buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Darvasitól, de miért, honnan, mit, hová?


2005.02.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az olyan válogatott novellásköteteknek – mint például A világ legboldogabb zenekara –, amelyeket nem az írások alkotója maga válogat, olyan mintha két szerzőjük lenne: egyik az író, ez esetben Darvasi László, a másik a válogató-szerkesztő, ez esetben Csuhai István. Természetesen a válogató szerepe és súlya közel sem azonos az íróéval, de jelenléte vitathatatlan és ugyanakkor problematikus. Az alapul szolgáló teljes szövegkorpusz ismerői számára egy szerzői válogatás mint önértelmezés és önértékelés érdekes, új szempontokkal gazdagíthatja az életművel addigra már kialakított személyes viszonyt, egy idegen, bármilyen hozzáértő válogató jelenléte viszont zavaró ebben az összefüggésben. Az életművel most ismerkedő olvasó számára jelenléte még kérdésesebb, mert nem közvetlenül az írói szándékokkal szembesülve, hanem a válogató olvasata, ízlése, értékrendje szűrőjén keresztül szerezheti csak első élményeit. Ha én író lennék, nem kérnék abból, de nem is járulnék hozzá, hogy más válogatásában (legyen az a legjobb ismerőm, barátom akár) kerüljenek műveim olvasóim elé (amíg élek legalábbis).

Viszont én nem író, hanem ezúttal is kritikát író olvasó vagyok, aki ezzel a „kétszerzős” helyzettel szembesülve arra kényszerül, hogy ne csak a kötetbe foglalt írói teljesítményről szóljon, hanem a válogatás lehetséges szempontjait is keresse, és néhány kérdőjelet is kitegyen mellé. Csuhai István, amikor Darvasi László válogatott novelláskötetét összeállította láthatóan lemondott arról a három (többnyire) tárcanovellákat tartalmazó kötetről, melyeket Darvasi Szív Ernő néven tett közzé, pedig a végelszámolásnál vagy akár egy időközi monografikus számvetésnél azok is Darvasi művei (novellái) közé fognak számítani. (Lásd számos hasonló szerepjátékot űző íróelődnél vagy akár kortársnál!) Mivel azonban az író Darvasi László is megkülönbözteti magától a hírlapíró (és tárcaíró) Szív Ernőt, ez egy érthető s akár el is fogadható szerkesztői döntés. Nehezebb magyarázatot találni arra, hogy Darvasi hat elbeszéléskötete közül, a két utóbbiból a „háborús novellák”-at tartalmazó Szerezni egy nőt (2000) és „kínai novellák”-at közlő A lojangi kutyavadászokból (2002) miért nem került be egyetlen írás sem a „Válogatott novellák” közé. Vélhetően nem esztétikai okai vannak, az például nemigen indokolhatja, hogy ezen kötetek írásai a korábbiakhoz képest tematikusabb, motivikusabb, ciklusszerű szerveződést kaptak. Vélhetően kiadói-kereskedelmi megfontolások állnak a háttérben, de ezekkel nekem, olvasóként, mi dolgom? S miközben Darvasi László válogatott novelláit olvasom, joggal lehetek-e bosszús, függetlenül attól, hogy ismerem-e korábbról a két legutóbbi kötet írásait?

Azt hiszem igen, mert a Könnymutatványosok legendája (1999) című nagyregény után írt „háborús” és „kínai” novellák nem csak hogy az eddigi életmű szerves részét képezik, de az első pályaszakasz prózáihoz képest mást, újat is hoztak, a novellista Darvasiról nélkülük már nem lehet(ne) beszélni. A világ legboldogabb zenekara című kötet így nem Darvasi László válogatott novelláit tartalmazza (hiába hirdeti alcímével), csak Darvasi első pályaszakaszának, a regény előtt megjelent kilencvenes évekbeli köteteinek válogatott elbeszéléseit. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a fülszöveg szerzője nem titkolja, de nem is indokolja.)

Nyilvánvaló, hogy egy kötet műfaji megjelölést tartalmazó alcímében nem lehet magyarázkodni, s az egyszerűség kedvért kerülhetett ide csak anynyi, hogy válogatott novellák, de ez esetben még a novellák műfaji elnevezés is problematikus. Ugyanis Darvasi éppen ezen első pályaszakaszának rövidebb elbeszélői szövegeit csak nagyon nagyon leegyszerűsítve lehet novelláknak nevezni, többnyire mintha tudatosan kerülte volna maga is ezt a műfaji meghatározást: előbb rövid történeteket írt (A portugálok, 1992) majd a kötetek alcímei szerint „elbeszélések”-et (A venhageni rózsabokrok, 1993), aztán ismét „rövid történetek”-et (Borgognoni-féle szomorúság), majd következtek a „legendák, históriák, képregények” (A Kleofás-képregény, 1995) és csak a Szerelmem, Dumumba elvtársnő alcímeként olvashattuk (bár már a Borgognini-kötet egyik fele is ilyenekből állt), hogy „magyar novellák”. Jóllehet ez a kötet sem csak novellákat tartalmazott (legalábbis nem hagyományos értelemben vett novellákat), például az innen a válogatottba bekerült hat írás közül a Stern úr, az El Qahira és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő is inkább hosszabb elbeszéléseknek tekinthetők. Mint ahogy az első kötetből beválasztott a Venhageni rózsabokrok és A Kékszalag-történet, vagy A fuldai Kékvízesés is, nem is szólva A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című írásról (e két utóbbi A Klefás-képregény kötetből), ami már egyenesen kisregény – ezért is lett volna talán helyesebb válogatott elbeszéléseknek nevezni ezt a kötetet. S ha már ilyen tágan értelmezte a válogató a novella műfajának határait, meglepő, hogy a rövidebb Darvasi-írások közül viszont nem válogatott be egyet sem, holott a rövid történeteknek, a Darvasi-féle egyperceseknek (akár már a Portugálokból, vagy a Borgognini fél szomorúságból – főként, hogy abból csak a Koller, a férj került ide –, vagy éppen a Szerelmem, Dumumba elvtársnő Rövid magyar novellái közül) egy reprezentatív Darvasi „novellaválogatásban” épp úgy helye lenne mint egyik jellegzetes és értékes írástípusának, miként a hosszabb elbeszéléseknek, de egy olyan összeállításban mindenképpen, amelynek fülszövege azt ígéri, hogy „olvasói lépésről lépésre nyomon követhetik a rövidebb szépprózát író Darvasi László pályájának indulását és alakulását”. Sajnos, nem tudhatjuk azt sem, hogy a válogatót ezen túl milyen szándékok és szempontok vezérelték, amikor az említett négy kötetből éppen ezt a 18 írást választotta ki, csak feltételezem, hogy a legfontosabb, legjobb írásokat igyekezett beválogatni. S ez hellyel-közzel sikerült is, mert Csuhai István jól ismeri Darvasi prózáját, s mert a négyszáz oldalnyi terjedelem erre adott is megfelelő teret. Ugyanakkor az egyéni ízlésekből, olvasatokból következően sokaknak lehetnek további hiányérzeteik, vagy éppen némely beválasztott írással kapcsolatos fenntartásaik. Nekem is vannak.

Mindenesetre újra találkozhatunk ebben a válogatásban az első igazi prózakötet tizenegy írása közül héttel, s a Veinhageni rózsabokrok anyagának ilyen hangsúlyos szerepeltetése helyénvaló is, mert Darvasi prózaírói rangját ezek az írások alapozták meg, s mindmáig ez a legnagyobb hatású, de legalábbis a legegyöntetűbb elismeréssel fogadott kötete. Ezeket az elbeszéléseket (a címadót, A hegyent, a Kutuzov unokáját, a Kalaf áriáját, A witembergi kőtörőket, A Kékszalag-történetet, A világ legszomorúbb zenekarát és társaikat) a kilencvenes évek elején írta, amikor magával ragadta a mesélés vágya és öröme, amikor egy korabeli nyilatkozata szerint úgy érezte, „igény támadt a történetek legendaszerű, meseszerű változataira, vagyis arra, hogy egy nyomasztó, lelketlen, korrupt és technokrata éra után újra el legyen mesélve a világ. Hogy esetleg szépen legyen elmesélve.” Ezt érezték meg a kötet kortárs befogadói, és ezért is üdvözölték Darvasit mint a történetet rehabilitáló, a hagyományos elbeszélésmódhoz visszatérő, nem utolsó sorban kivételes stílusérzékű írót, akinek a szövegei olvashatók, könnyen befogadhatók, sőt élvezetesek (szemben az önreflexiós posztmodern szövegirodalommal). S akinek az én-elbeszélői (legyenek bár kopasz, huszonévesen is gyermeki tudatú érintetlenek) éppúgy, mint az auktorális jellegű mindentudók, egyaránt képesek élményszerűen, atmoszferikus teltséggel felidézni a különböző korokban és helyzetekben lezajlott rejtélyes, titokzatos történeteket. Többnyire tragikus hangoltságú világokban, a bűn és bűnhődést, az erőszakot, a pusztulást ábrázolva is képesek a szeretetre és a szépségre emlékeztetni.

A válogatott kötet fülszövegének szerzője is mintha ennek, a Darvasi prózavilága áttetszőségét hangsúlyozó befogadói narra-tívának a foglya lenne még mindig, amikor azt írja: „A gyűjtemény mindegyik novellája klasszikus módon előadott, fordulatosan kitalált történet…”. Holott a recepcióban voltak, akik már kezdettől jelezték, hogy ez csak Darvasi egyik arca, azóta pedig többen több irányból (és irányba), időnként egymással is ellentétben, elméleti vitákat is indukálva, felbontották már ezt az egysíkú olvasásmódot. Másrészt éppen e kötetbeli összeállítás is arról győzheti meg az olvasót, hogy Darvasi elbeszélésmódja és nyelvi magatartása bár számos ponton érintkezik, ugyanakkor el is tér a történetközpontúságra koncentráló hagyományos viszonyulástól, s korántsem olyan naiv ösztönösséggel áradó, ahogy azt akár saját önértelmező megnyilvánulásai is sugallják. Miközben például magát az elbeszélés aktusát valóban problémátlannak mutatja, és elbeszélői valóban szórakoztatóan, érzékletes konkrétsággal, realisztikus pontossággal és hitelességgel számolnak be bármiről, az író olyan eljárásokat is alkalmaz, olyan eszközökkel is él (például a hely- és időviszonyok meghatározatlansága, vagy konkrétsága ellenére a történelem díszletként kezelése, hangsúlyozott stilizált esztétikusság, hiátusok teremtése a cselekmény menetében, sőt, a metonomikus és metaforikus kapcsolódási pontok szétzilálása, különböző nézőpontok egymásra vonatkoztatása, nem várt megoldások, rejtett irónia stb.) amelyek belső feszültségekkel telítve a szövegeket, a hagyományosnál összetettebb előadásmódot eredményeznek, a hagyományoshoz képest aktívabb befogadói magatartást igényelnek és az írások jelentésszerkezetének rétegzettségéhez, illetve szórtságához, metafizikai vonatkoztatási lehetőségeket is magába foglaló szemantikai horizontjának kitágulásához vezetnek. Ennek a termékeny bizonytalanságot teremtő írói magatartásnak a jelei felismerhetők már az első elbeszélésekben is, de kiteljesedő és legeredményesebb megvalósulási formáival A Borgognoni-féle szomorúság néhány novellájában (közülük a Koller, a férj olvasható itt újra) és a Kleofás képregény öt elbeszélésében (melyek közül A müttenheimi szörny különös históriája, A fuldai Kékvízesés és a Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története került ide) találkozhatunk.

A Szerelmem, Dumumba elvtársnő kötetbeli hosszabb írások közül a Stern úré kapcsolható leginkább ehhez az elbeszélésmódhoz, a válogatott kötetbe be is került, de egészen előre az első szövegek közé. Még meglepőbb ugyanitt újraolvasni a Stammer úr Sao Paulóban című novellát, de a legmeghökkentőbb az abszurd, tragikus alaphelyzetet ironikusan szétíró Zuhanást a kötet harmadik darabjaként látni, nemcsak azért, mert ezek az írások nem olyan súlyosak, mint azok, amik közé kerültek, hanem eltérő poétikájuk miatt. A Szerelmem… kötetben ahogy csökken az írások enigmati-kussága, úgy nő meg az ironikus modalitás jelentősége, az ún. hagyományos elbeszélői magatartást felülíró szerepe. Jó példái ennek a válogatott kötet végére került A brazilok labdája, a Kerítésen innen és túl, az El Qahira és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő című elbeszélések, melyek az ötvenes évekbeli magyar viszonyokat, illetve 1956-ot mutatják szokatlanul görbe tükörben. Míg azonban a Kerítésen innen és túl esetében a irónia működtetése a tragikum elmélyítését eredményezi, addig a másik három írásban a túlhajtott parodisztikus, szatirikus szándék a szerző humorérzékének, stílusérzékének és arányérzékének elvesztéséhez, s így nehezen újraolvasható szövegekhez vezetett. Ezért szívesebben láttam volna a válogatásban az eredeti kötetből inkább a Múlik a reggel, a Cornelia Vlad című darabokat, nem elsősorban azért, mert Darvasi ún. magyar novelláinak referenciális lehetőségeit is jelezhették volna (amit ez a válogatás teljességgel kiiktatott), hanem, mert bennük épp azokat tudja az ironikus modalitás a megszokott és várt beidegződésekből kimozdítani.

Ha nem is Darvasi László válogatott novelláit kaptuk ebben a jelentőségteljesen újraírt címmel ellátott kötetben (A világ legszomorúbb zenekara – A világ legboldogabb zenekara), csak az első pályaszakaszából válogatott elbeszéléseket, s ha fájó hiányokkal és feledhető darabokkal is, mégis egy olyan összeállítást, amiben van tucatnyi nagyon jó és emlékezetes, az elmúlt évtizedek magyar rövidpróza-irodalmának csúcspontjai közé sorolható Darvasi-elbeszélés. A kötet létrejötte nem az életmű logikájából, belső törvényszerűségéből következett, sem reprezentatív, sem összegező jelleggel, ranggal nem bír, funkciója leginkább talán kereskedelmi, hogy fenntartsa az érdeklődést az új regény kiadásáig, hogy legyen a piacon addig is Darvasi prózakötet. Ám, legyen! Minden válogatásnak megvannak a maga kockázatai.

Darvasi László: A világ legboldogabb zenekara
Válogatta: Csuhai István
Magvető Kiadó, 2005
320 oldal, 2490 Ft

Elek Tibor

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu