parajumpers jackets women sale parajumpers jakke norge parajumpers antique bronze michelle down coat parajumpers hughes brown jacket parajumpers long bear review parajumpers light long bear 2014
2014. szeptember 21, vasárnap
Máté és Mirella napja





















Évfordulók:
Kr.e. 21: Publius Vergilius Maro halála (Brundisium)
1832: Sir Walter Scott halála (Abbotsford)
1860: Arthur Schopenhauer halála (Frankfurt)
1866: Herbert George (H.G.) Wells születése
1883: Madách Imre Az ember tragédiája c. művének ősbemutatója a Nemzeti Színházban
1947: Stephen King születése (Portland)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A képregény felfedezése


2007.07.05

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Negatív jelzőkkel illették, s leginkább a gyermek- vagy ifjúsági irodalom fattyaként aposztrofálták Magyarországon évtizedeken keresztül a képregény műfaját. Ennek voltak politikai-ideológiai okai (lásd a hideg háború okozta beszűkülést és elhatárolódást), oktatáspedagógiai vakvágányai (a képregény olvasása elvonja az értő figyelmet az értékes irodalmi alkotások befogadásától), de művészetelméleti premisszái is (a képregény sem nem kép, sem nem regény, és nem is önálló művészet). Szándékosan használom a múlt időt, mert olvasásszociológusok, pedagógusok, könyvtárosok ugyancsak évtizedes panaszáradatai közepette, miszerint nem olvas a gyerek, sőt nem is tud már olvasni, az ún. amerikai álom, ha konkrét formát nem is, szabad lelkületet annál inkább nyert a mai kultúrafogyasztói piacon. Ma a gyerek nem azért nem olvas, vagy nem tud olvasni, mert képregényt olvas, és az amerikai képregényeket feldolgozó filmdömping is rámutat: a képregény nem gyermekirodalmi műfaj.
 

A képregény ellen és mellett felhozott egykori argumentációk mára érvényüket vesztették, a magyar olvasó is kimászhat a pedagógiai-ideológiai nézőpontokból gerjesztett előítéletek hálójából, s megismerkedhet végre az addig titkolt vagy tiltott műfaj globális trendjeivel. Számos magyar kiadó immáron évek óta ténylegesen művészi értékű képregényeket jelentet meg Magyarországon (óriási a hiány, s talán be sem pótolható), sőt, a magyar képregény immáron történetileg jelentős alkotói is újra teret kapnak (Korcsmáros Pál és Sarlós Endre életműkiadása, vagy a Fekete-fehér Képregénymúze-um egy-egy szerzőre összpontosító füzetei a mérvadó kiadványok).

A képregény immáron nem periférikus szubkultúra, infantilis szórakozás, mert megteremtette fórumait, kritikai bázisait, sőt szaklapjait is (Panel, Buborékhámozó). S persze a hagyományos értékeknek és műfajoknak továbbra is prioritást kell élvezniük, a kulturális globalizáció tényét most már végképp nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A képregény éppen olyan médiajelleggel rendelkezik, mint bármely édes- vagy mostohatestvére: a gyermekirodalom, a szórakoztató irodalom, vagy akár a rocktörténet, a B-kategóriás filmek, az anime. A képregény kellő reflexivitású, kritikai-esztétikai olvasásához ráadásul szakkönyvek is felsorakoztak az utóbbi időben, ezekből az elméleti/történeti igényű munkák segítségével akár autodidakta módon is felfedezhetjük a képregény művészetét.

Kertész Sándor Comics szocialista álruhában című munkája néhány elnagyolt alkotói életrajzot és kellőképpen ki nem dolgozott befogadástörténeti fejezetet leszámítva kultúrtörténeti jelentőségű, könyvészeti műremek, mely a magyar képregény történetének egy hosszú, ideológiákkal teli, a tiltás és a tűrés nem éppen kedvező kategóriái között lavírozó, éppen ezért nem kevés hibrid jelleget mutató szakaszával foglalkozik. Kertész rendkívül minuciózus, aprólékos, még az egyes korszakok megjelenéseinek százalékos arányaira is odafigyelő műve egyszerre igyekszik megvilágítani a magyar narancshoz hasonló magyar képregény létmódjának alapkérdéseit. Problematizálja az irodalmi művek adaptációjának kényszerű szükségességét és szűkösségét, az ifjúsági becikkelyezést részben a külföldi balos kapcsolatrendszerből, részben a rokon műfajnak gondolt rajzfilmek képes-szöveges átiratából vezeti le. Nem csupán azt tudjuk meg, hogy alapvetően egy ember, mégpedig az adaptációs szövegeket kilószámra gyártó Cs. Horváth Tibornak köszönhetjük, hogy többek között két sajtóorgánum, a Füles és a Pajtás, valamint a hozzájuk kapcsolódó, illetve a belőlük kinövő kiadványok, magazinok oldalaira beszüremkedhetett a képregény.

Ha a szerző nem is mondja ki határozottan, de Cs. Horváth diktátuma meg is pecsételte hosszú évtizedekre a magyar képregény „ismeretterjesztő”, „olvasóvá nevelő” jellegét. S ha meg is jelenhetett képregény három kockás stripekben a Népszavában, háromszor két oldalon a Fülesben, minden esetben periférikus, vonal alatti, illetve két rejtvény közötti szórakoztató jelleggel. S ezt a Pajtásba, aztán a Kockásba pártalapon a Vaillantból, vagy a későbbi Pifből érkező francia hőskalandok, Rahané, Dr. Justice-é, Okadáé, a legkevésbé sem tudták ellensúlyozni. Sőt, Kertész szépen mutatja a magyar képregény külön útját könyvének utolsó fejezeteiben: képregénynek kénytelen titulálni azokat a képes-szöveges kiadványokat is, amelyek jól-rosszul összetákolt másolatai más műfajoknak, miközben a még ma is fel-felbukkanó Vuk, Szaffi, Dr. Bubó, Mézga család albumok, regények, képregények egyszerű félreértésen és gyermekirodalmi dilettantizmuson alapuló kizsákmányolásai az eredeti, amúgy is adaptációs jellegű műveknek. A szerző némileg túl sokat foglalkozik a rendszerváltást megelőző-követő időszakkal, amely valójában megint nem hozza szerencsés helyzetbe a magyar képregényt. Kifullad a már amúgy is ismétlésre játszó, „klasszikus” képregény-közlés, megszűnnek-elhalnak az államilag irányított kiadók és kiadványok, a szabad közlés nevében újra elsősorban gyermekorientációjú sorozatok látnak napvilágot, s megérkezik csőstül Amerika is. Kertész persze nem csupán a magyar képregény e mára lezáródott fejezetét mutatja be, könyvének nagyon fontos kontextusa a sajtótörténet, hiszen a képregény nem volt feltétlenül elsődleges része egy sajtóterméknek.

Annak ellenére, hogy az önálló comic füzetek, bookok a nyolcvanas évek lanyhuló égisze alatt már megjelenhettek: Zórád Ernő nagyalakú színes képregényei, vagy Fazekas Attila filmadaptációi, Füles-utánközlései, Korcsmáros Pál füzetes Rejtő-sorozata. S ha sajtótörténet, akkor megkerülhetetlen az a pillantás, amit Kertész a képregény általános, komparatív történetére vet. Ugyanis a magyar képregény zárványvoltát az elmúlt évszázad harmincas éveiben megjelenő amerikai akcióképregény, az ötvenes években életre hívott s az előbbit ellensúlyozni hivatott „nemzeti”, belga, francia, olasz képregényfigurák kontextusában is lehet, sőt kell olvasni.

Ha megvan a történeti háttér a magyar képregényhez, illő s alkalmatos pótolni legalább szekunder szinten azokat a nézőpontokat, stratégiákat, műfaji tudnivalókat, amelyek kiemelik a képregényt rögzült értékítéletünkből, s önálló, autonóm művészeti fenoménná avatja. Kertész Sándortól megtanulhatjuk a képregény történetét, kritikai és tipológiai szemináriumra Varró Attilához iratkozhatunk be kötelező érvénnyel. Varró Attila Kult-comics címen gyűjtötte öszsze azokat a képregény-elemző írásait, amelyek kifejezetten filmszemiotikai kapcsolódásokat kínálnak a képregény olvasásához. Élvezetes stílusban megírt kisesszéi nem csupán filológiai pontosságukkal nyűgöznek le, de bármely általa bemutatott, külföldön kanonikusnak számító alkotóról, alkotásról úgy tud könnyedén beszélni, úgy talál ismert filmes példázatot, úgy értelmez és helyenként kritizál, hogy ténylegesen hitelesíti szándékát: szakavatott tudósi hang beszél itt abból a célból, hogy világossá tegye, a pótolnivaló is ténylegesen pótolnivaló, a képregény művészet, immáron évszázados történettel, műfaji, sőt kontinentális jelleggel.

Ennek megfelelően három nagy egységre tagolódik Varró Attila kötete. Elsőként s legnagyobbrészt az amerikai képregénnyel foglalkozik, ezen belül is egyforma teret szentel a kommersz akcióhősöknek: Steve Canyonnak, a Fantasztikus négyesnek, Batmannek vagy a Pokolfajzatnak, a kísérleti-művészi igényű képre-gényszerzőknek: James O’Barrnak (A holló), Will Eisnernek, Frank Millernek (Sin City), sőt az elméleti képregénynek is (Scott McCloud: A képregény felfedezése). A második nagyobb fejezetben az európai képregény kapja a főszerepet, itt többek között Hugo Pratt Colto Maltese-járól, Enki Bilal Nikopol-trilógiájáról vagy Alan Moore V mint vérbosszújáról olvashatunk lényegre törő, pontos elemzéseket. A harmadik, utolsó rész a japán képregényen meditál.

Bevallottan ezt találtam a könyv legizgalmasabb részének, nem csupán azért, mert talán az amerikai képregénnyel szemben előítélettel, pontosítok: gadameri egészséges előítélettel rendelkezem, az európai képregény-albumokba pedig belga, német turistautak folytán elkerülhetetlen nem belekóstolni, de azért is, mert a japán képregénykultúra éppen izolációjánál fogva rendelkezik olyan sajátosságokkal, amelyekkel nem árt most már a hazai képregény-olvasónak is konfrontálódnia.

E japán alkotások meditatívak, öntörvényűek, aprólékosak és lassúak, nézőpontváltásosak, és ennek megfelelően a végtelenbe nyúlnak, mind ami az elbeszélt időt, mind ami az elbeszélés idejét, a terjedelmet jelentik, s nem utolsó sorban a világ újrateremtésére irányulnak: világokkal, hősökkel, érzéki bizonyosságokkal. S bár beszerezhető a Magányos farkas és farkaskölyök, az Akira, a Páncélba zárt szellem DVD-változata, engem Varró Attila mégis az eredeti művek elemzésével varázsolt el. Különös tekintettel Mijazaki Hajao Nausicaa-jára. Mert ha tényleg úgy van, hogy ez az évtizedes mű együtt öregszik alkotójával, továbbá hogy az 1100 oldalból az első 250 kamasz Tolkien- és Lewis-rajongóknak szól, az utolsó 250 pedig, idézem: „inkább stresszben megkínzott, tumortáptalaj középkorú tanáremberek körében számíthat igazi célközönségére”, akkor sürgősen beszerezendő, lefordítandó, terjesztendő Magyarországon. A viccet félretéve: eljött az ideje annak, hogy a kulturális globalizációt legalább szempont- és ismeretszerzésre használjuk. S bár a kiadások, a vállalkozások minden esetben önkényesek, Varró Attila könyve a legjobb útmutató, hogy e kontinentális képregény-metszetből a legfontosabbakat egyszer, végre, a könyvespolcunkra helyezzük.

Hogy mennyiben képes önálló életre a képregény, mint önkifejező forma, és milyen ún. ismeretelméleti tételekkel bírna, ha kikeveredne az ellene szőtt előítéletek és negatív definíciók sűrű hálójából, nos, erre és az ehhez kapcsolódó további kérdésekre ad önlegitimációs érvényű, ugyanakkor nem kevés iróniával fűszerezett válaszokat Scott McCloud A képregény felfedezése című képregényében. McCloud narrátori ikonfigurája többek között a képregény lehetséges történetén, speciális nézőpontjain, szöveg és kép viszonyrendszerén, a képregény térképző időproblémáján, a színezés technikáján keresztül mutatja be a nem látható, felfedezésre váró finomságait a képregény művészetének. Nemegyszer rendkívül hatásos művészetelméleti alaptéziseket sulykol belénk (néha tényleg magasröptű mind a vonalvezetése, mind a gondolatárama), másszor meg bizonyos klasszikus oppozíciók erőltetésekor (forma és tartalom igencsak vérző plasztikai elválasztásakor, a gondolati és érzéki megismerés leegyszerűsítésekor) elméleten pallérozott olvasók sürgősen takarják el a szemüket.

McCloud ráadásul tág teret biztosít a képregény kulturális jelentőségének igazolásához, így az egyiptomi hieroglifák olvasása legalább olyan fontos állomását képezi argumentációjának, mint mondjuk az expresszionizmus létérzékelése vagy a szinesztézia retorikai alakzata. A szerzői-elbeszélői szólam a képi és az elbeszélői narráció érintkezési pontjainak különböző fokozataiban mutatja be a képregény lehetőségét, rámutatva többek között az amerikai és a japán kultúra elkülönböződésére, melyek éppen az idő és a nézőpont értelmezésében jutnak más-más eredményre. S lesz a manga e munkában is tisztázandó és példamutató műfaj az akcióközpontú képregény számára. McCloud képregényes elméleti munkája a képregényt a látható és a láthatatlan fogalmaival járja körül (a magyar kiadásból hiányzik az eredeti alcím: invisible art).

Némileg újra működik a lehetetlen elválasztás igénye: miközben a szöveg hordozó, a lehetséges világok egyike csupán, mondja narrátorunk, addig a nem látható alkotórészek, mint a kockák közötti határvonal, a kockán belüli időkezelés, a kockák közötti linearitás/kauzalitás/logika jelenti egy-egy alkotás lényegét, s így minősíthetőségét is. Holott tudjuk, ha van is saját, önálló nyelve a képregénynek, az ténylegesen szöveg és kép elhajlásaiból, harmonizációiból tevődik össze, de ha önállóan vizsgálnánk akár egyiket, akár másikat, könnyen megkapnánk a magyar képregény hibrid változatát. McCloud túlzón még arra is képes, hogy hat lépcsőben elénk tárja a képregénymesterség minősítési fokozatait. Ha ilyen könnyű volna, ám vágjunk bele rögvest a képregénycsinálásba. McCloud jó kalauz, de olvasás közben használjuk saját reflexív ítélőerőnket is.

Bár Varró Attila írásai és Scott McCloud elméleti képregénye alapvető, sőt kifejezetten elegendő információt nyújt a mangáról, azok mégis részelemzések eredményei, s nyilvánvalóan megkerülhetetlen volna egy tényleges szakmunka e különös műfajról. Külsőre úgy is tűnik, a Jószöveg Műhely Kiadó valami nagyon fontos és jelentős projektumot hozott létre Jérome Schmidt és Hervé Martin Delpierre Manga című albumának magyar nyelvű kiadásával, hiszen éppen a műfaj magyarországi bevezetése, és alapos kiadói félreértése, netán félrelépése okán – lásd a reménytelenül dilettáns Mangattack kiadványokat – érdemes mind hagyományát, mind technikáját, sőt kifejezetten izgalmas recepcióesztétikáját tisztázni. A könyv némi nem is sok időbe kerülő tanulmányozása után mégis kénytelenek vagyunk beérni esetleges információkkal (pl. mangaka = manga-szerző, shojó = lánymanga, shonen = fiúmanga, cosplay = mangabeöltözős), alkotói névvel (Tezuka Osamu mindenek felett), továbbá ismert és ismeretlen sorozatnevekkel.

De mindez valami kíméletlenül felszínes narratívába van ágyazva. Az a gyanúm, hogy a két francia újságíró-fotóriporter jól dotált kiránduló utak során forgathatott valami pótolhatatlan dokumentumfilmet a japán manga-kultúráról, erre utal a számos személyes tapasztalat beszivárgása a szövegek közé, vagy az ilyen-olyan kulináris és kultikus manga-helyszínek érzékletes tálalása, s mindebből még egy igen hevenyészett képes-szöveges albumot is sikerült összehozniuk. Mindezzel nem is volna baj, ha az album külsőségeiben nem emelné magasra a mércét. A képek, a rajzok illusztratív gazdagsága, a dizájn ötletessége több mint elegáns. Legfeljebb csak azt sajnáljuk, hogy bár a mangák eredeti kötési módjának megfelelően jobbról balra kell az albumot lapozgatni, ez az egyes oldalakon belül a szöveghasábok tördelésére már nem igaz. De sokkal nagyobb baj, hogy a kötet tényleges menetrendjéhez nem éppen intelligens idegenvezetőket rendeltek.

Eszerint kutyafuttában meglátogatunk néhány manga-szerzőt (pl. a fiatal, de lelkileg is, fizikailag is megfáradt Takei Hiroyukit – sic!), majd megismerkedünk néhány fontos mangasorozattal (van itt a Dragon Balltól és a Sailor Moontól elkezdve Akirán át A kaméliás lányig minden; realista, történeti, álfrancia és sportmanga, csak kapkodja a filológus olvasó a fejét), miközben felkeressük a legfontosabb mangához kötődő bárokat, boltokat, találkozóhelyeket, műhelyeket. Bámulhatunk, ámulhatunk, ezt igényli a kötet. Egyébként azért a látvány nagyon is számít. Ha nehezen, ha az alapművek ismerete nélkül, ha az alapinformációk elkenése mellett, azért az a köteten átjön, hogy a mangának hihetetlen népszerűsége mellett rendkívüliek az ún. poétikai lehetőségei, és korántsem zárt műfajról lévén szó, talán még egy magyar képregényszerzőnek is kedve támad mangát készíteni. És közvetve az is erénye az albumnak, hogy mélyíti azt a hiátust, ami az eredeti japán mangák nemismeretében jelentkezik. És innen már csupán kiadói felelősség és vállalás kérdése, hogy valóban felfedezhetjük-e magunknak a képregény végtelen világából éppen a mangákat?

Kertész Sándor: Comics szocialista álruhában. A magyar képregény ötven éve
Kertész Nyomda és Kiadó, Nyíregyháza, 2007
320 oldal, 5985 Ft

Varró Attila: Kult-comics. Válogatott képregényes írások
Mozinet Kft., 2007
252 oldal, 1500 Ft

Scott McCloud: A képregény felfedezése
Ford.: Bánföldi Tibor és Kepes János
Nyitott Könyvműhely, 2007
228 oldal, 2600 Ft

Jérome Schmidt – Hervé Martin Delpierre: Manga
Ford.: Hajós Katalin
Jószöveg Műhely Kiadó, 2006
184 oldal, 5490 Ft

 
 
 

Bombitz Attila

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2014 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu