buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Egy költő prózája


2007.07.05

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az idén tavasszal Kossuth-díjjal kitüntett Takács Zsuzsa költő az Ünnepi Könyvhéten A megtévesztő külsejű vendég (Magvető Kiadó) címmel novelláskötettel jelentkezett. Takács Zsuzsával új könyvéről Jósvai Lídia beszélget.
 

A prózakötetben egy számomra megdöbbentő mondatot találtam, ezért ezzel kezdeném a beszélgetést. Azt írod: „Nem kellett hát szeretnem senkit azontúl, engem sem szeretett senki. Kitárult előttem a világ, szabad voltam.” Egész pályád során az emberek közötti viszonyokat-viszonylatokat – férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő, szülő és gyermek közötti bonyolult kapcsolatokat – mindig nagyon mélyen és finoman elemezgetted, taglaltad, vizsgáltad. Azért döbbentett meg ez a mondat, mert úgy hangzik, mintha azt állítanád, hogy a szeretet, a kötődés a legnagyobb rabság lenne.

• Mindig szerettem volna prózát írni. Úgy éreztem, ami esetleg a versben csak fölvetődik, de nem írhatom le, mert valahogyan költőileg nem hiteles, az prózában megtehető. Ha a prózában elképzelek egy helyzetet, akkor azt tovább is viszem, annak a vonalán fejlesztem a történetet. A mondat, amit idézel, egy nagy kamaszkori barátság történetében szerepel, hangsúlyos szál, a kötet végén is visszatér a két lány közötti barátság. Ez egy tényleges, engem nagyon átformáló kapcsolat volt, amiben ezt a mondatot nem én, hanem a barátnőm mondja. Ettől függetlenül a novelláskötet alcíme az, hogy Önéletrajzaim. Tehát én vállalok minden helyzetet, vállalom a férfi főszereplők döntéseit is, és vállalom a gyerekeknek az igazán – azt hinnénk – az ’édes gyermekkora’ nem jellemző gondolatait is. Ez, azt hiszem, abból fakad, hogy valóban nem ütközöm meg rajtuk. Úgy gondolom, hogy ezek emberi gondolatok. Egy kamaszlányban különösen fölvetődhet ilyen elképzelés és hiteles is, hogy szabad akkor lesz, ha nem köti, nem béklyózza a szeretet. Ráadásul ez egy 56-os történet. 1956–57 fordulóján játszódik, amikor a lány testvérével elhagyja az országot, az anyját megölik a határon, lelövik, és ő valóban egyedül marad, mert a nővérével sosem értették meg egymást. Ott áll az új világban, az új idegenségben, zenésznek készül, és szeretné, ha az élete kiteljesedne. És nem béklyózzák már kötöttségek, nem béklyózzák már egy levert és megalázott ország iránti érzelmek, nem béklyózzák a gyerekkor kötöttségei: anyja nincs, az apja meghalt az olajper egyik vádlottjaként, tehát egyedül van a világban. Tiszta lappal indulhat. Én magam viszont ezt nem gondolom így.

A novellák különböző időszakokban játszódnak, a Kádár-kortól a rendszerváltásig, de nekem úgy tűnt, mintha szerinted nem is a külső körülmények határoznák meg az ember sorsának az alakulását: sokkal fontosabbak a belső történések, a külső kényszernél sokkal fontosabb a belső döntés. Nem?

• De, ezt én így hiszem, teljes mértékben így hiszem. Tehát azt is hiszem, hogyha nagyon rossz helyzetben vagyunk, akkor előhívhatjuk magunkból azt az erőt, ami a belső gazdagságunkból fakad. Azért is örülök, hogy megírhattam ezt a novelláskötetet, mert – úgy éreztem – már bennem volt, régóta érlelődött, és valahogy nem vergődhetett felszínre. Úgy is mondhatnám, hogy nem szerveződhetett volna a „versekkel egy életművé”.

Igen, azt mindenképp szerettem volna megkérdezni, hogy miért nem lehetett ezt versben megírni? Mi az, ami prózává hívta őket? Mi az, amit nem lehet versben megírni?

• Én általában középhosszúságú vagy rövid verset írok, tehát az egy vonal, egy fejlődési lehetőség. Egyetlen gondolat bővebb kifejtése, jóllehet asszociációkban nagyon gazdag (ez abból is adódik, hogy nagyon gyakran az álmaimat írom meg). De: narratív, tehát elbeszélő, és a narratíva, vagyis az elbeszélés szempontjából nagy hiba lenne, hogyha egy versben nem követhető szálak futnának öszszevissza. Azt hiszem, annak ellenére, hogy a versek néha talán novellisztikusak, a novella vagy a próza azért egészen más törvényeknek engedelmeskedik, és hatalmas lehetőségeket nyújt egy költőnek is. Mert hát elsősorban persze költőnek tartom magamat, bár ezek nem költői prózák, hanem ahogy Bodor Béla írta, ezek egy költő prózái. Erre remek példák vannak a magyar irodalomban is. Személy szerint nagyon szeretem Jékely Zoltán novelláit, nem beszélve olyan csillagokról, mint Kosztolányi Dezső.

A narrátor a novellafüzér során váltakozik, hol férfi az elbeszélő, hol nő, hol pedig gyerek. Közös szálak, azonos történetek bukkannak fel és elő a kötet folyamán, de gyakran más szemszögből látjuk az eseményeket. Min múlik az, hogy férfibőrbe bújsz, vagy gyermek szemszögéből láttatod az eseményeket? Mi dönti el azt, hogy most mondjuk az elbeszélőnek férfinak kell lennie?

• Van ennek egy egyszerű technikai magyarázata. Az, hogy bizonyos dolgokat férfiaktól hallottam, ők mesélték, tehát ezek férfiak történetei. Másrészt pedig az ember, legalább is én, gyerekkoromban még nem döntöttem el, hogy fiú legyek vagy lány legyek. Vagyis volt egy végtelen szabadságom, és csak később kaptam meg, vagy vesztettem el a másik fél kizárólagosságát. Azt hiszem, hogy sok bennünk a férfias tulajdonság, bennem is sok talán, hiszen egyáltalán azt mondják: a komponálás, kompozíció, ami szerintem többszempontúságot is jelent. Tehát ami a prózának is, a versnek is fontos eleme, az inkább férfi jellegzetesség. A prózában lehetőség nyílik arra, hogy az életünket más-más szemszögekből láthassuk, váltogassuk a szemszögeket. Nem tudom, én nagyon sok fajta férfit és nőt ismerek, ki-ki más fokon építi be magába a női és a férfi attitűdöket-jegyeket, ebben tehát még őrzi a gyermekkornak a mindenhatóságát. De abban is, hogy nem akar ő csak lány lenni, vagy csak fiú, hanem egy teljes világot mond a magáénak. Ez később elválik, az én esetemben elvált, tehát maradt a női szerepkör. De az a gyerekkor azért egy teljes emberi kör volt, és azt hiszem, hogy nem is mondhatni, hogy a költészetem, vagy a verseim nagyon női témákat dolgoznak föl. Hiszen még akkor is, ha női témáknak tekinthetők, egy külső szem figyeli a szituációt. Szóval a helyzetemet én mindig úgy gondoltam el, hogy abban az alaphelyzetben, melyben adva van az Isten és az ember, vagy az ember panasza a transzcendenciának, abban énnekem nem volt szükségem közvetítőre. Talán itt van a női és a férfi szerep, vagy a női és a férfi lehetőség, a leszűkített lehetőség bizonyítéka, hogy van, akinek szüksége van egy másik személyre. Én úgy érzem, hogy nekem nincsen szükségem. De mélyen átérzem, mély rokonszenvvel nézem a férfiak vagy a nők dolgait, és hát mondanom sem kell, hogy többszörös szülőként, sőt nagyszülőként, a gyerekek gondjait is.

Mindig kiemelik a költészeted, és most a novellásköteted kapcsán, hogy akármilyen narrátorral akármilyen szemszögből vizsgálod a dolgokat, mindig az önazonosságot kutatod. Hogyan határoznád meg, mikor azonos az ember önmagával? Egyáltalán: számodra mit fed az a kifejezés, hogy önazonosság?

• Igen, sokáig azt hittem, hogy az én identitásom változatlan. Hiszen ha nehéz is, azért itt vagyok, itthon vagyok ebben a lélekben és ebben a testben. De később rá kellett jönnöm, hogy amit én az életrajzomnak mondok, azok azért nem egyformák. Tehát van egy hivatalos életrajzom, és azzal csekély hasonlóságot érzek. Hiszen az inkább az eredményekre, a végzettségekre fókuszál. Én ennél sokkal, azt nem mondanám, hogy tétovázóbb, hanem sokkal kevésbé vagyok didaktikus. Sokkal kevésbé vagyok a külső elismerésekben hívő. Azt hiszem, hogy a belső egyensúly megőrzése a legfontosabb, vagy az, hogy valami módon azt a belső hangot ne hallgattassuk el magunkban. És ez a belső hang mást mond életkortól függően, és mást mond helyzettől függően, és a történelem által befolyásoltan is mást mond.

Most szakmai önéletrajzról beszéltél, a kötet alcíme viszont az: Önéletrajzaim. Korábban a beszélgetés során elhangzott, hogy hallott történetek is beépülnek ezekbe az idézőjeles önéletrajzokba. Mennyiben van jelen a tényleges önéletrajzi elem, hisz nyilván egy csomó dolog veled történt meg, vagy veled és a szüleiddel, veled és a gyermekeiddel. Az ember szinte a bőrén érzi, hogy némelyik biztos nem „kapott„ történet. Különös érvényes ez a kötetzáró elbeszélésre.

• Az önéletrajzom nyilvánvalóan bizonyos jegyeket hordoz, és attól a sajátom. De hogy egy hallott történet szereplőjével azonosulni tudjak, ahhoz az kell, hogy azonos hullámhoszszon legyünk. Tehát mélyen át kell érez kell éreznem őt, a helyzetét. Mondhatnám, ez a versekben is tetten érhető. Ezt a gyakorlatot olyan fokig tudtam vinni, hogy – mint már máskor is meséltem – egyszer a villamoson utaztam, és megláttam egy fekete nőt, elképzeltem, hogy ő én vagyok, és azt is, hogy ő milyen idegen lehet ebben a fehér világban, ami nem az általunk, vagy inkább általa ismert nyugati világ volt, hanem egy nyersebb és föld közelibb. És aztán szinte le kellett állítanom magamat, mert olyan mértékben hatott rám az ő lénye és az ő idegensége, hogy azt gondoltam, nem, ez már túl megy a játék határán. Nem szabad a személyiség határát elmosni. De egy történetben, ami ráadásul általam is megtapasztalt történelmi helyzetekre utal, teljesen azonosulni tudtam a férfi szereplővel. Van például egy konkrét eset a kötetben. Valaki úgy fejtette meg a címadó novellát, A megtévesztő külsejű vendéget, hogy az egy rejtett öngyilkossági gondolat véghezvitele. Ezen elgondolkodtam, tetszett, jóllehet eredetileg nem gondoltam rá, hogy a főszereplő valóban öngyilkosságot akart volna elkövetni. És akkor egyszer csak megtaláltam a szituáció párját egy másik novellában, amelyben az egyik közeli barátom valóban öngyilkos lett. Tehát az ő helyzetét át tudtam élni, persze jelen is voltam az utolsó pillanatokban, nagyon is jelen voltam, és valahogy belülről tudtam látni az eseményt. Ami pedig a családi hátteret illeti: igen, a kötet egy vallomással kezdődik, a szüleimnek szóló vallomással, és annak a felépítése egy Kafka-novellán alapul, A kakasülőn című csodálatos írás fordulatait építem be a szövegembe. Nyilván azért, mert hasonló gondok foglalkoztatnak –, amit az ember létbevetettségének nevezhetnék (kicsit köznapian hangszerelve a filozófiai megfogalmazást). Az utolsó két novella mély vallomás: a generációk közötti feszültség a tárgya és az a vágy, hogy hogyan oldjuk föl ezt a feszültséget, ha mi vagyunk a generáció egyik tagja, mondjuk mi vagyunk a novellában a szülő. És ez föl is oldódik, de ez egy nagyon erős vallomás. A másik novella ezt a már említett barátságot kíséri végig figyelemmel. Az foglalkoztatott, hogy mivé lesz egy barátság, ha egy döntés véget vet egy lehetőségnek, egy életre szóló barátságnak, mert (akkor még úgy mondták) egy disszidálásban fejeződik be. Vajon hogyan alakulhatott volna, ha nem történik meg ez a lépés, és nem maradt volna itt az egyik barátnő Budapesten, a másik pedig nem ment volna el Kanadába. Én tehát annak a szemével is látom magamat, aki a távozás mellett döntött, sőt mondhatni, kritikával látom magamat. Több novellámban is előfordul, hogy kívülről ítélem meg a helyzetet és magamat, és nem vagyok elragadtatva magamtól. Szerintem minden prózának nagyon nagy hibája az, ha valaki túlontúl szereti magát, és ő ad tanácsokat, a szereplőit kioktatja – ez engem roppant taszít.

Szó esett a címadó novelláról, A megtévesztő külsejű vendégről. Nemcsak erre, de több más novellára is érvényes, hogy bizarr, groteszk humor és irónia jellemzi őket. Ez a költészetedre kevésbé jellemző.

• Valóban dominánsabb a prózában, a novellákban. Gyakran megjelennek azért a versekben is az ironikus pontok, ahogy például magamat látom, de ezek zömmel vallomások az ember helyzetéről a világban, így fogalmazhatnánk meg. Ez a lehetőség a próza ajándéka, ezt bátran meg lehet tenni, ha prózát írunk. Meg kell mondanom, én nagyon jókedvűen írtam ezeket a szövegeket a legutolsó vallomást kivéve, az természetesen nagyon fölkavart. De a többit nagyon mulatságosnak tartottam. Egyszer Kertész Imre mondta azt, hogy korunk realizmusa az irónia, és én ezt mélységesen így hiszem. A mindennapjainkhoz viszonyulni csak iróniával lehet.

 
 
 

Jósvai Lídia

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu