különös oktatási intézmény volt: 1956 után professzorokat száműztek oda.) Az idő tájt már írtam zsengéimet, közülük egy-kettő Földesi József Magyar Közért című lapjában meg is jelent. E hasábokon és személyesen már akkor megismerkedtem Bella Istvánnal. Az egyetemen aztán pezsgő irodalmi élet fogadott, Katival is ott találkoztam.

• Ismeretes: az Elérhetetlen föld című antológia címadó versét – az „ezüstbalta” házzal, „az évszakok roppant illatá”-val – Oláh János írta. Miképp illeszkedett ez a szemlélet, látásmód az akkori egyetemi és azon kívüli világba?

O. J.: Szemtanúi, elszenvedői voltunk ötvenhatnak, tehát éreztük, tudtuk, miben élünk. A magunk által alkotott egyetemi mikrokozmoszban mégsem gondoltuk, hogy hallgatni kell. Így aztán szóban és írásban sok minden megfogalmazódott. Élénk irodalmi élet folyt ott, beszélgettünk, vitatkoztunk, felolvasóesteket tartottunk a Ráday utcai kollégiumban, az Eötvös Klubban, az Egyetemi Színpadon, meg főként a Ménesi úti kollégium gyakran zsúfolásig megtelt nagytermében.

M. K.: Különböző, többnyire hamar betiltott kőnyomatos lapokat szerkesztettünk. Varga Lajos Mártonék, Kiss Benedekék indították a Mozdulókat – ezzel csakugyan megmozdult valami. Aztán jött a Napok, meg persze a Tiszta Szívvel (ez utóbbit többek közt Bella szerkesztette). S eközben szerveződött az említett Elérhetetlen föld című antológia. János évfolyamtársam volt, már első egyetemi napunkon találkoztunk. Két és fél év után családi meghívásra Zürichbe mentem, s ott végeztem egy szemesztert a filológiai fakultáson. Utána anyagi okok miatt itthon csak levelező tagozaton folytathattam tanulmányaimat. Az Elérhetetlen föld szerkesztésében így nem vettem részt. János levélben kért tőlem verseket, aztán, amikor Pesten jártam, a körúti Erzsébet sörözőben megbeszéltük, és elfogadták őket. Akkoriban Tatabányán tanítottam, ott férjhez mentem, elváltam. 1969-ben jöttem vissza végleg a fővárosba, épp amikor az antológia sok megpróbáltatás után mégis megjelent.

O. J.: Sikeres volt a kötet, olyannyira, hogy folyóiratot is terveztünk. Támogatott is bennünket Czine Mihály, Kiss Ferenc. Továbbá – Váci Mihály révén – a vajai múzeum igazgatója, Molnár Mátyás is; úgy tervezte: a lapot múzeumi értesítőként adja ki. Három szám egybeállt, aztán a kéziratokat váratlanul lefoglalták. E munkák közben alakult ki Katival is a közös életünk.

• Tehát: egy család, két toll, három gyermek. Mezey Katalin vers- és prózaíróként, műfordítóként igen visszafogottnak látszik. Ám nem elvonatkoztató, hanem konkrét; amit érzékeltet, az is szinte tapintható. Mit művel voltaképpen?

M. K.: Közhely: a próza talán megtervezhető, bár bizonyos értelemben annak is magától kell áradnia. A versírás nem vezérelhető, ahhoz inkább lelki készenlét kell. Szerencse dolga is: amikor olyasmi forog a fejünkben, ami verssé lehet, jó ha – hadd mondjam ilyen régimódian – papírközelben vagyunk. Aztán: a prózához idő kell, ebben én majd’ mindig szűkölködtem. Csak a hetvenes-nyolcvanas években írtam néhány regényt és egy kisregény-kötetet. Esetemben csak abból lesz vers, amit megéltem. S kell aztán ehhez az a bizonyos, Bolyai János által említett pont is, amelyen, ha a lábát az ember megveti, egy világot teremthet. Vagy legalábbis a meglévőt kibillentheti mozdulatlanságából. Nagyratörő elképzeléseim voltak, olyasfélék, amelyeket mikro-realizmusnak, lélektani realizmusnak nevezhetünk: a belső történésekre figyeltem, azokat akartam rögzíteni. A lélek eseményeit, az érzelmek születését, a cselekedetek motivációját, azt, ami legtöbbször félig, vagy egészen öntudatlan. Eközben észre kellett vennem: mennyire elmúlt az a valóság, amelyet gyerekfővel átéltem, és eltűnt az érzelmi, etikai, gondolati közösség is, amelyhez gyermekkori környezetem s a családunk is tartozott. Ekképpen – a mindannyiunkat érő történések közepette – szinte régészként próbálom föltárni az a világot, amelyet a történelem befújt, eltakart, eltemetett. Szeretném megragadni, közvetíteni, megértetni azt a mentalitást, erkölcsi elkötelezettséget, amely útra bocsátott s mindmáig vonzásában tart.

• Akik kalickákra szabdalnák az irodalmat, Oláh Jánost besorolták a „népi írók” közé. Valójában, úgy hiszem, sosem volt, ma sincs semmiféle skatulyában. És folytonos kiszorítottságában sem került a perifériára...

O. J.: Inspirációm, úgy hiszem, nem változott. Említett szülőfalumból eljöttünk ugyan, de továbbra is ott éltek közeli-távolabbi rokonaink. Gyakran jártam odahaza, és a soroksári világ is nagyon hasonlított a falunkhoz. Nem ihletőm volt ez a környezet, hanem a léthelyzetünk, mindaz, amiben éltünk. Így aztán mást nem is tudtam volna megírni, hiszen az ember – ahogyan Kati is mondja – csak arról képes hitelesen szólni, amit átélt és látott. Azokra a történetekre voltam fogékony, amelyeket ott hallottam, a gondolkodás és a nyelv révén az emlékezetnek számomra fontos mozzanatait próbáltam megragadni. Rekonstruáltam mondjuk olyasmit, amit egykoron hallottam. Az egyik öreg paraszt például, amikor el akarták venni a földjét, azzal fenyegetőzött: ha valóban megteszik, kivágja a feszületet. Elvették, de ő ezt végső elkeseredésében sem tudta megtenni. Ám novellámban valóban végrehajtja, mert bennem e tragikus eset mégis megtörtént. A népiség nem díszlet, nem primitivizmus, hanem szemlélet.

• Mezey Katalin a Széphalom Könyvműhelyt vezeti, Oláh János a Magyar Napló főszerkesztője. Mennyiben egészíti ki, árnyalja, vagy éppen gátolja ez írói munkájukat?

O. J.: Kenyérkeresőként, sok éven át elsősorban cselgáncsedzőként dolgoztam. Ezt aligha lehet literátus foglalatosságnak nevezni. Habár e sport ökonomikus szemléletre, a felesleg elhagyására is nevel. Témám azért nem volt a dzsúdó, legföljebb érintőlegesen, egy-két versemben. Lassan a Magyar Naplóhoz is annyi esztendő köt, mint a cselgáncshoz. Pedig eleinte úgy látszott: a lap hamar kimúlik. Aztán - ez persze nemcsak az én érdemem – mégis megmaradt, s talán sajátos szerepet játszik irodalmunkban. Ami, gondolom, annak köszönhető, hogy elfogulatlanul – a minőségre, értékre figyelve – közlünk hazai és határon túli magyar kortárs írásokat, s ugyanígy próbálunk az európai és a távolabbi literatúrára is frissen kitekinteni. S még egy sajátosságunk: megesik, hogy olykor az esztétikai megfontolásnál is fontosabbnak tartjuk, hogy az írásban a bennünket körülvevő, a minket égetően érintő gondolat- és érzésvilág fogalmazódjék meg. Ami egyébként a Magyar Napló és más kiadványok szerkesztését illeti, erről csak ennyit: nem árt, ha az író olvas is.

M. K.: Anélkül, hogy ezt megfogalmaztam volna magamban, azt hiszem, amióta közöm lett az irodalomhoz, mindig vonzódtam a szerkesztői, könyvkiadói munkához is. 1987-ben létrehoztuk az Írók Szakszervezetét azzal az elhatározással, hogy az alkotói autonómia támasza legyen. S ugyanakkor – még a fölülről szervezett, költségvetésből eltartott kiadók világában – szerettük volna létrehozni az írók kiadóját is, végre politikai-ideológiai megfontolások nélkül, csupán a kéziratok minőségére figyelve. Egymilliós alaptőkét kapott az alapítvány, így az árbevételből 1992-ig sikerült fönntartani magunkat, és folyamatosan jelentettünk meg műveket. Akkor jött a neheze: a privatizációs hullám idejére a nagy terjesztők hatalmas adósságokat halmoztak fel, s a könyvtárak sem tudtak már kielégítő számú példányt vásárolni. Sok új kiadó tönkrement. A Széphalom Könyvműhely valahogy túlélte ezt az időszakot. (Például úgy, hogy a negyvenöt utáni tragikus eseményekről, a magyarság újkori történetének fehér foltjairól – a felvidéki kitelepítésekről, a malenkij robotról stb.– publikáltunk addig megjelentethetetlen dokumentumokat. Ma is feladatunknak tartjuk ezt: most jelentettük meg a Recsk című dokumentumkötet bővített kiadását.) Időközben köztudomásúlag – mondjuk így: piaci okokból – a kortárs szépirodalom kiadása sajnálatosan visszaszorult. Mi azonban továbbra is ennek maradtunk befogadói, kiadói. Megjelent címeink száma közel ötszáz, vannak törzsszerzőink persze, de igyekszünk az új értékeket is felkarolni. Hadd említsem itt most csak két legismertebb sorozatunkat, büszkeségünket. Az egyik a Várkonyi Nándor életműkiadás. Ezt a szerző hétezer oldalas kézirathagyatékára alapoztuk (Kende Sándor prózaíró közvetítésével került hozzánk). Benne végre cenzurázatlanul jelentettük meg a híres Sziriat oszlopait, és az Elveszett Paradicsomtól Az ötödik emberen át a korábban publikálatlan, 2006-os tanulmánynyűjteményig, tíz vaskos kötetet. Másik, legnépszerűbb írónk Jókai Anna, akinek szintén eddigi teljes oeuvre-jét kiadjuk. Eleinte jó volt, ha életműkötetei elérték az ezer példányt, ám 1998-as, Ne féljetek című új regényét az olvasók elkapkodták. Ma már a tizennyolcadik kiadásnál tartunk, és több mint hatvanezer példány fogyott el belőle. Ezáltal az író többi kötete is olyan hátszelet kapott, amely a Széphalom Könyvműhelyt is életképessé tette. Kiderült: szépen társulhat siker és minőség. Sok más szerzőnk mellett ez a két név lett műhelyünk márkajelzése.

• A Mezey–Oláh házaspár – noha az efféle nem divat manapság – igencsak tartósnak látszik. Közhelyesen fogalmazva: a nyilvánvaló szereteten, kölcsönös megértésen túl mennyiben játszik közre ebben a rokon foglalatosság és maga az irodalom?

M. K.: A könyv-, illetve a folyóirat-kiadás egyaránt időemésztő, emberpróbáló munka, mindkettőnknek külön kell helytállnunk a magunk dolgában. Örökös sietségben éltünk-élünk, a kelleténél bizonyára kevesebbet tölthettünk egymással és például az unokákkal. De azért tisztességgel, szeretettel fölneveltünk három gyerekünket, s ma is mindenben igyekszünk a segítségükre lenni. És megírtuk azt, amit meg tudtunk írni.

O. J.: Olvassuk is persze egymást, és a másik személyes, vagy akár irodalmi gondját-baját, örömét szintén megbeszéljük. Még normális baráti életre is jut néha – persze nem elegendő – időnk. A „Kilencek”, egykor velünk induló költőtársaink közül találkozgatunk Kovács Istvánnal, Kiss Benedekkel. Mondogatják manapság, hogy béküljek meg másokkal – olyanokkal, akik másként gondolkodnak, mint én. No de, miért béküljek meg azokkal, akikre nem haragszom, akikkel sosem voltam haragban? Nem érdekelnek a szekértáborok.

M. K.: Azért én sokszor elgondolkodtam azon, hogy teljesen kettészakadt az irodalmi élet. Lassan hozzászokunk ehhez az elkülönüléshez. Munkámban, kapcsolataimban ugyan törekszem arra, hogy ez a „cezúra” a lehető legkevésbé érvényesüljön. Ám kétségtelen: nem mindig tapasztalható fogadókészség a közelítő, ne adj’ isten, egybekovácsoló szándékokra. Pedig szükség van a kölcsönös érdeklődésre. Nem természetes, hogy ezt vagy azt a művet, szerzőt el se olvasom, mert már eleve „tudom” róla, hogy rossz, hogy nem érdekes. A szemléleti különbözés önmagában nem lehet értékmérő, homlokegyenest ellenkező gondolkodásmódok, esztétikai felfogások egymás mellett is létjogosultak lehetnek, sőt, akár egymásnak feszülve is.

O. J.: Dolgozunk, tudomásul vesszük, hogy ilyen közegben élünk. És ismétlem: harag nélkül végezzük azt, amit vállaltunk. Aztán hazamegyünk, és éljük a magunk normális életét. Szép helyen lakunk, ablakunkból a máriaremetei templomra látunk...

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu