buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A siker ára
Jegyzet a spanyol könyvkiadásról


2003.03.14

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A spanyol könyvkiadással valahogy úgy áll a helyzet, mint azokkal a tehetségesebb színészekkel, akiknek egyszer csak elkezd túl jól menni. Közismert történet ez: kivívnak maguknak egy szép kis tisztes színházi renomét, felfigyelnek rájuk néhány jól megcsinált vagy jónak kikiáltott filmben, és egyszer csak elkezdnek mindenféle limonádé szerepeket elvállalni, egyre kommerszebb műsorokban és mozikban tűnnek föl, mindent lehengerlô nézettségi rátával rendelkezô tévésorozatok fôszereplôi lesznek, netalántán még a hirdetés-szakmában is hakniznak egy kicsit. Egyre népszerűbbekké válnak ugyan és egyre többet keresnek, csak éppen már nem művészet az, amit csinálnak.
 

Úgy húsz-huszonöt évvel ezelôtt a spanyol kiadói iparnak is túl jól kezdtek menni a dolgai, az elmúlt évtizedben pedig egyenesen a világ egyik legnagyobb könyvtermelôjévé futotta ki magát az ország. Olyannyira, hogy – az USA, Anglia és Németország után– a világranglista negyedik-ötödik helyét foglalja el Franciaország társaságában. A publikált könyvek száma szerint a franciák a negyedikek, a példányszám szerint a spanyolok.

Tulajdonképpen óriási teljesítmény ez, különös tekintettel arra, hogy nem is olyan régen még egyáltalában nem így állt a helyzet. A Franco-dikatúra végtelennek tűnô szürke évei alatt, és fôleg az elsô három évtizedben, a köztársaság idején virágzó spanyol könyvgyártás teljesen visszafejlôdött. Ami a könyvek minôségét illeti, egyedül a kubaiak tudtak a spanyolokkal versenyben maradni: olyan papírt használták, amelyik már újkorában is elnyűttnek is látszott, a borítók hasonló mód randák voltak, a tipográfia szemrontó, a nyomás minôsége csapnivaló…

Ennyit a külcsínrôl. Ami pedig a belbecst illeti, tehát, hogy kiket és miket publikáltak a Franco-rendszer elsô harminc évében, az inkább az ötvenes évek Magyarországára emlékeztet, mint a Kádár-korszakra. Csak persze ellenkezô elôjellel. Hogy a magyar olvasónak valami sejtelme legyen errôl az elôjelrôl, egy nem könyves példával hozakodnék elô. Mint annyi más helyen Európában, Spanyolországban is orosz salátának nevezik a francia salátát. Ez teljesen rendjén is volna, ha az oroszok nem lennének olyan megátalkodott kommunisták. Az említett korszakban ezért a spanyol katonaságnál legott nemzeti salátára keresztelték a bolsi-gyanús elôételt. Rossznyelvek szerint közvetlenül a polgárháború után még Stendhal Vörös és feketé-jét is betiltották, akárcsak a hetvenes évek argentin katonai diktatúrájában.

A lényeg, hogy szinte semmi nem jelent meg abból, amit a nyugati demokráciákban olvastak, és a legmodernebb és fôleg a legpikánsabb külföldi írónak Zilahy Lajos számított, akit ôk Láhosz Sziláj-nak ejtenek. Akárcsak Zilahy vagy Márai, a spanyol és katalán értelmiség színe-java is emigrációban élt, amíg meg nem halt. Merthogy a neves emigráns művészek, tudósok és mindenféle értelmiségiek közül kevesen érték meg a csaknem negyven éves Franco-diktatúra végét. Olyan provinciális és beszűkült volt a szellemi élet, hogy a szépművészetek terén a cenzúra bizonyult a legkreatívabb tényezônek. A korszak egyik legsikeresebb amerikai filmjébe sikerült olyan szerencsésen beleavatkoznia a cenzornak, hogy a szinkron és némi vagdosás segítségével egy sima kis házasságtörésbôl igazi szaftos vérfertôzést sikerült kerekíteni azzal, hogy a csábító férfit a bűnös nô testvérévé tették meg.

Ezzel együtt a spanyol és katalán kultúra legjava nem tűnt el, csak átalakult. Pontosabban átköltözött. Fôleg Latin-Amerikába. A liberális és baloldali érzelmű művészekkel, politikusokkal és professzorokkal együtt sok könyves szakembernek (kiadónak, nyomdásznak, tipográfusnak, szerkesztônek, bibliográfusnak, stb.) is el kellett hagynia a hazáját. Ezek fôleg Argentínában és Mexikóban kötöttek ki, sokan közülük kiadót vagy könyvesboltot alapítottak. A Száz év magány-ban García Márquez állít emléket egy ilyen figurának, egy mindentudó katalán könyvesbolt-tulajdonosnak. Tény, hogy Latin-Amerika néhány neves kiadóját spanyol emigránsok alapították. A legfontosabbak közülük az argentin Losada és Paidós, meg a mexikói Grijalbo voltak. Ez utóbbi adta ki a hetvenes évek elején az Iskola a határon-t, melyet akkor még – felforgató tartalma mián – nem lehetett Spanyolországban publikálni. Mára már mind a három kiadó újra spanyol kézen van. Akárcsak a kicsit is számító latin-amerikai könyvkiadók túlnyomó többsége, köztük a az argentin Emecé (Borges kiadója) és a szintén argentin Sudamericana, ahol éppen a Száz év magány látott napvilágot.
De hát hogyan és mikor történt ez az újabb kopernikuszi fordulat a spanyol nyelvű könyvgyártás történetében? Hogy lett megint Spanyolország könyvbirodalom? A spanyol könyvszakma újjászületése a hatvanas években következett be, és alapvetôen három jelenséghez kötôdött. Az egyik a spanyol gazdasági csoda volt, aminek ugyan nem volt nálunk olyan jó a sajtója, mint az olasznak, de ami az eredményeit illeti, nem maradt el tôle. Akárha közlekedô edényekrôl avagy egy gazdasági mérleghintáról lenne szó, Spanyolország látványos fellendülése Latin-Amerika fokozatos megroggyanásával járt, még olyan országok esetében is, mint a hagyományosan stabil gazdasággal és magas életszínvonallal rendelkezô Argentína. És ez a szerepcsere már éppen elegendô okot szolgáltatott ahhoz, hogy a spanyol nyelvű könyvkiadás súlypontja Latin-Amerikából az Ibériai-félszigetre kerüljön át.

A második ok a rendszer liberalizálódása volt. Akár a gulyás-kommunizmus az új gazdasági reform idején, a Franco diktatúra is elkezdett puhulni, engedményeket tenni, kedélyesen mosolygós álorcát ölteni. És ugyanúgy, mint a néhai tábor legvidámabb barakkjában, a nyögvenyelôs és fondorlatos stratégiai álnyitásnak náluk is nagyon valóságos pozitív következményei is lettek. A változás harmadik oka pedig az volt, hogy a polgárháború által megcsonkított nemzedéket idôközben fölváltotta egy új generáció, melynek értelmisége igen elszánt volt, hogy demokratizálja és kulturálisan föllendítse az országot.

Ebben a kontextusban kezdett föltünedezni a hatvanas évek elején néhány merészebb, modernebb programmal rendelkezô kiadó. Elsôsorban a szépirodalom terén jártak sikerrel. Ami a a filozófiát, politikai esszét vagy a társadalomtudományokat illeti, ott bizony Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig kellett várni (sôt, egy kicsit még annál is tovább), hogy bizonyos baloldali alapművek megjelenhessenek. A spanyol közvélemény, fôleg az értelmiségi közvélemény, ebben az idôben még döntôen baloldali volt.

Ezek közül az új kiadók közül a legemlékezetesebb a barcelonai Seix Barral volt, mely egyrészt a kortárs világirodalom megismertetésében szerzett érdemeket, másrészt arról volt nevezetes, hogy az akkortájt induló spanyol prózaírók legjobbjait publikálta, úgymint Juan Goytisolót, Eduardo Mendozát és Juan Marsét. A Seix Barral nevéhez fűzôdik az addig teljesen ismeretlen kortárs latin-amerikai próza spanyolországi (és ezáltal: nemzetközi) fölfedezése is. Náluk jelent meg Európában elôször a perui Mario Vargas Llosa, a kubai Guillermo Cabrera Infante, az argentin Julio Cortázar és Manuel Puig, a chilei José Donoso, a mexikói Juan Rulfo és az uruguayi Juan Carlos Onetti.
Attól kezdve Spanyolország a latin-amerikai írók nemzetközi ugródeszkája lett. De nem ám csak Európa felé. A vigyázó szemüket hagyományosan Párizsra, Londonra, New Yorkra, és esetleg Spanyolországra vetô latin-amerikaiaknak általában fogalmuk sem volt arról, hogy milyen könyvek jelennek meg a földrész egyéb országaiban, hacsak nem Európából jött a hír, hogy van a szomszédban egy figyelemreméltó író. Ez történt például Borges esetében, aki ugyan a pályája kezdetétôl fogva, tehát a harmincas évektôl kezdve próféta volt a saját hazájában, de a spanyol nyelvű világ számára Franciaországban fedezték föl, körülbelül ugyanakkor, amikor a latin-amerikai próza Márquez és Llosa féle újabb nemzedéke Spanyolországban színre lépett.

A valódi nyitás – ezúttal egy súlyos gazdasági válság kíséretében – Franco halála után következett be. Ebben az idôben, tehát a hetvenes évek második felében, néhány egészen pici új kiadó hatalmas szerepet játszott a szellemi élet és közgondolkodás átalakulásában. Ekkor már minden megjelenhetett, amihez addig nem lehetett hozzájutni. A spanyol rendszerváltás legnevesebb kiadói a barcelonai Anagrama, Tusquets és Lumen valamint a madridi Alfaguara, Alianza és Taurus voltak.
Hatalmas presztízsük és szellemi hatásuk ellenére ezek az új független kiadók állandó anyagi nehézségekkel küszködtek. Érdemes elidôzni, hogy miképpen lábaltak ki ebbôl a krónikus válságból. Két út állt elôttük. A legkézenfekvôbb egy kiadói holdinggal való társulás volt. Ez történt már rögtön az elsô fordulóban a madridi Alfaguarával, mely kezdettôl a kortárs spanyol és külföldi prózára állt rá (manapság ôk adják ki például Esterházy Pétert), és Taurusszal, mely nívós tanulmányköteteivel szerzett hírnevet. Mind a kettôt a Santillana kiadó tröszt szippantotta föl, mely aztán a Grupo Prisa nevű média konszernbe olvadt bele. A szintén madridi Alianzá-t, mely olcsó könyvtár-szerű zsebkönyveivel lett rendkívül népszerű, az Anaya Csoport vette meg. Furcsa módon, és talán nem véletlenül, a Santillanának is és az Anayának is eredetileg a tankönyvkiadás volt a fô profilja. A hatvanas évek legnevezetesebb spanyol kiadóját, a Seix Barralt pedig a legnagyobb spanyol kiadói holding, a Grupo Planeta kebelezte be.

Ennél érdekesebb, és fôleg tanulságosabb volt azoknak a kiadóknak az esete, amelyek, bár nem voltak hajlandóak föladni függetlenségüket, mégsem tűntek el a kiadói történelem süllyesztôjében. Az ô esetükben a váltást, vagy inkább a megváltást, lényegében egyetlen egy könyv elsöprô sikere hozta meg. Ez mindegyiküknél a nyolcvanas évek közepe táján következett be, és a telitalálat nemcsak rendbe hozta az agonizáló kiadó anyagi helyzetét, hanem megmutatta a követendô utat is. A barcelonai Anagrama esetében ez a megváltó könyv egy – még a saját hazájába is – elég ismeretlen amerikai regény volt: John Kennedy Toole A bolondok összeesküvése. Addig az Anagrama egy sok nehézséggel küszködô, de nagyon jó nevű kiadó volt, különösen a kortárs balos, kontrakultúrás és libertárius tanulmányirodalom publikálása terén tűnt ki. A bolondok összeesküvése sikerén tanulva, Jorge Herralde, a kiadó igazgatója és tulajdonosa jó ösztönnel a posztmodern próza határvidékén kezdett keresgélni, mégpedig leginkább angol nyelvterületen. Paul Auster, Richard Ford, Raymond Carver, Julian Barnes és hasonszôrű írók programszerű kiadásával alakította ki új profilját, melynek révén a kilencvenes évek legrangosabb kiadójává vált.

Az angolszász csodacsapat és néhány jó nevű olasz meg francia szerzô publikálása mellett, és folytatva a már bevált non-fiction sorozatát, Herralde olyasmibe fogott, amiben senki más nem látott fantáziát a nyolcvanas években: kortárs spanyol írókat kezdett publikálni. Az elôzô két évtizedet uraló ún. latin-amerikai boom miatt a helybeli próza igencsak háttérbe szorult. És joggal, tegyük hozzá sine ira et studio, hiszen természetesen volt akkoriban is néhány érdekes spanyol író (például a késôbb Nobel-díjassá vált Camilo José Cela, a barcelonai Juan Goytisoloy és a szintén odavalósi Juan Marsé), de ahogy Pesten mondják, labdába nem rúgtak Carpentier, Borges, García Márquez vagy Vargas Llosa mellett. Igenám, de az Anagrama nem félig-meddig már befutott spanyol szerzôket kezdett publikálni, hanem nyeretlen csikókra tett, mint amilyen akkor Javier Marías vagy Enrique Vila-Matas volt. Azóta ezek nemzetközileg is elismert írók lettek, különösen Marías, akit négy-öt évvel ezelôtt a mindenható Reich-Ranicki egyenesen a század egyik legnagyobb írójának kiáltotta ki és – minden alap nélkül – García Márquezzel hasonlított össze. A legnézettebb német könyves tévéműsorban elhangzott felmagasztalásnak akkora visszhangja lett, hogy ekkortól az addig szerény kis olvasótáborral rendelkezô Marías még a saját hazájában is bestsellerré vált.

Herralde nem is annyira fölfedezett, mint inkább kitalált egy új írónemzedéket, divatot teremtett, és bár ezek között a szerzôk között alig akad maradandó figura, az általa piacra dobott koncepció és név (la nueva narrativa espanola, azaz az új spanyol próza) bevonult az irodalomtörténetbe és a spanyol könyvkiadás utóbbi húsz évének egyik legjövedelmezôbb kiadói jelenségévé vált. Az éppen ebben a korszakban megizmosodó spanyol könyvipar ezt a jó szándékú ötletet hatékony termelési jelszóvá változtatta a kritika és a közönség lelkes támogatása közepette.

A Tusquets kiadó esetében (melynek az Anagramához eléggé hasonló a kiadói profilja) a csoda Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényével következett be. A dolog érdekessége, hogy addig a Seix Barral adta ki Kunderát spanyolul, de mivel semmi pénzt nem tudott kihozni belôle, szívesen túladtak rajta. A Seix Barralnak nem ez volt az elsô égbekiáltó baklövése. Még hôskorában, amikor független volt és a legjobb spanyol kiadónak számított, visszautasították a Száz év magányt. Nem tetszett a dirinek, aki egyébként a kor egyik legtekintélyesebb irodalmárának számított.
A hatvanas években alakult legfontosabb kiadók közül a barcelonai Lumen volt a legszemélyesebb, legkaotikusabb és a legkevésbé kommersz. Exkluzív és heterogén kiadói programja leginkább egy jóízléssel összeállított, de némileg szeszélyes magánkönyvtár katalógusához hasonlított. Talán mert tulajdonos-igazgatója, Esther Tusquets (nem keverendô össze a Tusquets kiadóval) maga is jó nevű író. Sok egyéb különcsége mellett a Lumen volt Umberto Eco szemiológiai szösszeneteinek és egyéb tanulmányainak spanyol nyelvű kiadója. Érthetô módon a nagy becsnek örvendô talján professzor és esszéíró elsô regényét is ôk adták ki, tudván tudva, hogy sok jót nem várhatnak tôle. Na most A rózsa neve akkora siker lett, hogy hozzá képest a legdegeszebb bestseller is rétegolvasmánynak számított.

A sors úgy hozta, hogy e közül a három kiadó közül egyedül az Anagrama kerülte el eddig a beolvadás veszélyét. A Tusquets négy évvel ezelôtt a Planeta Holdinggal társult, és aztán egy évre rá megvált tôle. De a függetlenedés sem ment már igazán. Nem sokkal késôbb egy másik tröszttel, az RBA-val álltak össze. De az se ment. Azt az alkut is fölrúgták, és most újra egyedül utaznak, Javier Cercas spanyol író Soldados de Salamina című ál-dokumentumregénye elsöprô sikerének köszönhetôen e pillanatban meglehetôsen felhôtlenül.

Kétségkívül sokkal rosszabbul járt a Lumen kiadó. ôk a Bertelsmannal való társulással óhajtottak véget vetni az örökös kínlódásnak. Lényegében a német konszern tulajdona Spanyolország egyetlen komoly könyvklubja, a Círculo de Lectores, valamint egy fél tucat kiadó, köztük az igen jelentôsnek számító Plaza & Janés, mely mind a bestsellerek és lektűrök, mind a szépirodalom publikálása terén komoly cégnek számít. Úgy látszik, a Lumen túl jónak bizonyult a konszern számára. Az íróként és kiadóként is igen nagy tekintélynek örvendô Esther Tusquetset hamarosan elô-nyugdíjazták, a vele együtt dolgozó lányát az utcára tették, a kiadói politikát pedig kommerszre hangolták. Zokszó nélkül, tegyük hozzá, mert máshol, például Magyarországon is, azért lett volna ebbôl némi zúgolódás. És hogy nem volt, azzal függ össze, hogy ezek a kiadói csoportok olyan hatalmat képviselnek, hogy a könyvszakmában lényegében mindenki a tenyerükbôl eszik.

Hasonló sorsra jutott két igen rangos madridi kiadó is; mindkettô a nyolcvanas években alakult. Az egyikük, a Siruela, középkori klasszikusok (lovagregények, a Grál-mondakör…) igen elegáns, szép és drága kiadásával lett nevezetes. ôket a már említett Grupo Anaya vette meg, legalábbis fele részben. De ott se vált be a társulás. A Debate kiadó próza-vonalát az jellemezte, hogy kevéssé ismert, illetve kevéssé kommersz írókkal sikerült egész jó renomét kivívnia. ôket is a Bertelsman kebelezte be.

Ezzel a koncentrációs trenddel párhuzamosan a kilencvenes években megindult egy ellenkezô elôjelű folyamat: számtalan kis független kiadó alakult, akárha a magyar rendszerváltás kiadói zsibongása ihlette volna ôket. De csak kevesen tudták megvetni a lábukat közülük. Többnyire azok, akik valamilyen nagyon sajátos profilt alakítottak ki, és nem csapongtak öszsze-vissza. Ilyen például a madridi Lengua de Trapo, amelyik a kicsit marginális, kicsit újító jellegű legújabb spanyol és latin-amerikai prózára állt rá. De nekik se megy valami fényesen.

Világ kiadói egyesüljetek!
A kiadói koncentráció világjelenség, mely aránylag késôn gyűrűzött be Spanyolországba. De amikor beindult, föltartóztathatatlannak bizonyult és pár év alatt teljesen megváltoztatta a kiadói viszonyokat. 1994-ben már hét nagy könyv-tröszt uralta a forgalom mintegy 60 %-át. Mára már
70 % körül mozog ez az arány. Közülük is kiemelkedik a Grupo Planeta, mely a több mint 50 kiadói vállalkozásával (ebben persze minden van: multimédia, enciklopédia, újságosoknál árusított sorozatok…) a piac körülbelül 25 %-át uralja.

A Planeta története jellegzetes kapitalista sikertörténet. A Franco-rendszer elsô éveiben alapította egy andalúz self made man, akit – ezt kevesen tudják – egy azóta már elhunyt barcelonai magyar polihisztor, Brachfeld Olivér vett rá, hogy alapítsanak együtt kiadót. Brachfeld Adlernál tanult pszichoanalízist Bécsben, történész és filológus volt és a kor számos német, francia és magyar remekművét ô fordította spanyolra, sôt katalánra is. Az élelmes andalúz üzletember persze hamar megvált az álmodozó magyar csendestárstól, és teljesen üzleti alapon szervezte meg kiadói programját. Enciklopédiák és képes könyvek részletre való árusításával alapozta meg birodalmát. Az egyik telitalálata a Planeta-díj megalapítása volt, melynek az a lényege, hogy hatalmas propaganda-gépezet segítségével egy nagyon magas öszszeggel díjazott kommersz regényt (jelenleg 150 millió forintot kap a nyertes) holbiztos bestselleré változtat. A Planeta olyan nagy növekedési ütemet ért el, hogy az üzleti élettôl mára már visszavonult cégalapító pátriárka (ma az egyik fia vezeti a boltot) a nyolcvanas években azt ígérte a feleségének, hogy minden szülinapjára egy újabb könyvkiadót ajándékoz neki. Minden jel szerint eddig be is tartotta az ígéretét.

Ezek a nagy cégek behozhatatlan elônynyel rendelkeznek a produkciós folyamat minden területén: terjesztés, papírvásárlás, az új technológiák bevezetése, befektetés… Mindig erôpozícióból tárgyalnak, mindig jobb árat tudnak kisajtolni, következésképp olcsóbban gyártják a könyvet, több emberhez tudják eljuttatni a vigasztaló szót. De ha így van ez, miért zsörtölôdnek annyian a kiadói koncentráció ellen? Miért ez a nosztalgiázás a kis, független kiadók után, melyek képtelenek lépést tartani a nagyok mellett, és nem tudnak megfelelni az új évezred globalizációs kihívásainak.
Mint bármely más területen, a fôveszély itt is a monopolhelyzet, mely nemcsak mindenféle hatalmi túlkapásokra és viszszélésekre ad alkalmat, de uniformizál is. Lévén, hogy a könyv nem csupán kereskedelmi termék, puszta áruvá való degradálása nagy károkat okozhat (és már okoz is) a könyvkultúrának. Egy kis kiadó igazgatójának hivatásérzete szokott lenni, képes kockáztatni és alternatívákat keresni. A multinaciknál viszont egy menedzser (a kereskedelmi és gazdasági igazgató, vagy valamilyen marketing szakember) dönti el, hogy mit adjanak ki. Ettôl lehet, hogy nekik jól megy (az sem egészen biztos), még az is lehet, hogy egy sereg olvasót boldoggá tesznek, de mondjuk azért a jóféle irodalomnak nem biztos, hogy a javára válik.

Kertész Imre spanyolországi karrierje jól példázza, sôt, még jól ellenpéldázza ezt. A nyolcvanas évek végétôl házaltam vele különbözô kiadóknál (nem ügynöki minôségben, hanem lelkes olvasóként), míg végre ‘96-ban az akkor már Bertelsman tulajdonban lévô Plaza & Janés kimondta a boldogító igent. Két dolog kellett ahhoz, hogy a Sorstalanság megjelenjen spanyolul. Elôször is a nagyon jó német referenciák. A spanyolok nem szeretnek fölfedezgetni. Kolombusz is olasz volt. Annak idején Márait is ajánlgattam (Brachfeld Olivérnek hála, több könyve még az ötvenes években megjelent), de senki se vette a fáradtságot, hogy belelapozgasson. Akkor haraptak csak rá, amikor úgy három éve Olaszországban átütô siker lett A gyertyák csonkig égnek. A másik ok, amiért végre megjelenhetett Kertész, hogy ‘96-ban még egy régi vágású ember volt a Plaza & Janés irodalmi vezetôje. Nem sokkal késôbb aztán kirúgták, és a nem túl sikeres magyar holokauszt-regénytôl is megváltak. Pár évvel ezelôtt a barcelonai Jaume Vallcorba egy kicsiny, de jó nevű, katalán nyelvű kiadó tulajdonosa El Acantilado néven spanyol nyelvű könyvkiadót indított, publikált néhány közép-európai klasszikust (Joseph Rothot, Schnitzlert…), és valahogy fölfedezte Kertészt. Nagy üzletnek éppen nem nézett ki, de ô nem törôdött vele. Beleszeretett. Már legalább a harmadik könyvét adta ki, amikor beütött a Nobel. A tavalyi Frankfurti Könyvvásáron, ahol Kertész is értesült a hírrôl, a még meg nem írt új könyvét már Vallcorba nem tudta leszerzôdtetni. A Prisa Holdinghoz tartozó madridi Alfaguara fölvásárolta elôle.

Félreértés ne essék, nem ideologikus alapon bíráládik itt a trösztösödés, hanem gyakorlati tapasztalatok alapján. Ugyanis nem arról van szó – legalábbis Spanyolországban –, hogy vannak kis kiadók is, meg nagy kiadók is, melyek rivalizálnak ugyan egymással, de azért mindegyiknek megvan a maga helye a nap alatt, hanem arról, hogy a kis független kiadók számára egyre kevesebb hely marad. Az általuk kiadott könyveket alig lehet megtalálni a túltömött könyvesboltokban, amelyeknek kirakatait, szem elôtt lévô pultjait és polcait fôleg az óriás kiadók termékei töltik meg. A könyvek árusítási élettartama is egyre csökken. Ma már alig egy-két hónapig tartják ôket a könyvesboltokban.
De egyáltalán, maga a hagyományos könyvesbolt műfaj is gyengélkedik. A helyüket egyre inkább a kereskedelmi központok, szupermarketek, könyvesbolthálózatok és könyváruházak veszik át. Így lehetséges, hogy a nevezetes El Corte Inglés áruház a maga több mint hatvan üzletével számít az ország legnagyobb könyvesboltjának, utána pedig a francia könyváruház-lánc, a FNAC következik a sorban. Ezek a nagy cégek maguk is ugyanazakkal a presszionáló eszközökkel rendelkeznek, mint a kiadói trösztok, akiknek mellesleg szintén vannak könyvesbolt-láncaik. Crisolnak hívják a Grupo Prisa nevű hatalmas média-konszernét, amelyhez a legnagyobb napilap, az El País, és a már említett Santillana nevű kiadói holding is tartozik. A Grupo Planeta tulajdonában pedig a La casa del libro-hálózat van.

Jelenleg a könyvesboltok és könyvesbolt-láncok a forgalom 47 %-át bonyolítják le, a bevásárló központok 7,5 %-ot, részletfizetéses, házhoz szállítós rendszerrel adják el a könyvek 13,8 %-át, az újságos-standoknál 6,8 %-ot, postai úton pedig 2,6 % talál gazdára. Területenként pedig a következô módon oszlik meg az eladás: Katalónia (24,5 %), Madrid (21,8 %), Andaluzia (11,7 %), Valencia (8,3 %). Ez a négy autonóm tartomány együttesen a piac 66,2 %-át tudhatja magáénak. Csak érdekességképpen, a saját nyelvvel rendelkezô Baszkföld és Galícia csak 5, illetve 4.9 %-ot tesz ki.
Még a kritika is inkább a divatos könyvek és híres szerzôk művei iránt érdeklôdik, melyek persze szinte kizárólag a nagy cégek kezében vannak A kritikusi szakma Spanyolországban sem éppen túlfizetett, áldozatkész művelôi így vagy úgy (lektorként, tanácsadóként, sorozatszerkesztôként, zsűritagként, stb.) függeni szoktak attól a néhány kiadói holdingtól, amelyik a piacot uralja. Másrészt viszont ezek a nagyvállatok a médiákat is befolyásolni tudják. Van, amikor részvényesként, van, amikor egyszerűen csak lobbizás révén, vagy hirdetési kampánnyal. És ez nem csupán a kritika befolyásolását jelenti – tán az a legkevésbé fontos –, hanem azt, hogy fôleg az ô szerzôikkel készítenek interjút, az ô könyvbemutatóikról írnak. Például a hajdani kis tisztes Alfaguara kiadó, melyet annak idején a tankönyvkiadásra specializálódott Santillana csoport vett meg, ma már a Grupo Prisa, a legnagyobb spanyol médiakonszern része. Önök már nyilván kitalálták, hogy az Alfaguara könyvei elég jó visszhangra találnak a csoport különbözô újságaiban, folyóirataiban, rádióállomásain, tévécsatornáin.

Nem biztos, hogy a trösztösödési folyamattal függ össze, mindenesetre tény, hogy Spanyolországban könyv-túltermelési válság van. Valamivel több mint ezer kiadó működik az országban. Kicsit lefelé kerekítve, 2002-ben 60.000 könyvet adtak ki. Két éve ez 58.000 volt, tíz éve (1992-ben) 39.000. A könyvek mintegy fele újdonság, a másik fele pedig utánnyomás vagy reprint. A kiadott könyvek számának növekedésével szemben a példányszám viszont egyre csökken, jelenleg 4300 körül van. A nagy kiadók átlagos példányszáma 6–7000, a kicsiké körülbelül 2600. A könyvek mintegy húsz százaléka exportra megy, túlnyomó többségben a hatalmas, de ingatag latin-amerikai piacra, amelyet a posztmodern spanyol konkvisztádorok sok más ágazatban is újrahódítanak. Igen ám, de a latin-amerikai piac olyan-amilyen, és könnyen elôfordul, hogy valamelyik standja összeomlik. Legutóbb ez épp Argentínával történt, pedig ott van a földrész magasan legolvasottabb és olvasósabb lakossága. Fizetésképtelenné váltak, az export drasztikusan csökkent.

De magában Spanyolországban is nehéz mit kezdeni ekkora termeléssel. Az évi 60.000 könyv 5000 új címet jelent egy hónapban és 1250-et egy héten. Vonjuk le ebbôl azt, ami katalánul (15 %), baszkul (2.2 %) és gallegóul (2.3 %) és egyéb nyelveken (2.6 %) jelenik meg, tekintsünk el attól, ami tan- vagy szakkönyv, ami kereskedelmi kiadvány vagy katalógus, ami bóvli vagy nincs mit kezdeni vele. Még mindig legalább 60–80 elvileg eladható és elolvasható könyv jut a hét minden napjára, beleértve a vasárnapot is. És ennyit se eladni, se elolvasni, se a kritika által földolgozni nem lehet. Se ennyit, se a felét, sem a harmadát.

A spanyol olvasók ízlése jól tükrözi mindezt. A külföldi könyvek többsége amerikai, és a bestsellerek listáján is a szokásos Ken Follet-féle írók szerepelnek a néhány helyi sikeríró (J. J. Benítez sci-fi-jei, A. A. Vázquez Figeroa epikus-fantáziái és Arturo Pérez Reverte történelmi kalandregényei) és nívósabb lektűr-szerzônô (Isabel Allende, Helen Fielding, Katherine Neville...) társaságában. A non fiction kategóriában valamivel hazafiasabb állapotok uralkodnak: aktuális társadalmi témák, politikusok, híres emberek életrajzai uralják a piacot.

Nem sikerült valami optimistára ez a spanyolországi beszámoló, de legalább vigaszul szolgálhat azoknak, akik azt hiszik, hogy csak a Duna-Tisza közén vannak problémák a könyvkiadással. Akadnak persze olyan országok Európában, ahol ezt a vad kommercializálódási tendenciát mindenféle többé-kevésbé hatékony eszközzel (támogatásokkal, kultúrprogramokkal, bôkezű könyvtárpolitikával, stb.) kompenzálják. Spanyolország nem tartozik ezek közé. Vagy csak félig-meddig. Mindesetre ez az amerikai stílusú konszern modell vált a fejlett világban uralkodóvá, és ez az, amit a volt kommunista országok is követni próbálnak. Minden esélyük megvan rá, hogy – legalábbis ezen a területen – sikerül elérniük a kitűzött célt.

Dés Mihály

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu