buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Gabona a malom garatjában


2005.02.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A helyszín: Budakeszi egyik mellékutcája, kert, belső, nyugalmas épület. A szoba, mint vártuk: barátságosan könyvekbe ágyazott. Allürmentes, otthonos fogadtatás. Író-házaspár a vendéglátónk, de nem kell itt feszes értelmiségi frakkot öltenünk. Hosszú évek óta nem találkoztunk, mégis, mintha csak az imént hagytuk volna abba, nem interjú készül: beszélgetünk. Töprengve, csöndesen. Albert Zsuzsával és Albert Gáborral beszélget Nádor Tamás
 

• Kezdjük az előzményekkel: miképp találtak egymásra? Szerepet játszott-e ebben az írás, az irodalom?

Albert Zsuzsa: Olvasó és írogató gyerek voltam, de minden érdekelt. Akartam én régész, pap, vegyész is lenni, de mivel az örökkévalóságban el volt döntve, hogy Gáborral találkozzam, végül bölcsész lettem, amikor ő sok kerülő után arra az évfolyamra jutott, ahová engem fölvettek. De neki, mint említettem, érettségi után, az ELTE előtt már voltak egyéb szellemi „kalandjai”...

Albert Gábor: Tanultam Pécsett pedagógiát, jogot, jártam a Református Teológiai Akadémiára. Zsuzsával valóban a bölcsészkaron találkoztunk. S mindketten a legendás Pais Dezső tanár úr myelvtörténeti szemináriumára jártunk.

A. Zs.: Voltunk vagy hatan, akiket elbűvölt nyelvemlékeink megismerése és „Tosu tanár úr” szemináriumának varázslatos légköre. Így aztán mi ötven éve azt játsszuk, hogy diáktársai vagyunk egymásnak.

• Albert Zsuzsa Posta a mából című kis verseskötetének hátlapján Ágh István lelki békességet, asszonyi szelídséget, szemérmes szeretetet említ. Rába György közvetlen versbeszédet és transzcendenciát. Valóban így társul érzékenységéhez és életmódjához a szemlélete?

A. Zs.: Mindkettőjüknek köszönöm, hogy időt szenteltek munkáimnak. Egyébként tudvalevő: minden művészet a valóságból táplálkozik, de híd az örökkévalóság, a végtelen felé. Transzcendencia nélkül nem lehet élni, erre az „átkelőre” szükségem van, ezért építgetem. Mondjuk, egy gesztenyefa, egy több emeletes bérház függőfolyosója, egy cinege röpte, vagy akár író barátaim emléke egyaránt eszköze lehet annak, hogy megközelítsem a kimondhatatlant. Mert érzem például „a nyáresti csillagos ég / rám boruló kupoláját”, tudva, hogy „Tart rajtam egy nagy Kéz / lyukas kalapot / se kibújni, se kire-pülni / alóla nem tudok.” –, hogy magamat idézzem. Egyébként eldöntötten élek úgy, mint bárki más. Dolgozom, férjem, gyerekeim, unokáim, s még édesanyámnak is gondviselőjeként. Kevés szabad időmet igyekszem gazdaggá tenni. A társművészetek, a tudomány, minden érdekel, mint gyerekkoromban, s persze a folyók, az erdők, a városok, a csillagos ég. Az emberek is: ahogy nézem őket a metróban, próbálom kitalálni az életüket. Mert „Én az embereknek testvére vagyok”. Miközben szünet nélkül „dolgozik” bennem a rádiós szerkesztő. Mindez, remélem, jelen van verseimben is.

• Albert Gábor prózájában – regényeiben, novelláiban, de még esszéiben is – az időben-térben egymástól távoli, a személyes jelenlét (ha úgy tetszik: a jelen lét), illetve a történelem is felesel és egybejátszik. Mi állandó mindebben, s mi változik?

A. G.: Hadd kezdjem konkrétumokkal. Könyvet írtam például – egyszerűsítve mondjuk így – IV. Béláról. Valójában egy kor önmagukkal és másokkal vívódó embereiről, ítélkezésről és feloldozásról, a hatalom és a hiúság csábításáról és a kisemmizettségről. Abban a reményben, hogy jó a rossztól, igaz a hamistól végül mégiscsak elválasztható. (Királyok könyve.) Történelmi esszéregényt írtam a Kisázsiába internált Kossuth Lajosról, a „kiakolbólítás” elől elmenekült Szemere Bertalanról és az 1848-49-es forradalom Grál-lovagjáról, a szabadságharc franciaországi megbízottjáról, Teleki Lászlóról. Vagy inkább: kérdéseket tettem fel múltunknak és önmagamnak: ki, mit, miért tett, vagy éppen mulasztott el a rendkívüli történelmi pillanatban, és mi vezérelte annak bukása, eltiprása után. Miben játszott szerepet hatalomvágy, önzés, hiúság, valóságérzet-hiány, kicsinyesség, könnyelműség, vagy éppen hazaszeretet, alázat, felelősségtudat? (Zsákutcák hősei.) Rövidebb írásaimban gyakran a história hullámveréseit figyelem, gondolati füzért, hangulati rajzokat fogalmazok meg. (Például: Hullámok és a part. Öt kisregény.) Egy másik regényem helyszíne: járványkórház. Ott emésztődik az ember számos alakban, ott a gonoszság és a jóság, a gyönyörű és a rút. Jónásként a prófétaság elől menekülve önként, vagy éppen félelmetes kényszerűséggel. S van, aki elenyészik, más meg ott, a Cet gyomrában születik újjá. Szándékom szerint nem csupán jelképesen, „látomásszerűen”, hanem az idősíkok egymásba csúsztatásával, hiteles realitással. (A Cet gyomrában. Följegyzések az élők házából.) Beavatási szertartások – ezt a címet adtam legutóbb megjelent esszékötetemnek, s ezt, némileg módosítva, egész eddigi munkásságomra érvényesnek érzem. Olyan értelemben, hogy minden írásom – legalábbis igényem szerint – valamilyen formában beavatási szertartás. Beavatás a legfőbb titokba, ami nem más, mint a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a lét és a nemlét megkülönböztetésének képessége. Ugyanis én hiszek a művészet, az írás szakralitásában. Ez már azt is magában foglalja, hogy ennek a valóságszemléletnek elengedhetetlen feltétele a tökéletes (ha egyáltalán van ilyen) szellemi függetlenség. Így aztán mindmáig csak azt írtam meg, amire késztetést éreztem, amit igazán akartam. Munkáimban a külső kényszer, a belső késztetés és a lehetőség egymást szabályozta. A téma, az írásmód, prózám lélegzetvétele persze az idők során változott is. Egyébként hálás vagyok az MTA Zenetudományi Intézetének, amelyben huszonegy éven át dolgozhattam: ott külső kényszer nem létezett, és viszonylagos egzisztenciális biztonságban is érezhettem magam.

• S a zenetudományi intézetben végzett (igaz: könyvtári és dokumentációs) tevékenysége érintette-e valamiképpen az írásait is? Olvasója legalábbis minden művében érzékelhet önt jellemző zenei építkezést, lüktetést, mondatritmust, szófűzést...

A. G.: Ez, úgy hiszem, független az én ottani munkámtól. Bizonyára eredendően volt bennem ilyen fogékonyság. Belső hallás? Ritmusérzék? Kottázó pontosság? Verset ugyan csak egyet-kettőt „követtem el”, ám a próza lejtésére, a mondatok egymásutának rendjére, ritmusára, kötöttségeire és szabadságára csakugyan mindig kényesen ügyeltem. Most például, hogy életmű-sorozatom darabjai – a Pont Kiadó gondozásában – megjelennek, a szövegeket kínos tüzetességgel olvasom újra, s minden vesszőre, kötőszóra, jelzőre, a fölösleg elhagyására stb. gondosan ügyelek. A regények, elbeszélések, tanulmányok újrahullámzanak bennem. Úgy közelítek írásaimhoz, mint a műfordító: mércém az „eredeti” szöveg, amely egykoron vagy akár nemrég bennem szólt. Így próbálom a véglegesnek vélt szöveget igazítani.

• Ehhez csak ennyit: ha verset nem ír is, könyveiben számos, akár prózaversként érzékelhető rész található... Albert Zsuzsa látszólag teljesen prózai verseiben (tehát nem a prózaversekben) viszont rejtőzik a zene. Köznapi és ünnepi, triviális és emelkedett, megfogható és távoli-elvont úgy társul bennük, hogy csak a háttérben, halkan lélegzik a sajátos ritmika...

A. Zs.: Zene nélkül nem tudnék élni. Egyébként nem szépet akartam írni, csak valamiképpen kifejezni magam, megörökíteni a világot, amelyben élnem adatott. Ez csak akkor lehetséges, ha kapcsolat születik köztem és az örökkévalóság között. Az én verseimet is súgják, magam írni verset nem tudok, de általam érkezik a vers, így én is benne vagyok. Sose tudom, hogy milyen lesz, mégis úgy tapasztaltam, meghallják mások is, visszhangját hallom. Ahogy a rádióműsoraimnak is.

• Legendás irodalom, majd Irodalmi legendák, legendás irodalom címmel publikált ötkötetes opusa (első kötet: Szindbád Kiadó, a többi: Pannónia Könyvek) tengernyi rádiós beszélgetésének foglalata. Klasszikus kortársaink sokaságával (és sokaságáról) készített interjúkat. Mennyiben alakította ez az eleven panteon és éteri asztaltársaság a gondolkodását, írásait?

A. Zs.: Szerencsém volt: a szülői ház, a pesterzsébeti gimnázium és az egyetemen néhány kiváló tanár úgy indított útnak, úgy alakított, hogy élni tudtam a rádió kínálta lehetőségekkel. Jó társaság volt. Szakdolgozatot a kuruckor költészetéről írtam, annak verstani elemzésével próbálkoztam. Az egyetem ezért küldött a Rákóczi-kiállítás rendezéséhez. Ott ismerkedtem meg Keresztury Dezsővel, Nemeskürty Istvánnal, Illés Árpáddal. Sok műsorom készült aztán velük. Az egyetemről ismertem Vargha Kálmánt, ő hozott először össze az Új Holdasokkal (Nemes Nagy Ágnessel, Rába Györggyel, Kálnoky Lászlóval például.) Meg Berdával is. S együtt dolgozhattam Nagy Lászlóval, Kányádi Sándorral, és sokakkal még, hosszú a sor. Kaposváron volt orvos a sógorom, aki Takáts Gyulát ismerte. S továbbadtak aztán Jékelynek, Csorbának és másoknak, hólabdaszerűen, kézről kézre. A neves rádióriporter, Tóbiás Áron egy néprajzi felvétel során útba ejtette velem Sajkódon Németh Lászlót, Tihanyban Illyés Gyulát. Esetleges a felsorolás, könyveimből kitetszik, mennyien voltak még, akik közül számosan, sajnos, már valóban az égi asztaltársaságban beszélgetnek. A személyes ismeretségből, gyakran barátságból aztán rádióműsor lett. Sok interjú, s nem kevesebb memento: egykori barátok, ismerősök emlékezése az eltávozottakra. Amikor könyvbe foglaltam műsoraim javát, kitetszett: nem csupán érdekes, anekdotikus társalgások készültek, hanem sajátos irodalomtörténetet rögzítettünk, hangban, majd nyomtatásban. Így nem csupán az írók írásait ismerem behatóan és bensőségesen, hanem a hangjukat is hallom, tekintetüket látom, kézfogásukat érzem. Természetesen ezerféleképp hatottak rám: tanultam tőlük írás-olvasást, tartást, erkölcsöt, ember- és társadalomismeretet, stílust, erőt és visszafogottságot. Megírtam valahol: én bizony templomban élhettem.

• Érezni is mindkettőjük munkásságában rejtett áhitatot. S persze önmaguk iránti szigort, mások iránti igényességet, tiszteletet... S ebben a megbolydult országban, ahol anynyi régi barátság szétpattant, önök mennyire őrizték meg szellemi, érzelmi társaikat?

A. G.: Irodalmi klikkekhez, véd- és dacszövetségekhez soha nem tartoztunk. Barátságaink egy része amúgy is irodalmon kívüli. És ami a legfontosabb: barátainkkal (legyenek azok bárkik és bármik) minket nem az érdek, hanem az azonos értékek tisztelete, mondhatnám azt is, szolgálata tart össze. Egymás megbecsülése és szeretete. Ha a napi politika megítélésében olykor nem értünk is mindenben egyet, ez nem mehet a barátság rovására. Ennek alapjai mélyebben vannak. Túléltük a megpróbáltatásokat. Ami bizonyára nemcsak nekünk, hanem barátainknak is köszönhető.

A. Zs.: Ifjú korunktól jó néhányukkal együtt eveztünk. Amikor tábort vertünk, olykor akadtak persze konfliktusok. Hozzászoktunk ezek elviseléséhez és megoldásához. S az esti víz tükrében, esetleg a tábortűz mellett már fontosabb volt a kölcsönös megbecsülés, a szeretet. És tudtuk: másnap a csónak is akkor siklik rendesen, ha összehangolva forgatjuk az evezőlapátokat.

• Végezetül: egymás munkáját hogyan kísérik figyelemmel? Mennyire olvassák, szólnak bele abba, amit társuk művel, s jelen vannak-e valamiképpen az elkészült alkotásban?

A. G.: Zsuzsa rádiós munkájáról – előtte-utána – gyakran szó esett köztünk, hiszen beszélgetőtársait magam is jól ismertem-ismerem. A verseivel viszont mindig csak „késztermékként”, első olvasójukként találkoztam. Ahogyan az én írásaimat is ő látja először. Beszélünk róluk, persze, és bizonyára – ennyi év után – észrevétlenül, szavak nélkül is hatunk a másikra. De azért ez két önálló műhely. Hogyan is szólhatnánk bele abba, amit valójában valaki fölülről, valami belülről irányít. Sokszor magunk se tudjuk, miért került épp ez vagy az figyelmünk fókuszába. Egyszer csak ott van bennünk, mint gabona a malom garatjában. Őröljük, őröljük magunkban, aztán valamiképp eldől: lesz-e belőle liszt. És akkor még hol van a kenyér...

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu