buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A.E.I.O.U.


2007.11.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ez a magánhangzók sorozatából álló rejtélyes AEIOU felirat, amit állítólag III. Frigyes császár talált ki a 15. század második felében, s máig olvasható nevezetes ausztriai épületeken, a legkülönbözőbb értelmezésekre tett szert az elmúlt századok alatt. Közülük is kettő lett igen közismert, az egyik latin megfejtés szerint Austria Erit In Orbe Ultima, vagyis „Ausztria örökké létezni fog”, a legkritikusabb német nyelvű megoldás pedig azt állítja, hogy Am End’ is’ ollas umasunst, azaz „A végén úgyis minden hiába”. E két különböző nézőpont az osztrák irodalom és kultúra évszázados feszültségmezőjét ki is jelöli. A nagy elbeszélés mítosza, az impresszionista életérzés irodalmi megnyilvánulása, a múlt iránti nosztalgia a huszadik századi kataklizmáknak köszönhetően az osztrákoknál is a feje tetejére állított minden addigi lényeges beszédmódot és perspektívát. És bár évtizedekbe került, míg a hatvanas és hetvenes évek nagy vívmányai, a kísérleti irodalom, a nyelvkrízis esztétizálása, a szubjektum fölszabadítása, az anti-műfajok szélesebb tért nyertek maguknak, az osztrák irodalom legkülönbözőbb ideológiai és erkölcsi-esztétikai különállását megképező „fejezetei”, köszönik szépen, azóta is nagyon jól megvannak egymás mellett. A magyar könyvkiadók, függetlenül egymástól, rendre szemléznek ebből a hatalmas, egyébként hozzánk néha létkérdésekben igen közel álló, néha meg emberi számítás szerint is távoli, mégis-szomszédos irodalomból. Az érdeklődés és az igény, úgy tűnik, releváns és állandó. S ha megközelítőleg egy év osztrák-magyar fordításirodalmát, abból is a legnagyobb korszakok legnagyobb írómestereinek könyveit végiglapozzuk, sőt minden hiábavalóság ellenére itt és most egyben láttatjuk, az a furcsa kép is rögzülhet bennünk: Ausztria, irodalma által, tényleg örökké létezni fog.
 

Arthur Schnitzler hat könyvvel, Hugo von Hofmannsthal egy könyvével kanonikus módon jelzi a századforduló osztrák nyelvművészetének, esztéticizmusának, némi Freudot is megelőző, pszichoanalitikus jellegű irodalmának jelentőségét. Kettőjük közül is mintha Schnitzler könnyű kézzel írott elbeszéléseiben, regényeiben, drámáiban látnánk több felfedeznivalót. A múlt század tízes-húszas éveiben Schnitzler művei magyarul közismertek voltak, de későbbről legfeljebb Kornis Mihály 1989-es Reigen-átiratára, a Körmagyarra emlékezhetünk, s Alain Delon Casanovájára, igazán Stanley Kubrick Álomnovella-értelmezésére volt szükség ahhoz, hogy Schnitzlerre kíváncsiak, és nyitottak legyünk. A Kalligram Kiadó ki is adta kissé szemérmetlenül Kubrick filmjének címével (Tágra zárt szemek) az Álomnovellát (2000), majd sorba állítva a különböző elbeszélői műfajokat, előbb legkülönbözőbb korai, illetve kései korszakából négy elbeszélést A játék címmel (2001), ezután az 1928-ban íródott regényét, a Thereset (2003). Schnitzler drámagyűjteménye (benne az 1890-es évek olyan klasszikusai, mint az Anatol, a Körtánc és A Zöld Kakadu) az Európa Kiadó gondozásában jelent meg (2004), s a Casanova hazatérésének régi fordítása is újabb kiadást ért meg az Éri Kiadó jóvoltából (ugyancsak 2004-ben). Ez a műfaji keresztmetszet képes is volna eligazítani az életműben, s minden más további válogatásnak vagy újrafordításnak figyelembe is kellene vennie e kiadói törekvéseket. Az Európa Kiadó 2007-es Schnitzler-válogatása, A titokzatos asszony éppen arra nem ad választ, hogy a szerző egyes szövegeinek minősége, vagy éppen minősíthetetlen egyszerűsége minek lehet a függvénye. Vagy hogy van-e egyáltalán prózapoétikai meggondolás az életműben.

Schnitzler egészen egyszerűen, s mindvégig, hozza a formáját? Akkor viszont együtt kellene olvasni az irodalomtörténeti jelentőségű, belső monológot használó Guszti hadnagyot (1900) a negyedszázaddal később írt Else kisasszonnyal (1924). Egy lényeges válogatásban mind a kettőnek ott a helye. Így, ha nagyon kíváncsiak vagyunk, két válogatást is meg kell vásárolnunk. A titokzatos asszonyból sem derül ki, Schnitzlernek melyik szövege melyik korszakából származik, nem ad tájékoztatást arról, hogy egykori fordítások miért állják meg a helyüket, s miért szükséges meglévő, friss fordítást újrafordítani (a Kalligram-válogatásból A díszelőadás itt A nagy nap címmel olvasható). A titokzatos asszony lényegében hasonló korpuszt teremt, mint az ugyancsak Tatár Sándor válogatásában készült Hugo von Hofmannsthal elbeszélésgyűjtemény (Az árnyék nélküli asszony, 2004). Egyik sem él filológiai, műfaji és fordítástörténeti tájékoztatással. Ahogyan oda újra fordíttattak Kertész Imre és Tandori Dezső Hofmannsthal-fordításai, innen ugyancsak az ő munkáik hiányoznak indokolatlanul. Mindenesetre szám szerint kiadás van elegendő, sőt össze is hasonlíthatók a különböző fordítások.

De hogy ki fogja a nálunk teljesen ismeretlen, s a mai osztrák kritikai diskurzus szerint igencsak régi vágású, kellemetlenebb fogalmi apparátussal: a második világháború után restauratív hatalmi szándékait ki is nyilvánító Alexander Lernet-Holeniát olvasni, nehéz megjósolni. Szerzőnk egyrészt képviselője annak az ideológiának, amit az 1945 utáni politikai tendenciák az „ott folytassuk, ahol 1938-ban abbahagytuk” címszóval hangoztattak, s annak az ’Alt-Österreichisch’ hagyománynak, amely irodalomban, művészetben ugyancsak identitásbeli jogfolytonosságot szorgalmazott. Ez a régi-osztrák felfogás a Monarchia romjaiból nőtt ki, volt, aki ebbe az életeszménybe belehalt (Joseph Roth), és volt, aki a többszörös ideológiai változásokat is túlélve mesterművet alkotott belőle (Heimito von Doderer). Lernet-Holenia igen olvasmányos, de messze nem üti meg azt a mércét, amellyel éppen néven nevezett kortársai és pályatársai, igaz, más ideológiák kereszttüzében, de máig ható életműveket alkottak. Ez a sokadrangúság megmutatkozik a Bagge báró című kisregényben is, amit a Nagyvilág Kiadó adott ki Tatár Sándor különben kitűnő fordításában. (Bár a magyar kiadás nem jelöli, a mű 1930-ban íródott, s ez fontos a poétikai miheztartás végett.) Többszörös elbeszélői síkváltással jutunk el Bagge báró történetéhez, aki egyes szám első személyben, visszatekintve mondja el, némi áttétellel, nem kevés beleéléssel, még több kommentálással valóság és álom közt lebegő, különös történetét. A cselekmény színhelye nekünk érdekes és unikális lehet: Bagge báró és katonatársai (1915-öt írunk) valahol Tokaj környékén keresi orosz ellenfelét, s e felderítés közben nem egyszer részesülnek a magyarok részéről nagyszerű vendéglátásban. Bagge báró bele is szeret egy nemesi család sarjába, Charlotte Szenttelekybe. A kisregényt előjelek, sejtések tarkítják; a lovascsapatnak kezdettől fogva a halálba kell lovagolnia. Az elbeszélői kommentár is könnyedén világossá teszi, hogy a halál és az élet közti mezsgye milyen összefüggésrendszerben tárható fel, s hogy e köztes tér milyen viszonyban van az álommal. Valóság és álom, élet és halál közt lebeg Bagge báró élettörténete. Ami valóságnak tűnő élményközvetítés, igen nagy szerepet kap a leírásokban a pszichikum működése, az látszat, fénytörés. A halál bekövezte és a tényleges halál közti pillanatot merevíti ki az elbeszélő, s változtatja redundáns álomképpé, túléléssé. A korábban említett Hugo von Hofmannsthal Lovastörténetéhez viszonyítva tudhatjuk meg igazán, mi az új a múlt századforduló osztrák elbeszélőművészetében, s mi lett a későbbiekben belőle: szubjektumra, érzékelésre, ismeretelméleti poétikára, élet, halál és álom irodalmi tematizálására vonatkozóan. Hofmannsthal „sűrű” elbeszélése Lernet-Holéniát naivnak, egyszerűnek és banálisnak tűnteti fel. Vagy egyszerűen csak olvashatónak.

Ha Schnitzler Bécset teszi meg történeteinek fő színterévé, s Lernet-Holéniával Tokaj borvidékén kalandozhatunk, akkor az egykori Monarchia részterületéből Joseph Rothnak is kijár a maga különös hangulatú, mással össze nem hasonlítható világa, amit nem egy elbeszélésében, regényében föl is idéz: Galícia. Az Osztrák-Magyar Monarchia keleti peremvidékének eltűnt, s letűnt kultúrája az, ami Roth írásművészetében a tulajdonképpeni meghatározó elem. De nem mernék megesküdni rá, hogy rendkívül szuggesztív, néha populáris hangvétele ellenére Roth közismert szerző volna. A harmincas években, szinte párhuzamosan, megjelentek munkái magyar fordításban, de azután csupán főműve, a Radetzky-induló maradt meg kanonikus műként, amit 1957-ben, majd kevéssé sikerült folytatásával, A kapucinus kriptával egy kötetben 1982-ben adtak ki újra. Nevezetes még Kertész Imre 1989-es Jób fordítása, de egy csúnyácska Rakéta Regénytárbeli kiadáson (A hamis súly, 1979), s egy esszéköteten kívül (Zsidók vándorúton, 1989) nem is nagyon tudunk másról. Holott Roth rendkívül jó stiliszta, újságírói napi tevékenysége és a Monarchia nemzetek feletti örökségének megörökítési szándéka szerencsésen találkozott egymással, s bár hányatott sorsú, legendás ivóként élte és űzte az életét, nem kevés katolikus kontra zsidó identitáskeresésben, olyan életművet hagyott maga mögött, amely éppen lelkességében, számadásában, hitelességében múlja felül kortársainak irodalmi munkásságát. Roth a Monarchia árnyékában élt és alkotott, az elfeledettet, a múltat rögzítette minduntalan, figurái sorstörténeteiben az állandó identitáskeresést, a származás és hovatartozás kérdéseit firtatta. A Scolar Kiadó rendhagyó és igen míves szépirodalmi sorozatának negyedik kötete Roth utolsó éveiben írott hosszabb elbeszéléseit fogja közre, melyek a külső, náci fenyegetés és a belső, állandó krízishelyzet feszültsége ellenére is talán legszebb megfogalmazásai imaginatív emlékmű-állítási szándékának. Az 1937-ben íródott A hamis súly Anselm Eibenschütz zlotogrodi mértékmester, egykori altiszt, az 1940-ben, már Roth halála után posztumusz műként közreadott Leviatán Nissen Piczenik progradii korallárus életmeséjét mondja el (előbbi Szaszovszky József, utóbbi Kurdi Imre korábbról már ismert fordításaiban). A kötet címadó elbeszélése, az 1939-es A szent korhely legendája itt olvasható először (Szaszovszky József fordításában). A szerkesztők (Balla Zsófia és Báthori Csaba) példátlan munkát végeztek a szövegek filológiai pontosításával, s esszészerű utószó, a legfontosabb életrajzi adatok kivonatolása, sőt szakirodalmi útmutató segíti az olvasó tájékozódását. És ez még akkor is fontos gesztus, ha az egykori közös államiság és otthontalanság révén Joseph Rothról általában is többet illenék tudni. Mert hogyan is érthetnénk meg például egy háború utáni szerzőnő, Ingeborg Bachmann viszonyulását a Monarchiához, Ausztriához, nemzethez és nyelvhez, ha nem ismerjük Roth írásait?

Ingeborg Bachmann majd’ negyven évvel később, utolsó kötetében, annak is az utolsó elbeszélésében, a Három út a tóhoz címűben idézi fel Roth szellemi örökségét. Bachmann korai, 1973-ban bekövetkezett halálával ugyan nyitott életművet hagyott maga után, de életében megjelent kötetei mind egy határozottan egzisztencialista és nyelvfilozófiai irányultságú létszemlélet esztétikai megvalósulási lehetőségeit jelzik. Két verseskötet (1953, 1956), két elbeszéléskötet (1961, 1972), egy regény (1971): ez a publikus életmű. A Gruppe 47 által is díjazott verseit antológiákban, folyóiratokban olvashattuk, válogatott elbeszéléseit a Szimultán című kötetben (1982), egyetlen kész regényét, a Malinát 2002-ben a Jelenkor Kiadó adta ki magyar fordításban. Ismeretlen szerzőnek is tekinthetjük Bachmannt, akit legfeljebb a beavatottak kedvből, a német szakos hallgatók kötelességből olvasnak. Pedig azóta láthatatlan életműve is végigjárta a filológiai és irodalomelméleti érési szakaszokat. Rekonstruálták hatalmas regénytervezetét, a Todesartenprojektet, kiadták korai verseit, jó ideje a gender studies nemi reprezentációkereső szubjektumelmélete dolgozik életművén. 2006-ban, 80. születésnapját megtisztelendő, számos tudományos konferenciát rendeztek világszerte. Ennek, a budapesti Osztrák Fórumnak, s a két kitűnő fordítónak, Adamik Lajosnak és Márton Lászlónak köszönhető, hogy a Jelenkor Kiadó, ha némi késéssel is, de 2007-ben vállalkozott Ingeborg Bachmann verseinek kötetkiadására. Bachmann ugyanis alapvetően lírikusként futott be igen gyors karriert, látványos képekben, szűkös mondattannal, megszólalói elbizonytalanítással hermetikus költészetet alkotott, különös szépségénél fogva mégis széles befogadásra talált; még a Spiegel címlapjára is felkerült az ötvenes években a „szőke osztrák lány”. Bachmann költészete él a hétköznapi nyelvhasználat banalitásként ható regisztereivel, kiemelve azokat elkoptatott kontextusaikból: a szürkeségből és tragikusból kifénylik valami nagyon nehezen megragadható, metafizikai léttapasztalat, miközben a versek alapvetően dalszerűek, árnyaltak, orpheuszi igézetűek. Bachmann egyfolytában a vers erkölcsi artikulálhatóságát feszegeti, ezért is téves az a mendemonda, hogy éppen a nyelvi, az erkölcsi és az esztétikai határ folyamatos reflektálása során hagyna föl a versírással. A hatvanas években kötetté nem rendezett, de elszórtan, folyóiratokban publikált verseiből éppen az állandó nekifeszülés létfeltételként szabott szüksége olvasható ki. A képek itt már visszafogottabbak, a szép szavak elfogynak, és erősen reflexív, önmaguk státuszát is kétségbe vonó versbeszédek keletkeznek. A vers elhallgattatása mindenesetre konzekvencia, utolsó versében, az 1967-es Elég az ínyencségekből címűben fel is számol valamit a versbéli individuális létezésből. A kimért idő, Bachmann régóta várt, magyar nyelvű verseskötete nem csupán egy megkerülhetetlen életmű gondolatközpontját jelenti, de most már költészettörténeti hiányt is pótol.

Megszokhattuk, hogy ha osztrák, nincs év Thomas Bernhard nélkül. Nyilvánvalóan ő jelenti a mércét, az orientációs pontot, s köszönhető ez annak, hogy ha többszöri nekirugaszkodással, és jobb, rosszabb fordításokkal, de sikerült nélkülözhetetlenné tenni őt a magunk számára. Idén mindjárt egy ismétléssel és egy unikális kiadással is dolgunk van. Az Ab Ovo Kiadó Önéletrajzi írások címen egy kötetben kiadta Bernhard öt részes híres-hírhedt életrajzi sorozatát, néhány részt új fordításban. A Kalligram Kiadó ugyanakkor elbeszéléseinek első kötetében olyan szövegeket adott közre, amelyek első alkalommal olvashatók magyar nyelven. Bernhardról ugyanis az a kép járja, hogy írógépe előtt ülve egyre-másra írja hosszabbnál hosszabb elbeszélői szövegeit, melyek szinte egy kaptafára mennek: figurátlan figurái akár egyik szövegéből átmehetnének a másikba; a nevek felcserélhetők, ahogyan a vágyott művek, a filozófiai tételek, s az ismétlődő monológok, szűkös cselekmények helyszíneiről nem is beszéltünk. Holott Bernhard az egyik leggazdagabb műfajú életművet hozta létre, s csupán a felszínes ismeret szerint gondoljuk regényírónak. Az olasz férfi című kötet azért jelent újdonságot, mert a korai próza hoszszabb elbeszéléseit fogja össze, így Adamik Lajos zseniális magyarításának köszönhetően tanúi lehetünk e prózai távváltás eseményekben igencsak bővelkedő alakulástörténetének. A Magasban Bernhard egykoron visszautasított első prózai szövege, melyet bosszúból vagy bosszantásból, a címet evokálva már a „magasban”, halála előtt publikált. A Magasban ennek megfelelően fokozott olvasói aktivitást igényel. Szerzőnk második regényéhez, a Megzavarodáshoz hasonlóan különböző szövegekből vagdalta szét és rakta újra össze; benne egy jogi gyakornok, s egy szanatóriumi kezelés története sejlik fel egy kisasszony, egy professzor, s egy képzelt nő viszonyrendszerében. Az 1964-ben megjelent Amras egy toronyba zárt testvérpár történetét beszéli el, miután szüleik öngyilkossága után nagybátyjuk Amras tornyába menekíti őket. Az Amras azt a korai, még egyáltalán nem megszokott hangvételt képviseli, amelyet a Fagyból és a Megzavarodásból már ismerhetünk. Bernhard maga annyira fontosnak tartotta e művét, hogy Franz-Josef Murauval, a Kioltás című 1986-os „utolsó” nagyregény elbeszélőjével, mindjárt a felütésében, az öt legfontosabb olvasmány között nevezteti meg. A kötetcímadó elbeszélés, Az olasz férfi (aki különben egyfolytában Bartókot hallgat) rendkívül szuggesztív erejű gyászszertartás-leírása ugyancsak a Kioltásban köszön vissza. A Kulterer a korai Bernhard egyik legszebb, legvisszafogottabb darabja; büchneri-kafkai reminiszcencia egy elítéltről, az írás szabadságáról és a szabadulás gyötrelméről. A megfigyelés direkt pontossága, az objektív elbeszélői hang szenvtelensége olyan imaginatív képi világot teremt a temetési előkészületekről Az olasz férfiban, a zárkaélet boldogságos pillanatairól A Kultererben, hogy nem lehet véletlen: éppen Az olasz férfi és A Kulterer került a filmvászonra. A kötetben megtalálható mindkét szövegvariáció: az eredeti elbeszélés és a filmnovella egyaránt. S ezzel lépéselőnyre tettünk szert az ismeretlen Bernhard irányában.

Elfriede Jelinek ismertsége, hát még értése-értelmezése nem kevés kételyt hagy maga mögött. Pedig ha Bernhardhoz hasonlóan időben mögé álltak volna jó és erős fordítók, írók, mind a színpadi drámairodalom, mind az elbeszélő irodalom nyitottságára fogékony közönség befolyásos és izgalmas, műfajgazdag életművet nyert volna. Igaz, éppen Bernhard neve, retorikai és zenei gyűlöletbeszéde lett félreértésekre okot adó orientációs pont Jelinek első magyar nyelvű megjelenésében is. 1997-ben még értetlenkedünk A zongoratanárnő regényvoltán (pl. Élet és Irodalom, Jánossy Lajos), igaz, Jelinek nyelvi kreativitására és zeneiségére érzéketlen fordításban jelent meg magyarul a könyv. Nem csoda, hogy 1998-ban a Kis csukákat már senki nem is vette észre. Ez utóbbi, eredeti címén A szeretők, még a hetvenes évek kísérleti irodalmának egy zártabb, a szerelmes füzetek és a honregény műfajaira rájátszó, humorosan társadalomkritikai, ugyanakkor már erősen gender studies nézőpontokat is magában hordozó műre. A korai nyolcvanas években Jelinek nyelvet, stílust, műfajt, nézőpontot vált, ennek a korszaknak a legpregnánsabb darabja a nyilvánvalóan tévedésből főműnek titulált A zongoratanárnő. Mert ha főművet keresünk, akkor az 1995-ös A halottak gyermekeit kellene fellapoznunk, azt a majd’ 700 oldalas regényt, amelyben hétvégi turistákat riogatnak az Alpok élőhalottjai. 2001-ben Michael Haneke Zongoratanárnő-értelmezése a filmvásznon lendíthetne Jelinek itthoni ismeretlenségén. Azután 2004-ben a Nobel-díj kapcsán politikai-ideológiai-esztétikai értetlenkedésekbe futunk bele (pl. Életünk, Alexa Károly), s bár az Ab Ovo Kiadó előveszi A zongoratanárnő és a Kis csukák korábbról eladatlan példányait (fordíttatta volna újra a nem-főművet), a megkésettség magáért beszél. Jelinek ügyben egyetlen szerencsénk Tandori Dezső műfordítói zsenije, a maró szatírájú, de tényleg élvezetes Kis csukák után 2005-ben neki köszönhetjük, hogy egy újabb nyelvváltozata, a Kéj antipornográfiája magyar regiszteren is megszólal, szabadosan és kreatívan, ahogy az egy liturgiai nyelvbe ágyazott testi erőszaktörténethez szükséges. S hiánypótló a legutóbbi Tandori-fordítás is, a Sportdarab, mert bár színpadi szövegről van szó, olvasó legyen az, aki első hallásra (látásra), érzékelni képes Jelinek nyelvzsenijét: a szöveg olvasásra, meditációra hív, miközben a szerző a legnagyobb szabadságot engedi esetleges rendezőjének (nézőjének, olvasójának). A Sportdarab tökéletesen elmegy elbeszélői szövegnek is; Jelinek nem tesz már különbséget műfajai között. Hatalmas monológok teszik egynyelvűvé témáit, itt a férfias játékokat, a háborút, s annak különös formáját, a sportot. A darabban úgy jelenik meg a sport, mint a háború folytatása, ismétlődő áldozati és rituális gyilkosságú történetében. Az individuum sport általi megszállottsága pedig tömeg és hatalom együttes effektusaként ábrázolódik. Jelinek egymásnak taszítja a görög és a keresztény hagyományokat, mitikus és névtelen hősökkel demonstrálja a tömegpszichózis e modern változatának örökbecsű továbbélését, a sportos lincselés örök szükségét.

Arthur Schnitzler: A titokzatos asszony. Válogatott elbeszélések
Fordította: Kurdi Imre, Lukácsy András, Tatár Sándor
Európa Könyvkiadó, 2007
236 oldal, 2600 Ft.

Alexander Lernet-Holenia: Bagge báró
Ford. Tatár Sándor
Nagyvilág Kiadó, 2007
136 oldal, 2200 Ft

Joseph Roth: A szent korhely legendája
Ford.: Szaszovszky József, Kurdi Imre
Scolar Kiadó, 2007
232 oldal, 2200 Ft

Ingeborg Bachmann: A kimért idő. Versek
Ford.: Adamik Lajos, Márton László
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007
200 oldal, 2600 Ft

Bombitz Attila

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu