buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ötvenhatos lágerlakók


2005.04.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A létező(létezett) szocializmusban, a kádári „legvidámabb barakkban az egyik gyakorta elsütött vicc valahogy így hangzott: – Ti miért maradtatok itthon 56-ban? – kérdezi Arisztid Taszilótól, mire az így válaszol: – Kalandvágyból, kéhrlek!
 

Sós Péter János kitűnő oknyomozó könyve azokról szól, akik nem engedtek a „kalandvágynak”, és miután a „testvéri” szovjet tankok eltaposták a forradalmat, elhagyták szülőföldjüket. A szocialista büntetőjog akkor (és egészen a rendszerváltásig) ezt a deliktumot tiltott határátlépésnek, illetve a hazatérés megtagadásának, a köznyelv disszidálásnak hívta. A disszidensek a rendszer ádáz ellenségeinek számítottak, akikkel szemben a pártállam a maga sunyi és alattomos módján törlesztett. Amellett, hogy ők az idő tájt még csak nem is reménykedhettek abban, hogy legálisan (a büntetés fenyegetettsége nélkül) valaha is hazatérhetnek (még a legelején, 57 áprilisáig amnesztiával a magyar hatóságok szerint tizennégyezren jöttek viszsza – az osztrákok ezt a számot alig négy és félezerre tették –, itthon maradt családtagjaikat permanensen vegzálta a hatalom. Habár ők nem követtek el semmi törvénybe ütközőt, disszidens rokonuk-rokonaik miatt legtöbbször munkahelyüket is elvesztették, őket és gyerekeiket felsőoktatási intézményekbe nem vették fel, s természetesen útlevelet sem kaphattak.

A magyar történelem legnagyobb tömegeket megmozgató exodusával foglalkozó kötetben értelemszerűen az itthon maradottak megpróbáltatásiról nem esik szó, viszont annál több azokról, akik nyakukba vették a világot. Sós Péter János a tanulmányt riporttal vegyítő könyve hézagpótló munka, ugyanis az 1956 novembere és az 1957 márciusa között disszidált (hogy a kádári terminológiát használjuk) mintegy kétszázezer felnőtt és gyerek akkori vesszőfutásáról, a menekültek befogadását irányító szervezetek és magánszemélyek heroikus és önfeláldozó munkájáról, no meg a magyarokat befogadó államok (többnyire példamutatóan humánus és köszönetet érdemlő) hozzáállásáról eddig legfeljebb szépirodalmi művekben vagy 56-os memoárokban olvashattunk. Ezek szubjektív, általában a szerzőre és szűkebb környezetére vonatkozó beszámolók voltak, és természetesen nem tekintették feladatuknak a téma teljes feldolgozását.

Az 56-os forradalomról, a pesti srácokról, hiteles és önjelölt forradalmárokról könyvek tucatja jelent meg, önálló intézetet hoztak létre a népfelkelésből kinövő szabadságharc történetének tudományos kutatására, s miközben kiüresedett állami protokollünneppé, pártmarakodások koncává züllött a 20. század alighanem legdicsőbb (és legreménytelenebb) ellenállása, szinte semmit sem hallottunk azokról az emigrációban élő magyarokról, akik megszervezték honfitársaik tíz és tízezreinek menekülését. Nélkülük nem valósulhatott volna meg a 20. század egyik legnagyobb népvándorlása, ha ők nem lépnek időben, további százakra várt volna itthon halálos ítélet, ezrekre hosszú börtönbüntetés.

Sós Péter János jó arányérzékkel velük kezdi. Mindenekelőtt Eckhardt Tiborral, aki a Magyar Nemzeti Bizottmány (a magát legitimnek tekintő magyar emigráns kormány) végrehajtó bizottságának tagjaként már 1956. október 28-án elkezdte szervezni az USA-ban az „Elsősegély Magyarországnak” (First Aid for Hungary) akciót. Eckhardt nevét idehaza ötven éven át agyonhallgatták, pedig a szerző szerint „ő volt a legjelentősebb 20. századi magyar politikusok egyike”. Nem véletlen az sem, hogy október 28-án, nem pedig a forradalom vérbefojtását követően, november 4. után kezdi el koordinálni a menekültek támogatását. Ő ugyanis már október végén meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak nem fognak beavatkozni Magyarországon. Azt is megtudjuk, hogy az „Elsősegély Magyarországért” ötlete az akkor ugyancsak New York-ban élő Zwack Pétertől származott. A vele készült interjúban az Unicum-gyáros elmeséli, ő a Kennedy-vonalról értesült arról (s nyilván ezt az információt osztotta meg Eckhardtékkal), hogy bár az amerikaiak nyilvánosan elítélték a Szovjetuniót, nem akarnak semmi összetűzést Európában. A laikus olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés: ezt a sejtésüket az amerikai emigránsok vajon megosztották-e Nagy Imrével és környezetével? Egyáltalában volt-e köztük valamilyen kapcsolat? Nagy Imre szóba állt velük? Ezekre Sós sem tér ki (igaz, könyvének ez csak érintőlegesen tárgya), pedig érdekes lenne tudni. Fehér foltokat oszlató az a rendkívül érdekes beszélgetés is, amelyet a szerző azzal a Kára Annával (az asszony házassága után tanult meg magyarul) folytatott, aki férjével 1956–57-ben igen jelentős szerepet vállalt az Amerikába érkező magyarok fogadásának előkészítésében és letelepítésük megszervezésében. (Hozzávetőlegesen: 1957 februárjáig harmincöt és félezer honfitársunkat fogadott be az USA.) Ők New Jersey állam egyik legjelentősebb magyar településén, New Brunswickban éltek, amely néhány kilométerre fekszik Camp Klimerttől, a hajón érkező magyarok táborától.

A könyv minden fejezete meglepetéseket tartogat. Az osztrák „sógorokat” többnyire csak sommásan lelabancozó előítéletünket is alaposan megleckézteti a kötet. Ugyanis náluk többet senki sem tett a magyar menekültekért. „Az osztrákok nem tudhatták előre, vajon a világ megtéríti-e a roppant tömeg ellátásnak költségeit. Nem vizsgálták a menekültek kilétét, múltját, megbízhatóságát – erre módjuk se volt. Válogatás nélkül és jó szívvel fogadtak be mindenkit, aki menedéket kért. Ez a kicsiny és alapjában véve szegény ország híd volt, melyen eddig már 145 000 magyar ment át a szabad világba…” – írta 1957. október 23-i riportjában a Sós Péter János által a kötetben gyakorta idézett Irodalmi Újság. Arról sem nagyon hallottunk harangozni az 56-os megemlékezéseken, hogy a köztudatban általában önzőnek és ridegnek tartott Svájc lélekszámához mérve a legtöbb magyart fogadta be. Más kérdés – és dicséretére legyen mondva, erről sem hallgat a könyv –, hogy a takarékos és maguknak való svájciak sokszor torkig voltak a túlköltekező, gyakorta ittasan randalírozó magyarokkal. Amikor a legelvetemültebbek két rendőrt is meggyilkoltak, bizony a derék svájciak felháborodva szembesültek azzal, hogy nem csupa tiszta lelkű szabadsághősnek adtak menedéket, hanem kétes egzisztenciáknak, köztörvényes bűnözőknek is.

A fennkölt ünnepi szónoklatokban ezekről az anomáliákról persze sohasem esik szó, mint ahogy arról sem, hogy a lágerélet bizony nem volt fenékig tejfel, s kihozta a táborlakókból a ránk ma is annyira jellemző „magyar magyarnak farkasa” mentalitást. A fent idézett Irodalmi Újság riportban olvashatjuk: „…a magyarok, akik szinte tökéletes érzelmi egységben érkeztek Ausztriába, itt csoportokra bomlasztották, vallások, pártok, társadalmi rétegek szerint.”
Szomorú, hogy manapság ehhez lágerre sincs szükségünk.

Sós Péter János: Magyar exodus. Magyar menekültek Nyugaton 1956– 1959
Gondolat Kiadó
1680 Ft

Tódor János

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu