„Kevés olyan író van, ki az olvasóközönség ily kitartó rokonszenvével dicsekedhetnék, mint én, s miért ne mondhatnám ezt hálával, főleg korunkban, ha egypár forintos alamizsnát az emberek oly elszontyolodott érzékenységgel megköszönnek a lapokban; – de talán egy sincs, kit egynémely pályatársa – úgy egy kanál vízbe bele ne fullasztana, ha tehetné. Aztán nagyon kevéssé kellene nekem az embereket ismernem, ha nem tudnám jó előre, hogy reám az irodalom történetében – vár még a feketeleves.” – Így fogalmazott pályaösszegző művében, az Emlékiratban Jósika Miklós (1794–1865), egy évvel halála előtt.
 

Ami ironikus jóslatát illeti, igaza lett. Az arisztokrata-írót, a hazai romantika egyik legtermékenyebb, legelismertebb szerzőjét – az Abafi, A könnyelműek, a Zrínyi, a költő alkotóját – hamar elfeledte a közönség, s rivaldafénybe utána Jókai Mór lépett. Későbbi mellőzöttségének oka lehetett, hogy életművét a kritikusok sosem tartották a nemzeti kánon meghatározó részének, alakítójának, s rá inkább, mint afféle bestseller-gyárosra tekintettek, aki csak múlandó népszerűségre tehet szert.

Pedig Jósika személye kifejezetten fontos a magyar irodalmi élet alakulásában, fejlődésében, hiszen ő alkotta meg az olvasmányos magyar történelmi regény műfaját. A romantika szellemiségétől ugyanis elválaszthatatlanná vált a múlt kutatása, s a nemzeti hagyományok felelevenítése egyfajta ön-identifikációt jelentett a korabeli magyarság számára – és ebben az önmeghatározási folyamatban segítséget jelentettek Jósika művei. Jósika Miklós hitelesen, mondhatni, életszerűen írt. Jellemző, hogy míg a nagy előd, Dugonics András anakronizmusoktól terhelt, olykor szentimentális, máskor paraszti hangvételű Etelkája ma inkább paródiának, mintsem nemzeti színműnek tűnik, az ő regényei jelenünkben is érthetőek és élvezhetőek.

Az utolsó Bátoriban Jósika a kor-és lélekrajz sajátos ötvözetét teremtette meg, egyidejűleg mutatva be Erdély történelmének egy zűrzavaros, belviszályoktól sem mentes időszakát, és a Báthory-família utolsó leszármazottjának, a hedonista, befolyásolható Báthory Gábornak életútját. (A könyv szerkesztője végig a mai helyesírás szabályait alkalmazza, ezért írja fonetikusan a Báthory-nevet). Jósika Miklós művével nem csak szórakoztatásra, hanem erkölcsnemesítésre is törekedett. „Célja emellett történetünknek megmutatni, – írja az előszóban – hogy a legkiválóbb, legszebb tehetségek fonák nevelés által elaljasodnak; hogy a honszeretet a rénynek (erénynek) s erőnek legmagasabb csodáit képes előállítani; végre hogy a rény a legvadabb, legkegyetlenebb emberrel szemközt önmagát soha meg nem cáfolja.”

Nos, az erény a történések idején nem számított kifizetődő tulajdonságnak – Erdély az 1600-as évek elején ugyanis egészen más képet mutatott, mint Jósika életében. Nem központosított vezetésű békés provincia volt, hanem apró önálló fejedelemségek, kereskedővárosok és nációk által uralt, felszabdalt földterület, s lakosai nemegyszer álltak harcban egymással. Uralomra tört itt a török Porta, ahogy a Habsburg-ház is, és az óriás impériumok terjeszkedési kísérleteinek sokszor csak a székely falvak laza szövetsége vagy egy-egy jól védett szász városka állt ellen. A „kicsik” sem bízhattak meg egymásban, s érdekeiket minden lehetséges módon érvényesíteniük kellett – nem véletlen, hogy Brassó városának például saját hadserege, követsége és hírszerző hálózata is volt. A igazi korszakalkotók az olyan ördögien zseniális kémek, mint a regénybeli Dimon lehettek, és a mindenható despoták, mint amilyen Báthory Gábor fejedelem. Hogy mit tehettek ármánykodásaik ellen a „rényesek”, a hazafiak – a Kornis-házaspár, Weisz, Szerafin és Coelesta – a valódi, lánglelkű hősök? Ez kiderül Jósika Miklós nagyszabású történelmi regényéből, Az utolsó Bátoriból.

Jósika Miklós: Az utolsó Bátori
Utószó: Gere Zsolt
Széphalom Könyvműhely
356 old., 2500 Ft

Koncz Tamás

Széphalom Könyvműhely

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!