buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 20, kedd
István napja





















Évfordulók:
1901: Salvatore Quasimodo születése (Modica)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Infámia-mánia


2005.02.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Thomas Bernhard írásművészetétől és egyedülállóan végletes, mondhatni követhetetlen írói módszereitől nem vitatható el egyfajta mániákusság, a túlzásnak való látszólag önkéntelen megfelelés. Mániáról nem a szó „jó” értelmében beszélhetünk, mint a pszichológiai-orvosi szaknyelvet csak távolról érintő, arra mintegy metafora-távlatból referáló rokonfogalomról, igaz, nem is a „rossz” értelemben, mint tökéletes alámerülésről a betegség világába, ugyanis effajta megosztásainkkal mindjárt módszerének alapjánál járunk, hosszú kísérleteinek egyik, ha nem legradikálisabb és kézzelfogható eredményénél. Ez pedig a nyelv, az „úgynevezett” beszéd emberi egyezés-vágyának folyamatos lebecsülése, a mondhatónak, majd a nyomán támadt kimondásnak oly állandó szűkítése, mely voltaképpen szinte érthetetlenül és oldalról-oldalra titokzatosabban állapodik meg abban a szinte túlmagyarázó (de hát mit csináljon a túlzásművész?), szinonimákkal elsáncolt és mégis udvarias prózanyelvben, mely problémáinak egyszerre közlője és generálója.

A beszéd: megoldás, közömbös számbavevő készség és a világbanlét alapvető infámiájára emlékeztető, önmagát önmagától is elhatároló belső kihívás. A Kioltásról szólva (mely a legkésőbbi, a recepció által az igazi, rég várt nagyregényként fogadott összegző munka, „opus magnum”) még abban sem lehetünk biztosak, hogy írójára, az évtizedek és művek alatt sok alakban és névvel, de megtévesztésig hasonló útvesztéssel elénk kerülő aktuális Bernhard-hangra vagy pedig annak a műbe rendkívül finoman beleszőtt, alig észrevehetően leválasztott (a mondatrengeteg első és utolsó mondatában Franz Josef Murau néven megnevezett) szereplőjére, kvázi-narrátorára igazak az eddig elsoroltak. Ugyanis a szöveg, mely hagyományosan valamilyen szabályrend, belülről megalkotott harmóniakeresés feltételeinek tesz eleget, itt egyszerre dokumentumként lezárt és véglegesített, elénk tárt jelzés (az állandóan visszatérő szövegmagyarázatok és intenciók ezt támasztják alá), és, ha eltekintünk ettől a tisztáz(hat)atlan kételytől és a művet, mint előttünk fekvő, egységesen elgondolt és akként befogadható egészet nézzük: szabályos-forma történetmondás is. A regény és olvasásának nagy hagyománya, valamint a közlés csak véletlenszerűen regényelemekként bezáruló elemiségei megfoghatatlanul csúsznak egybe és egyesülnek Bernhard egy-hangú beszédfolyamként jeleneteződő prózaírásában, így e művében is.

A Kioltás magát többszörösen kioltó belső indoklása, a könyv létének magyarázata és azonnali ignorálásai voltaképpen elérik, hogy a regénydokumentumot olvasva még arra az alapvető kérdésre se tudjunk megfelelni, hogy e „túlzásfantazmagória”, megszállott közlés-tömeg kinek a személyes, mindent felölelő kommentárjait tartalmazza. Azon az egyszerű(bb) kronológiai-íráselméleti nehézségen sem jutunk túl, hogy felölelheti-e egy könyv önmaga eredeti tervezetét, még vázlatot megelőző laza tervrajzát, egy majdani könyv címének e könyv címével megegyező sejtelmét, de főleg: beszámolóját a megírhatatlanság körülményeiről, a lejegyzés sikertelenségének visszatérő, állandó kísértéséről. És hogyan hordozhatja egy mű, lejegyzője által véglegesített alkotás ugyanennek az alkotónak a műbéli események és a mű megírásának (itt többszörösen egybeutalt) idején túli halálidőpontját, amint arra Murau dátumai félreérthetetlen gesztussal rákérdeznek végül? Csakis úgy, ha Bernhard jelölt-jelöletlen szerepe valamiképpen a közreadó, örökös továbbmondó, függő beszédbe váltó retorikai átváltoztatással esik egybe. Természetesen számos érv szól a szöveg ilyen egyszerűsítő tudomásulvétele ellen is: talán leginkább az írásbeli reália-fogalom és a személyiség zárt elképzelése, valamint az ezzel összefüggő, mindezekből következő, a gondolatnak, mint valódi lényegiségnek a titokban, nem-kimondásban fennmaradó, tényleges értéke számítandó ide. Arról a cserefolyamatról van szó, ami a főhős számára egyrészt úgy képződik meg, mint rokonlelkek egymást kereső generációváltása, Georg bácsi és Gambetti példáján, mint tanítón és tanítványon keresztül, és melybe, a lehatárolatlan szövegviszonyok jóvoltából belép maga Bernhard (a számos művében nagyszerű barátnak és megfigyelőnek bizonyuló portretista), az író is, valamint az olvasó, aki egy megtévesztésig alkotás-előtti fázisban, kétes és jól rendezett ál-összevisszaságban állandó felhívásként szembesül a mű parancsoló és kétségbevonhatatlan etikájával, nézetrendszerével, melynek ideiglenes nyugvópontra jutása – legalábbis a tudásnak a kiolvasható természete szerint – csak ebben a pedagógiai elsajátító-átadáson túli katartikus találkozásformában valósulhat meg. A fő kérdés talán, hogy miért volt lényeges és visszatérően elemi igény e regényelképzelésben a fikció, a megalkotottság ilyen magas foka, az infám világhoz-kötődés ihlete miért hoz létre rendre hermetikusan lezárt mű-világokat, félreismerhetetlenül egylényegű, ám külön-külön névvel ellátott egzisztenciális beszámolókat. A szabályos metszéssel két nagy részre osztott regény a gyakori (Bernhardtól nemcsak megszokott, de el is várt) irodalomtörténeti és esztétikai reflexióiban számos kötődéséről, ellenszenvéről, minta- és mértékadójáról számol be, de oly feltűnően kerüli a kortárs áramlatok, az általa csak „kispolgári hivatalnokirodalomnak” nevezett tradíciók bármilyen hatását, műszemlélete oly kevéssé emlékeztet a kortárs kánonok általános szövegfogalmára és nyelvcentri-kusságára ugyanakkor, az általa preferált formák oly könnyen feleltethetők meg egy időtlenül klasszikus, ismeretlen antropológiai dramaturgia rendszabályainak és elvárásainak, hogy minden szabályellenessége és áthágása ellenére kimutatható ennek a szemléletmódnak bizonyos, bujkáló konzervativizmusa is, a jól-olvashatóság érdekében tett általános írás-kedvezmények (melyek nem engedmények!) formájában. Bizonyos ellenpontot csak Maria, a költőnő alakja jelent a regényben, aki korunk legnagyszerűbb és maradandó német verseit írja, és akinek alakja talán nem véletlenül emlékeztet sok mindenben Ingeborg Bachmann alakjára (Musillal megegyező szülőhely – Klagenfurt; Ungaretti-fordítások; „cseh” vers; római lakás stb.), arra a Bachmann-ra, akit Bernhard a Kurt Hofmann-nal folytatott beszélgetéseiben majdnem egyedüliként ismer el pályatársai közül és jelöl meg a „szerettem” szóval. (A beszélgetőkönyv, mint sok más Bernhard-olvasmány és a Kioltás is, Hajós Gabriella avatott és e szövegmóddal elmélyült belső dialógust ápoló, ihletett fordításában olvasható.) Hasonló ellentétnek és a világkép alapvető relativizmusát szem előtt tartó alakzatnak látszik Spadolini furcsa figurája, igaz, ő nem a kortárs nagyság elérhető szintjére hoz példát, hanem a katolicizmus egyértelműségeit bontja le, illetve kijelöl egy, a főszereplő által belakhatatlan nézőpontot, ahonnan az elhunytak (Murau apja, anyja és bátyja) nem az infám wolfseggi eredet hajdani megtestesítőinek látszanak csupán.

Kétféle könyvről beszélhetünk általában: már megírt és még megíratlan művekről, illetve, mint láttuk, ez esetben számolnunk kell egy harmadik, az egyszerű kettősségen, a hétköznapi időtudat dialektikáján felülálló írásmóddal, Bernhard megírt megíratlanságaira gondolva, azokra a hosszan tervezett, nemlétező vagy elpusztult kéziratokra, szövegváltozatokra, melyek az összes félbetört és zseniálisan kiteljesítetlen életpálya, bemutatott elakadás vissza-visszatérő szimbólumai saját ritka egységű életművében. A regénybeli fő cselekvés, haladás-irány, a kioltás logikája a tisztázó erejű kimondás, az utoljára szólás alkalmát keresi mindannyiszor, a vállalhatatlan eredet megtisztítása a fő feladat, majd a múlt elérésének kudarca, a mindenütt „tátongó űr” előrevetíti a megsemmisítés általános világbéli szándékát, a lakóhely és viszonylatai pusztító lecsupaszítását vagy csupasz elpusztítását, az élvetemetést. Ugyanakkor felmerülhet bennünk, hogy a kioltásnak az egyenes kimondás kíméletlenségével véghezvitt módszere talán itt sem más, mint a Bernhard megkülönböztető prózajegyének tekinthető sulykolt-felsorolásos, tárgyát mániákusan megragadó és nem engedő, némileg agresszív szintaxis – a cím ennek lenne egyik legsikerültebb, önreflexív idiómája, az olvasásra (is) vonatkozó írói (vég)rendelkezés. Murau az első rész rekvizítumait, a három családi fényképet, valamint a szűkszavú táviratszöveget ugyanazzal az eltérítésmentes éberséggel figyeli (és nem nézi, mint olvashatjuk), írja le, pontosítja, és tünteti el magánvéleményének szinte a képpontokat eltakaró, behálózó mondatsorolásában, miként majd a második részben az elevenebb emberi kapcsolatok játszmáit és megrögzöttségeit a temetésekre készülő wolfseggi szülőhelyen. Az ablakban álló főhős (s mindegy, hogy a római lakás Piazza Minervára vagy az osztrák vidéki otthon parkra, Orangerie-re néző ablakai azok, egyazon megrögzöttség keretei), a mű hosszan kitartott és kulcsfontosságú helyzetképe által egyszerre ennek a szövegi megismerésnek a szükségszerű alakzata és a szövegbeli én passzivitásából, regressziójából következő feltűnő hatáselem, a jellemrajz része. Az ablak a kívülrekerülés vállalható mértékét nyújtja, választható engedményül a figyelem spontaneitásának szabadságát teszi lehetővé, és állandóan a látványra, az alakuló, izgő-mozgó vagy mozdulatlan magán-túlira szegezi a tekintetet; az egyoldalú valóság-koncentráció e formája egyszerre juttathat a tényekről való teljes megfeledkezésig és az abszolút belefeledkezés kötött-játszmájához. Az egyre szöveg-ablakokba kényszerített és a világ általános gyalázatának, infámiájának mániákus, önemésztő-kioltó szemlélésébe merevült Bernhard-beszélő valószínűleg itt érzi – természetesen csak időlegesen – otthon magát, itt végezheti el azt a kizárást, én és világ szakadatlan, élethossz megkülönböztetését, melynek eredményeképp elnyeri a személyiség ellenünk és velünk létező, az írás tagadhatatlan lényegeként felkínált autonómiáját. De itt tesz szert arra a hasonlíthatatlanul keserű tudásra, ki-látásra is, mely módszereinek és jártasságának vég-vidékét jelenti (egyben Bernhard ezirányú meghaladhatatlanságát), ahol a mi módszereinknek és jártasságunknak is befellegzett, hiszen, ha mindez igaz és „a gondolkodás kudarc, a cselekvés kudarc”, az élet elfogadása nem más, mint lemondás a halhatatlanságról (ld. 34.), a modernitás komplexuma pedig a végromlás előtti utolsó akkord, akkor mi valóban örökre és menthetetlenül mind Ugyanott vagyunk.

Thomas Bernhard: Kioltás
Ford.: Hajós Gabriella
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005
424 oldal, 2800 Ft

Tóth Ákos

Kalligram Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu