buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az erkölcs rehabilitációja


2005.12.04

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A bolgár származású és Franciaországban élő Tzvetan Todorovot, aki irodalomtudósként vált világszerte ismertté az 1970-es években, mint a szemiotikai irányzat egyik legkiemelkedőbb képviselője, az utóbbi időben megjelent írásaiban társadalomfilozófiai problémák foglalkoztatják, melyekben nem kisebb feladatra vállalkozik, mint a humanizmus újraértelmezése, modern meghatározása. 2000-ben íródott, magyarul most megjelent könyvében, amely A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század címet viseli, főként az emlékezet problémáját járja körül, megidézve a 20. századi totalitárius rendszerek áldozatait és a túlélőket, sorsukban felmutatva, hogy a rossz emlékezete miként sarkallta őket cselekvésre a jó védelmében, hogyan lettek az igazságkeresés megszállottjai.

Todorov könyvében vizsgálja a nácizmust és a kommunizmust, de érdeklődésének középpontjában a róluk való emlékezet, vagyis a róluk szóló narratíva áll. Egyébként a nácizmus és a kommunizmus közötti hasonlóságok és egyes különbségek elemzésekor figyelmeztet arra, hogy mennyire káros irracionálisnak tételezni (vö.: Lukács György koncepciójával) e két, 20. századi totalitárius rendszert, hiszen alkalmasak a racionális megismerésre. Ugyancsak nem releváns esetükben, ha úgy teszünk különbséget közöttük, hogy egyiket a jobb-, a másikat a baloldalhoz soroljuk. A szerző számára az igazi kérdés azonban az, hogyan lehet a rossz emlékezetét a jó szolgálatában felhasználni. Todorov könyvének a legszimpatikusabb vonása, hogy rehabilitálja az erkölcsöt, az erkölcsi ítéletet, s az emlékezet kultusza helyett azt ajánlja, hogy inkább az „emlékezet munkájához” (Paul Ricoeur) ragaszkodjunk. Az emlékezet kultusza ugyanis nem szolgál mindig nemes célokat; ezért az emlékezetet nem szabad sem szentséggé avatni, sem szokványossá tenni. Majd hangsúlyosan figyelmeztet arra, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az emlékezet kizárólagosan egyéni, úgynevezett „kollektív emlékezet” nem emlékezet, hanem nyilvános diskurzus. Hasonlóképp szükségszerűen egyéni az erkölcsi cselekedet is, ezért menekül a nyilvánosság elől. Todorov az erkölcsöt és a moralizálást élesen elhatárolja egymástól, ugyanis moralizálónak lenni nem jelenti azt, hogy erkölcsös valaki: „Az erkölcsös ember saját életét alárendeli a jó és rossz kritériumainak, olyan elveknek, melyek meghaladják elégedettségét és örömeit. A moralizáló az őt körülvevő embereket akarja ugyanezeknek a kritériumoknak alávetni, és abból hasznot húzni, hogy a barikád jó oldalán áll.” A moralizáló önelégültségében nem veszi észre, hogy a rossz ellentéte nem feltétlenül valami jó, lehet egy másik rossz is.

Todorov a leghitelesebben, vagyis az emberi sorsokon keresztül mutatja be az emlékezet jóra irányuló „munkáját”. A kiválasztott személyiségek művészek, tudósok és írók, mindegyikük megjárta a totalitarizmusok poklát, de ha gyarló emberek is voltak, ellent tudtak állni az elszemélytelenítő rossznak, s mikor visszanyerték külső vagy belső szabadságukat, a szenvedélyes igazságkeresés útjára léptek. Mellesleg Todorov „etikájában” rehabilitálja az érzelmeket is, nagy szerepet tulajdonít nem csak a szenvedélyességnek, de a gyöngédségnek is. Ezért van az például, hogy „a megértés szenvedélyéről” és a „hasonlók iránti gyöngédségről” beszél, mikor a „jóság” új minőségét vázolja fel.

A 20. század tanúi a könyvben Vaszilij Groszman, Margarethe Buber-Neumann, egy német kommunista, aki megjárta mind a sztálini, mind a hitleri lágereket, Primo Levi, Romain Gary, valamint a francia ellenállásból David Rousset és Germaine Tillon. Todorov mindegyik sorsban azt elemzi, hogy a lágerek és a terror elszenvedése után ezek az emberek hogyan jutottak el a cselekvő humanizmusig, a jó lehetőségének állításáig.

A hat személyiség közül, mint ruszista, egy orosz író, Vaszilij Groszman sorsának todorovi interpretációját idézném fel. Vaszilij Groszman zsidó származású orosz író, eredeti foglalkozását tekintve vegyész. Az 1920-as és 30-as évek Szovjetuniójában meggyőződéses kommunista volt, a sztálini terror idején, noha családjából és baráti köréből több embert letartóztattak, hallgatott. A II. világháborúban a Szovjetunió leghíresebb haditudósítója. A háború alatt Bergyicsevben élő édesanyját az SS-legények kivégezték. Tulajdonképpen ez a tragikus esemény átváltozásának kiindulópontja: a zsidók lemészárlása a mindenki felé való kitárulkozáshoz, a világ megértéséhez, az emberek szeretetéhez vezette el őt. Sztálin halála után pedig mintegy „megszabadul a benne levő rabszolgától”, s a kommunizmus szenvedélyes bírálója lesz. Képes együtt érezni az áldozatokkal, a „kuláktalanítás” után kitelepített és táborba zárt ukrán parasztokkal éppúgy, mint a birodalom jogfosztott, kis népeivel. Megírja két nagy művét, az Élet és sors, illetve a Panta rhei című regényeket. Mikor ki akarja adatni őket, a KGB lefoglalja a kéziratot, sőt elvisznek minden piszkozatot és másolatot is. Végül a véletlen folytán, Groszman 1964-ben bekövetkezett halála után előkerül a kézirat egy példánya és a regények külföldön jelennek meg. Todorov Groszman emberi tartásában és írói munkásságában az „új humanizmus” egyik első megnyilvánulását üdvözli, amely a „jó doktrínájával szembehelyezkedve fejti ki a jóság dicséretét”. Egyébként Groszman egyike azon orosz íróknak, akik először vontak párhuzamot Auschwitz és a szovjet lágerek között. A következőket írta: „Gondolták-e valaha Oroszország prófétái, hogy a szibériai tajgában és az Auschwitz körül kifeszített szögesdrót közös csikorgásában teljesülnek be az orosz lélek leendő világraszóló diadaláról mondott jóslatok?”.

A todorovi erkölcsi alapállásból logikusan következik, hogy mind Hirosima és Nagaszaki bombái, mind az 1999-es koszovói NATO-intervenció elítélendők, a szerző ezeknek az eseményeknek könyvében külön fejezeteket szentel. Eleve paradoxonnak tartja a „humanitárius bombák” és az „etikus háború” modern fogalmait, a jó kikényszerítésének programja csak a rosszat szolgálhatja – ez a helyzet a szeptember 11-e után folytatott, „terrorizmus ellenes háborúval” is –, hiszen a koszovói példa is megmutatta, hogy még inkább fokozta a szerbek és az albánok közötti gyűlöletet. Todorov szerint a „jó kísértésének” eklatáns példája, mikor egy katonai szervezet, jelesül a NATO azt gondolja magáról, hogy karitatív szervezetté válhat.

Todorovnak tehát nincsenek illúziói a poszt-totalitárius (posztkommunista) korral szemben sem. Az a felmérhetetlen kár, melyet a kommunizmus okozott, nem csak a gazdaságban és a politikai intézmények szétzúzásában, hanem a természeti környezetben és az emberi lelkekben, nem múlhat el rövid idő alatt. Ezzel kapcsolatban idézi Adam Michnik bon mot-ját: „A legrettenetesebb a kommunizmusban, ami utána következik”. Todorov ennek ellenére hisz a jóságban, egy modern humanizmus, az általa „kritikai humanizmusnak” nevezett eszmény képviseletében, a borzalom megismerése és emlékezete, ahogy példáiban is elemezte, erre kell, hogy ösztönözzék az embert.

Abban is bízik, hogy a jóság továbbra is megnyilvánul olyan mindennapos erényeken keresztül, mint például a személyes méltóság megőrzése és a másokról való gondoskodás. Korunk legfőbb etikai dilemmájának azonban a következő ellentmondást tartja: „Hogyan egyeztessük össze az emberről alkotott illúzió hiányát az embernek mint a cselekedet céljának fenntartásával? Ez az a kihívás, melyet a Kolima és az Auschwitz utáni modern humanistáknak el kell fogadniuk.”

Tzvetan Todorov a szintén bolgár emigráns, Julia Kristevával együtt azok közé tartozott, aki az 1970-es években megismertették a Nyugattal Mihail Bahtyin orosz bölcselő és irodalomtudós dialógus-filozófiáját. E dialógus-filozófia szellemisége átszűrődik Todorov könyvében, humanizmus-koncepciójának mintegy fundamentumává válik, hiszen a „másik” előnybe részesítése, az interszubjektivizmus Todorov szerint is az erkölcsi jó alapvető feltétele. Ezzel kapcsolatban azonban nem Bahtyint, hanem Levinast idézi: „Az egyetlen abszolút érték az embernek az a lehetősége, hogy előnyben részesítse a másikat önmagával szemben”. Todorov a totalitárius gőggel az alázatot állítja szembe, az automatikus együttérzéssel pedig a könyörületet. A „megértés szenvedélye”-terminusnak eredete is véleményem szerint a bahtyini hermeneutikában keresendő. A szerző és a hős az esztétikai tevékenységben című, az 1920-as években írott munkájában Bahtyin a következőket írja: „A »másik« empatikusan átélt szenvedése teljesen új, létszerű képződmény, csakis mi valósíthatjuk meg a magunk egyedi helyéről (…) Az együtt érző megértés esztétikailag könyörülő kategóriákban újrateremti a teljes belső embert egy új létre a világ új síkjában” (Patkós Éva fordítása).

A todorovi „kritikai humanizmus”, úgy tűnik, nem annyira esztétikai, inkább etikai „könyörülő” kategóriák megteremtésében reménykedik, itt és most, a 21. század legelején.

Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete, a jó kísértése
Mérlegen a XX. század
Ford.: Bethlen József
Napvilág Kiadó
335 oldal, 3300 Ft

Szőke Katalin

Napvilág Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu