buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Elzúgtak forradalmai…


2005.12.04

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Kezdjük egy idézettel, lássuk, miféle regénnyel van dolgunk. „Ennek a V. M.-nek, kinek nemrégiben még a puszta létéről se tudtam, megvolt a hatalma arra, hogy minden különösebb teketóriázás nélkül tönkretegye az életemet. Föl tudta számolni a Dunát: kavics és homokzátonyaival, halaival és vadmadaraival, füzeseivel és nyírfaligeteivel, csilingelésével, sustorgásával és morajával, a hajnali ködökből fölbukó óriási Nappal, a hajnalonta rajta átúszó szarvasokkal. Mintha csak üzemmérnöke, J. B. egy szép napon akár a Tejutat is képes volna fölgöngyölni mint kókuszszőnyeget és kivinni a sufniba, miután ő (V. M.) már végiglépdelt rajta, (könyörtelen) határozottságot és (hívei felé) bizonyos jovialitást sugárzó, erőteljes állkapcsú mosolyával.”

Nem lehetnek kétségeink, halálosan komoly egyes szám első személy, a hős maga az író, s hogy mennyire lehet hős, a szó egy másik, nemesebb értelmében, arra is bőven találunk feltevéseket a könyvben. Az író nem foglalkozik fikcióval, egy régebbi regényhőse komoly szerepet játszik ugyan, de most Karátson Gábor hetvenéves magyar állampolgárról van szó, aki a valóságban is létezik.
Kinek egyébként nem csak Vladimír Meciarral és Julius Binderrel gyűlt meg a baja, nem volt szerencséje az egyik híres lengyel értelmiségivel sem, amikor azt kérdezte tőle, nem nyelvi kérdés-e végül is minden, valójában nem nyelvi kérdés-e a forradalom? Adam Michnik kelletlenül nézett rá, majd elfordította a fejét. Csalódnia kellett Vaclav Havelban is, amikor kétségbeesett levéllel fordult hozzá a Duna megmentésének ügyében. A volt híres ellenzéki, ki akkor már Csehország államelnöke volt, még csak válaszra sem méltatta. Nem volt szerencséje „az írókkal”, amikor azok, miközben ő börtönben ült, aláírták az emlékezetes listát. – „Bassza ki Pataki, leszavazták magukat az írók…

Ungi nyomozó fölébe nőtt az egész magyar irodalomnak… Ez volt talán az első aláírási akció, csak itt a BM gyűjtötte az aláírásokat.” Az írókkal később sem volt szerencséje, amikor pedig maga az angyal súgott neki egy levelet, küldené el azt a Magyar Irók Szövetsége választmányához, fogjanak össze a magyar nyelv ügyében, hogy végre meg lehessen magyarul szólalni, mert most éppenséggel nem lehet. Nem ugyanazt jelentik a szavak. Ezt a levelet aztán, felesége lemondó pillantásának hatására már el sem küldte.

Gyanítom, nem lesz ez másként a magyar kritikusokkal sem. „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” –, emlékszünk a régi gyerekmondókára. Karátson Gábor nem afféle, aki egyszerre lépne – nem is fog rétest kapni senkitől sem. Nem mintha hiányozna neki az a rétes.

Végletes, szinte kíméletlen megfogalmazásai, például amikor letöltve kiszabott börtönbüntetését, kilépve az utcára legelső gondolata, hogy „Magyar nyelven ezután már csak hazudni lehet”, vagy ugyanez másképp, később, úgy emlékszem az egyik hamvába holt Duna-mentés után, vagy talán egyik gyímesi útjáról hazatérve megállapítja: Magyarországon ezután már nem fog történni semmi. Az ilyen író nem babérokat akar, hanem fákat, ligeteket, belebetegszik abba, ami a Dunával történik, nem akar mást, élhető hazát. Tudjuk, s nemcsak a regényből: nem kapja meg.

Regényében csakis önmagára, saját életére hagyatkozik, elég komoly kincsesbánya az, mondhatom már én, az olvasó, amikor megrendülten leteszem a könyvet. A festő-író életének különböző idősíkjait egymásra vetítve töpreng az emlékezés – s ezáltal az elbeszélés – nehézségein, néha csak a pár éve történtek naplótöredékeit, a készülő regény vázlatait kopírozza a mára, olykor húsz-harminc- negyven-valahány évvel ezelőttre merészkedik viszsza, egy akkori cella lakóit akarja felidézni, és egyetlen arc nem jut eszébe.

Nem áll elő tehát kész történettel, variációk lehetőségeit kutatja. Egyik legmegindítóbb számomra az a részlet, amikor börtönbe vitele hajnalán – „Keljen fel, velünk kell jönnie” – nem tudja elhelyezni a felidézett hajnalban testvérét, úgy rémlik neki, ott volt a szobában, hiszen hol is lehetett volna, de mégsincs meg a kép. Megvan viszont egy sejtés: „azt mondja az öcsém, aki most oda van festve mégis, végtelen gyöngédséggel mondja, miközben én már indulok ki a szobából a fogdmegekkel: – Gáb, vigyázz magadra.”

Wislawa Szymborska írja A kor gyermekei (1988) című versében: „A kor gyermekei vagyunk, / S ez a kor – politikus... Még csak emberi lénynek sem kell lenned, / ahhoz, hogy politikai jelentőséged legyen. / Elég, ha kőolaj vagy, / erőtakarmány, szekundér nyersanyag, / vagy akár konferencia-asztal, amelynek alakjáról / hónapokig tart a vita. / Közben emberek pusztultak el, / állatok múltak ki, / házak leégtek, / és elvadultak a földek, / éppúgy, mint a régi időkben, / amelyek nem voltak politikusok.”

Csakhogy mi a mi időnkben élünk, folytatom a verset, és „most” folyik nem is oly csendes pusztítással nem csupán környezetünk, szeretett folyóink, hanem az Ég és a Föld pusztítása. És soha nem voltak kétségeink, lehet-e politikamentes életet élni. Hogyan lehetne akkor elképzelni egy politikamentes regényt?

„Valamelyik tüntetésről jöttem” –, számomra ez az egyik legszebb mondat Karátson Gábor művében, azokra a tüntetéses időkre még emlékezni is szép, megnyugtató a tudat, hogy vannak emberek, akik soha nem adják föl. Az ilyen részeknél: „Még mindenki jóba volt mindenkivel” –, egy picit kihagy a lélegzetem.

A regény lapjain – olykor egyetlen mondat harminc évet ölel át – összeolvad az 56-os Marx téri lövöldözés, a Taxis-blokád és az Erzsébet hídi csata, összetartozik 1956. október 23., „nov négyike”, 1957. május elseje, 1989. okt. 23., és a legutóbbi gyalázat: 2004. dec. 5.

Regénynek olvastam, nem egyszerű élvezettel, hanem lapról lapra szívszorító izgalommal és érdeklődéssel, hogyan lehetett ezt átélni? Morális, de inkább egzisztenciális síkon érintett meg Karátson Gábor, s ha vannak írásművek, melyek minden kitűnőségük ellenére olyanok a léleknek, mint gyomornak mondjuk a mandulával töltött olajbogyó, akkor az Ötvenhatos regény nem kevesebb nekem, mint egy falat kenyér. Mert már az éhhalál fenyegetett.

Holott sokakkal ellentétben nem „vártam” türelmetlenül és követelően az „ötvenhatos regényt”, sőt, az igazat megvallva, nem is igen számítottam rá. Túl sokaknak beletört már a bicskája, és tudtam, hogy nem megy az olyan könnyen. A sok irodalmi és filmes fiaskó visszafogottságra intett. Hiszen olyan közel van még, hiszen olyan messze, hiszen soha el nem múlt, miközben „a pesti utcákról eltűnt 56” és eltűnt a szívekből is. Ugyanakkor tudom én is, pár évtized, és nem lesz már az a nemzedék, akiknek „a forradalom és a börtön volt az ifjúságuk”. Ki fog akkor írni róla? Mi lesz velünk, ha senki nem írja meg, milyen volt embernek lenni, amikor az emberi létnek még volt tétje? Mi, akik vagy háromévesek voltunk a forradalom alatt, vagy még nem is éltünk, nem írhatunk róla, ahogy a holocaustról sem írhat más, csak az, aki átélte. Mi nem írhatunk másról, csak az országnyi hazugságról, amibe beleszülettünk, nekünk már nem volt lehetőségünk választani. A szülők pedig nem szeretnek arról beszélni, miért nyugodtak bele a hazugságba. S kényesen kerülik az olyan kérdéseket, hogy hol voltak 57 május elsején.

Karátson Gábor könyve akkor is az égből pottyant ide, ha előző könyvében már jelezte, hogy jönni fog, váratlan öröm akkor is, ha a polcok már roskadoznak az 56-tal foglalkozó dokumentum-kötetek alatt, s ha a szépirodalomban is feltűnik időnként, mint valami sorminta, egy szerelmi történetben. Ezenkívül van egy kínos kötelességünk: évente megünnepelni a szétlőtt forradalmat. Csakhogy még mindig két nyelv létezik: egy otthonra, egy a külvilágnak. Karátson Gábor megemberelte magát és megtisztelt bennünket az otthoni beszéddel.

Az életút tényei és egy lélek állapotrajza az időben, hely és időbeli elmozdulások koncentrikus körökként helyezkednek el 1956 október huszonharmadika körül.

Az olvasónak egyformán fontos a Múzeum körúti mézes bolt, és a Gyűjtő utcai fogház egyik cellája. Esetleg szívesebben olvas a gyímes völgyi Setétpatakról, ahol egyszer K. G. mérgében elindult egyedül és eltévedt, mint a Duna-tüntetésekről. Fontos egy elguruló ősmagyar koponya, és fontos a kínai jáde golyó, amivel az író játszik telefonálás közben.

Nem tudom, melyik a fontosabb. Elindulok máshonnan, a barátok felől. Barátok, akik örökké egymást keresik, ülnek egymással, szokásaik vannak, egyetértenek, vitatkoznak, elhagyják, elárulják egymást. Meghalnak. A barátság szívszorító öröme, és elmúlása.

Vagy az álmok és a megérzések varázslatos hatalma az ember életében. Ésszel fel nem fogható hangulatidézések, melyek többet mondanak el ötvenhatról, mint megannyi tudós értekezés: „hogy évekkel a forradalom kitörése előtt már, bizonyos Beethoven-művek hallgatása közben tudtuk, Magyarországon forradalom lesz.”

Az ügyek. A Duna ügye, már amikor még nem is volt „Duna-ügy”. Vagy nem azért volt 56 forradalma, hogy ne vehessék el tőlünk a hazánkat? Benne a Dunát? Nem 56-ról szavaztunk 2004. dec. 5-én? Hogy magyar lehessen a magyar? És nem 57 május elsején árulta el a nemzet 56-ot, miközben K. G. és még Nagy Imre is börtönben ült? Kinek volt könnyebb? K. G.-nak, aki, amikor kijött a börtönből, és az utcán nyomát sem látta 56-nak, vagy Nagy Imrének, aki azt mondta az utolsó szó jogán, attól fél legjobban, hogy azok fogják majd rehabilitálni, akik most akasztófára küldik? Efféle nyugtalanító kérdések mellett persze regényes apróságok például, hogy az „elvtárs” szónak „ázott télikabát szaga volt”.

Lehet-e vége egy önéletrajzi regénynek? Hiszen az író él, könyve megjelenik, nagy szatyorral megy az első példányokért (persze, nincs autója), majd pedig a Duna Televízióban látom, oldalán Lányi Andrással és Czakó Gáborral, akik barátai, harcostársai, s természetesen most már regényhősök is, én pedig megnyugszom, barátsággal ülnek egymás mellett, nem romlott el semmi, holott a regényben ez nem volt ilyen egyértelmű.

A regénynek nincs, nem lehet vége, hanem egyszer csak be kellett fejezni, ott, ahol lehet.
Karátson Gábor idézi is a regény vége felé Mikszáth gondolatait A Noszty fiú... utószavából: „Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll, és nem megy tovább, habár maguk az utasok még nem végezték be útjukat.”

Meg sem kíséreltem számba venni, hány és miféle (történelmi, szociológiai, lélektani, magánéleti, [szerelmek, barátságok, házasság, szülők, fiak és lányok, unokák] természetkatasztrófai, természetvédelmi, vallási, hitbéli) vetületét csillogtatja meg ez a regény egyetlen ember életének.
Különféle Biblia-fordítások és értelmezések. De hát miért az üdvtörténet, miért az Apostolok cselekedetei, ha nem azért, hogy naponta gondoljunk rájuk? Ha nem azért, hogy legyen mire támaszkodnunk, ha naponta dől az ég? Persze, semmi sem fontos annyira az ember életének a vége felé, mint, hogy megtett-e mindent, hogy ne legyen áruló? Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet?

Karátson könyvén csöndes dallamként, mint mögöttes terv, ritmikus minta vonul végig a kétség: Olykor azért muszáj lett volna. És kísér valami bánat, olyasmi, amit az író érezhetett, amikor nem tudta abbahagyni a Nyugatinál a Szózat éneklését. „Furcsa volna az éneklést, pláne a Szózatét, csak mert itt lövöldöznek, abbahagyni. Ott álltam egyedül a téren, egyedül álltam, és énekeltem. Jó, hát lehettünk ketten-hárman, ott álltunk ketten-hárman és énekeltünk.”

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény
Helikon Kiadó
708 oldal, 3990 Ft

Tóth Erzsébet

Helikon Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu