buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A sztár, akit a semmiből húztak elő


2005.02.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az olvasói kíváncsiság, az újság-, és könyvkiadói profitéhség és az emberi mohóság összetalálkozásából valóságos iparág született. Aki valaha rövidebb-hosszabb ideig híres embernek dolgozott, vagy megfordult a közelében – sofőrtől testőrön át menedzserig – memoárt ír. Hogyne érzett volna késztetést a műfaj művelésére – nyilván a nem megvetendő honoráriumra is kacsintva – Herbert Breslin amerikai impresszárió, aki 36 éven át képviselte Luciano Pavarottit. Nem érte be azonban azzal, hogy emlékeit tollba mondja, áruját azzal akarta kelendőbbé tenni, hogy leleplezi, s egy kicsit sárba is tiporja világhíres ügyfelét. Talán bosszúból, elégtételként is a hosszú és nem könynyű – bár busásan megfizetett – szolgálat végén. Akárhogy is, nem vet rá jó fényt, hogy klienséről – akit ráadásul barátjának is tart – még életében ilyen, sok-sok gonoszkodó megjegyzésekkel megspékelt könyvet publikált.

Opusa ráadásul nem csak Pavarottiról, hanem önmagáról is szól. A híres tenor részben ürügyként is szolgált, hogy a saját felemelkedéséről, karrierje fontos állomásairól, a szakma egykori és mai helyzetéről elmélkedjen, s előadjon néhány – nagyrészt a saját kiválóságát bizonyító – történetet híres ügyfeleiről (például Elisabeth Schwarzkopfról, Joan Sutherlandról, Renata Tebaldiról, Birgit Nilssonról). Szerénységgel éppenséggel nem vádolható: az Egyesült Államokba „a legjobb komolyzenei dolgok színe-java az én közvetítésemmel érkezett. Rendkívüli értéket jelentett, ha valaki mellett álltam.”

1967-ben „állt” Pavarotti mellé. Úgymond, a semmiből húzta ki, ő faragta azzá, aki lett. De, azért hozzáteszi, Pavarottit csak Pavarottiból lehetett faragni. Elismeri, a kezdetekkor Luciano a világ legkedvesebb embere volt, végtelenségig becsületes és jóképű fickó, „olyan mosollyal, amilyenre bankkölcsönt lehet felvenni.” A pék apa és gyári munkás anya gyermeke – aki a középiskola befejezése után rövid ideig tanítóskodott, s biztosítási ügynök is volt – kivételes hangjának köszönhetően üstökösként emelkedett. 1981-ben már az operavilág leghíresebb személyisége, akiért a közönség bármennyi pénzt megad. (Az 1994-es Los Angeles-i labdarúgó világbajnokság alkalmából rendezett Három tenor koncerten például már kétmillió dollár honorárium ütötte a markát.) Breslin stratégiájának egyik sarkalatos pontja az volt, hogy kivigye Lucianót az operaházakból, mert ott nem tudtak eleget fizetni. Ezért találta ki számára az önálló esteket: Carnegie Hall-beli estje sztárrá válása egyik meghatározó eseménye, 1984-ben pedig húszezer néző előtt lépett fel két alkalommal a Madison Square Gardenben. (Ez a maga műfajában jegyeladási világrekord.)

Az ifjú énekesről, imponáló teljesítményéről Breslin szeretettel beszél, az elmúlt tízegynéhány évről viszont (amelyet „fárasztó időknek” nevez), kevés szeretettel emlékezik. Pavarottiról – nyilván, mert egyre nehezebben viselte el az énekest, talán meg is romlott a kapcsolatuk – ekkor már szinte csak rosszat tud mondani.

Állítja, a pénz iránti egyre szenvedélyesebb érdeklődése rontotta meg. Csakhogy, ha ez igaz, azt is hozzá kell tennünk, hogy anyagiassá válásában nagyon nagy szerepe lehetett Breslinnek. Az ő üzleti filozófiája középpontjában ugyanis a pénz áll. „Nézzünk szembe vele: a világ a pénz körül forog.” A komolyzenei biznisz pedig „olyan üzlet, mint bármelyik egyéb. Mindenki a pénzért van benne.” Úgy gondolja, hogy nem tesz semmit, amiért nem jár viszonzás. „Luicanóval nagyon sok viszonzás járt.”

Tiszta sor. Szerinte egy művészt eladni lényegében ugyanaz, mint sampont árulni. Azt tartja napjaink komolyzenei élete egyik legnagyobb bajának, hogy nem eléggé üzletszerű. A reklám legfőbb célja, hogy általa a művész – s persze, tehetnénk hozzá: a művészből élők – zsebébe még több pénz folyjék be. Lehet – Pavarotti példája bizonyítja –, hogy eredményes és sikeres impresszárió volt, nekem mégsem túl vonzó a szakmai credója. Rámenősségéről, vagy inkább erőszakosságáról nem is beszélve.

Pavarottit – így Breslin – már jó ideje csak a pénz tudja mozgásban tartani, művészileg kiüresedett. Már nem izgatja, hogy megtanulja a szerepeit, s az sem, hogy frissítse önálló estjei repertoárját. Egyre gyakrabban mondott le fellépéseket, rigolyái, allűrjei elhatalmasodtak rajta. Ezzel a magatartásával, moráljával csodálatos karrierjét – amelynek a felépítésén olyan keményen dolgozott – „lehúzta a WC-n.” „Ma már csak önmaga nevetséges karikatúrája.”

Pavarottiról az emberről is egyre rosszabb a véleménye. Hőse egyik vagy talán legfőbb szenvedélye – önmagán kívül – az evés vagy inkább zabálás. Élete legfontosabb színtere a konyha, turnéira, fellépéseire is iszonyú mennyiségű konyhai eszközt, s élelmiszert vitet magával. Ez a „túlsúlyos szibarita” lovagolni is nagyon szeret, egyre tetemesebb testsúlya miatt azonban ez mind több bonyodalommal járt. És persze imádta (imádja?) a nőket, akik buktak is rá, mindig valóságos udvartartás vette körül. Legalább akkora Casanova volt, mint amekkora énekes. Breslin megjegyzi, nehezen képzelte el, „hogy ez az alak nagy szexuális teljesítményre képes.” Öreg korára mindenesetre megszelídült: 67 évesen – negyvenévi házasság után – elvált, s elvette „titkárnőjét, a nála 34 évvel fiatalabb Nicoletta Mantovanit, aki „unalmas, mint a mosogatólé.”

Breslin beállításában Pavarotti története arról szól, hogy mi az ára a sikernek, hogy miképpen lett egy nagyon kellemes, egyszerű, szeretetre méltó fickóból mindenre elszánt, agresszív és boldogtalan szupersztár. Tételét azonban csak kevéssé tudja bizonyítani. Leleplezése tulajdonképpen visszafelé sül el. Az emlékeit, információit kiárusító, magát istenítő amerikai impresszárió rosszmájú megjegyzéseivel egy idő után irritálja az olvasót, miközben, számomra legalábbis – pedig sohasem tartoztam a rajongói közé – Pavarotti egyre rokonszenvesebbé válik. Lehet, hogy – mint Breslin állítja – a barátnőivel, de általában nőkkel való kapcsolataiban feudális kényúr, s idegesítő, hogy „Ész úr”, hogy másoknál mindig mindent jobban tud. Mégis az jön át a sorok között, hogy hibái ellenére is szeretetre méltó figura. Bohém, aki imád másoknak örömet szerezni, nagyvonalú és figyelmes.

Amikor például megtudja, hogy José Carreras súlyos rákbeteg, minden nap felhívja, s anyagilag támogatja. Ha megtetszik neki valami, barátait is meglepi vele. Így vett Breslinnek is egy drága SAAB-kocsit. (Az viszont – fogalmazzunk visszafogottan – annyira kicsinyes, hogy amikor kiborul drága táskájában a Pavarotti által New Yorkból hozatott hagymapor, ezer dollárt számít fel a kárért.)
Az utolsó fejezetben Pavarotti elismerő szavakkal, szeretettel nyilatkozik Breslinről. Legfeljebb annyit jegyez meg, hogy impresszáriója semmit nem csinált ingyen. Ez az interjú is hozzájárul ahhoz, hogy végeredményben úgy érezzük, az olasz tenor bogaraival, szenvedélyeivel, mind jobban elnehezülő testével, szenvedélyes temperamentumával Fellini filmekbe illő csodabogár. Kedves és szent szörnyeteg.

Herbert Breslin-Anne Midget: Pavarotti meztelen
Fordította: Zalán Magda
Ulpius Kiadó, 2005
296 oldal, 2980 Ft

Gervai András

Ulpius-Ház Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu