buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 8, vasárnap
Mária napja





















Évfordulók:
Kr.e. 65: Quintus Horatius Flaccus születése (Venusia, ma Venusa)
1832: Bjørnstjerne Bjørnson születése (Kvikne)
1842: Csiky Gergely születése (Pankota)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Európai kulturális központot igyekeztem létrehozni


2002.04.16

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

1956-ban 19 éves volt. Budapesten élt és rendezônek készült. Az írás már korábban is érdekelte, és azokban az években egyre gyakrabban gondolta úgy, hogy írásban is megfogalmazza mindazt, ami vele, körülötte történik, elsôsorban a fôváros nyolcadik kerületében, szűkebb hazájában. A sors mégis úgy hozta, hogy ezek a történetek nem magyar nyelven és nem Magyarországon kerültek elôször napvilágra. Ikerbátyjával ugyanis úgy döntöttek, hogy elhagyják szülôhazájukat, és Olaszországban próbálkoznak egy boldogabb, nyugodtabb, biztonságosabb élet megteremtésével. Giorgio Pressburger olasz íróként, színházi-és filmrendezôként, dramaturgként és kulturális események irányítójaként került be az európai kultúrkör köztudatába. Mégis – szinte nem telt el úgy év – hogy ne jött volna haza, Magyarországra és a saját bevallása szerint is élete egyik legjelentôsebb kihívásának azt tekintette, amikor 1998 nyarán felkérték, hogy ô legyen a magyarországi Olasz Kulturális Intézet igazgatója.
 

Négy évvel ezelôtt rengeteg tervvel érkezett, és ôszintén szólva sokan kételkedtek abban, hogy ennyi mindent meg lehet valósítani ilyen rövid idô alatt. Úgy tűnik, alaptalan volt minden kétely.

• Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az akkori terveim legnagyobb részét sikerült kiviteleznünk. Alapvetô célom az volt, hogy Olaszországról jóval több hírt adhassunk a magyar közönségnek, az ország és fôleg Budapest lakóinak, mint amennyi eddig eljutott hozzájuk. Különös tekintettel azokra a dolgokra, amelyek általában az olasz kultúra kevésbé ismert értékeit jelentik, jelesül a huszadik századi festészetet, építészetet, zenét, irodalmat, de ide soroltam a design-t, a divatot, a reklám műfaját, stb. Azt hiszem, a felsorolt témák mindegyikérôl sikerült képet kapnia a magyar közönségnek.

Amikor idejött, bizonyára felmérte, milyen viszonyban van Magyarország az olasz kultúrával. Mit tapasztalt?

• A mai Olaszországról bizony nagyon keveset tudtak, ezen én nem csodálkoztam, inkább úgy döntöttem, hogy amilyen hamar lehet, változtatni kell ezen a helyzeten. Ezért aztán rengetegféle eseményt szerveztünk, amelyek mind azt a célt szolgálták, hogy ezt a szakadékot feltöltsük ismeretekkel. Különbözô sikeres sorozatokat indítottunk például az új olasz irodalom megismerésére. Ilyen volt a Libri Verita (Az igazság könyve) című rendszeres könyvbemutató, amelyek során minden alkalommal igyekeztem meghívni egy-egy kortárs olasz szerzôt, aki a könyve hátterérôl, a saját sorsáról és még sok egyébrôl beszélt a magyar hallgatók elôtt. Ezen vett részt például Claudio Magris, aki személyes jó barátom és azon kívül nagyon szereti Magyarországot. De tartottunk regényíró-tanfolyamot, sôt krimi-írást is tanítottunk, nem kis sikerrel. Amire nagyon büszke vagyok, hogy elindítottunk egy kétnyelvű lapot, mellette egy félévenként megjelenô tudományos folyóiratot, valamint egy olyan sorozatot, amely ugyancsak két nyelven jelenik meg híres, de eddig lefordítatlan olasz írók műveibôl. Természetesen elsôdlegesen az olasz kultúra és egész Olaszország megismertetése volt a tervem, de ennél „vérmesebb” vágyaim is voltak, amelyeket valamelyest ugyancsak sikerült beteljesítenem, ugyanis azt szerettem volna, hogy ez a gyönyörű ház itt a Bródy Sándor utcában, az Olasz Kulturális Intézet épülete ne csak az olasz kultúra iránt érdeklôdôk találkozóhelye legyen, hanem mindenkié, aki Európára figyel. Afféle európai kulturális központot igyekeztem létrehozni, amely mindenki számára nyitva áll.

Az hamar kiderült, hogy az itteni rendezvények jóval túlmutatnak az olasz kultúrkörön, hiszen jó néhány olyan esemény történt, amelyet a Budapesten működô más kulturális intézetekkel közösen rendeztek. Az Osztrák Kulturális Intézettel, a német Goethe Intézettel, a Francia Intézettel, a Lengyel Kulturális Intézettel stb. Könynyen sikerült meggyôznie a különbözô intézetvezetôket a közös rendezvények fontosságáról?

• Abban hamar egyetértettünk, hogy egy külföldön működô kultúrintézet önmagában keveset ér. Ha nem működik együtt a többiekkel, sokkal kevésbé hatékony tartalmilag, anyagilag, de az adminisztrációs kérdéseket tekintve is, mintha többen összefognak. A másik dolog, hogy ezek az intézmények valójában elég régóta felismerték, hogy mindannyian egy nagy közösségbe tartozunk, amelynek igen jelentôs szerep jut abban, hogy a mai Európát erôsítse. Én nagyon hiszek abban, hogy Európának ma nagyobb összetartó ereje van, mint valaha és arról is meg vagyok gyôzôdve, hogy éppen ebbôl a közép-európai régióból még sok-sok olyan kezdeményezés indulhat ki, amely az egész világra kihat.

Például?

• Akár az építészetben, vagy a tudományban, de a zenében, az irodalomban és egyéb művészetekben is igen sok példát lehetne sorolni, hogy mi minden jelentett kiindulópontot a világ számára. Valamilyen furcsa oknál fogva igen különleges képességek halmozódtak fel Európának ezen a részén, amelyek aztán meghatározóvá, világhírűvé, fontossá váltak. Ha most elkezdeném sorolni, tele lenne ez az újság a nevekkel. De mondjuk elég, ha a magyar írók közül Márai Sándor nevét említem, akinek a könyveit ebben a pillanatban az egész világon olvassák...

Mi a helyzet a kortárs magyar irodalommal, zenével, kultúrával? Attól tartok, hogy arról még nem tudnak túl sokat – például Olaszországban.

• Azt nem mondom, hogy teljesen ismeretlen, hiszen jó néhány magyar irodalmi alkotást lefordítottak olaszra, mint ahogyan igen sok magyar zeneművet is játszanak az olasz hangversenyeken, nemcsak Bartókot és Kodályt, de Kurtágot, Ligetit, stb. Vagy például az egyik programunkra meghívtam egy nagyon híres olasz építészt, Portoghe-si-t, aki megkérdezte, hogyan találkozhatna Makovecz Imrével, majd együtt megnézték a magyar építész új épületeit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek óriási lyukak a magyar kultúra ismeretét tekintve Olaszországban. A huszadik századi nagy magyar irodalomból Krúdyn, Ottlikon és Márain kívül nem sokat ismernek és a maiak közül is még sok mindenkit meg kéne ismertetnünk az olasz közönséggel.

Úgy tudom, ebben személyesen is igyekszik részt venni. Az Esterházy-fordítására gondolok.

• Igen, ez igaz, a Harmonia Caelestis fordításával vagyok elfoglalva ezekben a hónapokban. Esterházy néhány könyve már létezik olasz nyelven, de nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a legutóbbit is olvashassák nálunk. Nagy munka, de megéri. És persze még sok teendô van a fiatalabb magyar írógeneráció fordítása és megismertetése ügyében. Ezen is szeretnék dolgozni.

Ugye jó néhány magyar darabot is színre vitt Olaszországban?

• Az Ember tragédiájá-t Rómában, a 80-as években rendeztem, aztán a 90-es évek elején a Kékszakállú herceg várá-t. A Háry János-t lefordítottam, de nem én rendeztem. Az ikertestvérem pedig, mielôtt meghalt, Hubay Miklós Ajtó mögött című darabját fordította, amit mostanában igen nagy sikerrel játszanak.

Úgy érzem, hogy az eddig elért sikereit megkoronázhatja az a szerencsés tény, hogy az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál fôvendége Olaszország, az olasz irodalom.

• Ez valóban nagyon nagy öröm a számomra, még ha nem is az enyém volt az ötlet. Persze kikérték a tanácsaimat a szervezôk és a legtöbbet meg is fogadták. A magyar közönség nemigen ismeri az olasz irodalmat, súlyos hiányosságokat tapasztaltam. Például mostanáig nem volt magyar nyelven olvasható az egyik legjelentôsebb huszadik századi olasz író, Carlo Emilio Garda. Ez igazán nagy kár, mert különleges írói adottságokkal rendelkezett. Ugyanakkor meg tudom érteni, hogy nem fordították le oly sokáig, ugyanis nagyon nehéz munka egy fordító számára az olyan mű, amelyben az író játszik a nyelvvel. Úgy ahogy Esterházy Péter, James Joyse, stb. Persze azért ez nem egy áthághatatlan akadály, csak az ilyen esetekben a műfordítónak egy kicsit el kéne tudnia rejtôzni az irodalmi alkotás, illetve a szerzô mögé. A magyar műfordítók igazán nagy presztízsnek örvendenek, ezért félnek, hogyha egy ilyen nehéz fába vágják a fejszéjüket, esetleg kicsorbul. Azt pedig nem engedhetik meg maguknak. Végül akadt olyan, aki mégis vállalkozott rá és mostanra elkészült a fordítás, amelyet egy Olaszországban élô és egy Magyarországon élô műfordító közösen készített. Remélem, sikere lesz a fordításnak, illetve Garda könyvének, amely igazán élvezetes olvasmány.

Egyetértett azok névsorával, akiket az idei Könyvfesztiválra meghívtak?

• Örültem volna, ha sikerül több írót meghívni, de tudom, hogy rövid az idô, és nem lehet kizárólag az olasz irodalomra koncentrálni. Így is nagyon nagy dolog, hogy a magyar közönség végre a kezébe vehet elsôkönyves olasz írók műveit és meg is ismerkedhet velük, mint ahogyan találkozhat olyanokkal, akiknek már igen jól cseng a nevük az itteni olvasók számára és az is remek, hogy az olasz könyvkiadók stratégiáit is megismerhetik.

Elolvastam az idelátogató olasz írók rövid életrajzait, és azt látom, hogy mint ahogyan Pressburger György, közülük is jó néhányan igen sokféle dolog iránt érdeklôdô, összetett személyiségű emberek, tanárok, képzôművészek, muzsikusok, minisztériumi tisztviselôk stb. Csak emellett írók. Olaszországban az a foglalkozás, hogy ÍRÓ, nem is igazán létezik?

• Olyan, aki „csak” író, szinte nem nagyon létezik Olaszországban. Még a nagy bestsellerek szerzôi sem csak az írásból tartják fenn magukat. Írásból nálunk nem lehet megélni. Mellette sok egyéb dologgal kell foglalkozni ahhoz, hogy az írásra lehetôsége legyen valakinek. Egyébként visszatérve a válogatásra, két szempont érvényesült. Az egyik az volt, hogy az illetô író híres, jó nevű, nemzetközileg ismert legyen, a másik, hogy még ismeretlen, akinek meg kell tanulni a nevét. Az olasz irodalom rengetegféle arcból áll. Éppen az az érdekessége, hogy ennyire szerteágazó érdeklôdésű emberek válnak íróvá. Most jártam a francia könyvvásáron, ahol óriási volt az érdeklôdés az olasz irodalom iránt, a tízezerre tervezett eladás helyett több mint húszezer kötet kelt el Párizsban egy hét alatt.

Nem gondolja, hogy a két nép, az olasz és a francia mentalításában, gondolkodásmódjában, viselkedésében meglévô sok közös vonásnak is köszönhetô ez a nagy érdeklôdés?

• Ez igaz, az olasz írók könnyedek, talán lazábbak, lezserebben fogalmaznak, akkor is, ha komoly, mély dolgokról írnak. És ez a francia irodalomra is érvényes. Én magam is így gondolkodom és ezért is tekintem magam igazán olasz írónak.

Ön tizenkilenc évesen ment el Magyarországról, s bár azóta sokszor járt vissza, azért ez a mostani idôszak, amelyet felnôtt, érett fejjel élt végig ebben az országban alkalmat adhatott arra, hogy objektív képet formáljon Magyarországról. Milyennek látja a szülôhazáját?

• Egy rövid önéletrajzi adalékkal kell kezdenem a választ. Az utolsó rokonom, egy öreg nagynénim, akivel Magyarországon tartottam a kapcsolatot, két évvel ezelôtt meghalt. Így ma már rokonság nélkül élek ebben az országban, pontosan úgy, mint egy akármilyen külföldi, aki esténként nem tudja a magyar rokonaival megbeszélni a napközben történteket. Ebbôl a szempontból igazán érdekes élmény ezt az országot kívülrôl látni. Még az a 19 év is, amit itt töltöttem, ma másként tűnik fel számomra, szinte nem tekinthetô elôzménynek. Hiszen az életem legnehezebb, legnyomasztóbb idôszaka volt az elsô két évtizedem. Hozzátéve, hogy a gyerekek köztudomásúan nem úgy élik át a tragédiákat és a megpróbáltatásokat, mint azt a felnôttek hiszik. Utólag válik fájdalmassá és annak a fájdalomnak nem szabad ma már utat engedni. Ezért aztán úgy tudok ránézni mindarra, amit itt tapasztalok, mintha ezt egy új és idegen országban tenném.

Akkor most talán azok a novellák is más megvilágításba kerülnek a szerzô számára, amelyeket az ikertestvérével, Mikivel (Nicola Pressburgerrel) közösen írtak a nyolcvanas években és amely magyar nyelven elôször jelenik meg éppen az idei Könyvfesztiválra, Nyolcadik kerületi történetek címmel.

• Igen, nekem is érdekes volt ezeket újraolvasni most, hogy már néhány éve megint ebben a városban élek. Nagyon örülök, hogy ezt a kötetet most végre a magyar olvasók is a kezükbe vehetik.

A novellák a gyerekkorukról szólnak. Hogy lehet, hogy majdnem húsz év telt el azután, hogy elmentek a nyolcadik kerületbôl, amikor úgy érezték, hogy ezeket a történeteket le kell írniuk?

• Akkoriban kerültek a kezembe a lengyel származású Bashevi Singer novellái, és amikor elolvastam ôket, fájdalommal tapasztaltam, hogy míg a lengyel zsidóság életérôl ilyen részletességgel és ilyen kiválóan írt valaki, mindarról, amit a magyar zsidóság a negyvenes, ötvenes években élt át, semmit sem lehet olvasni. Az ikerbátyámmal elhatároztuk, hogy közösen megírjuk a budapesti zsidóság egy rétegének, a nyolcadik kerületi kisembereknek a történetét.

Hogyan tudtak ketten egyszerre szerzôi lenni a könyvnek? Mi volt a módszer?

• Elôször leültünk és hosszas gondolkodás és emlékezés után összeírtuk a témákat, a megírandó történeteket. Aztán felosztottuk egymás közt, hogy ki melyiket írja, s végül megszülettek az alkotások, amelyeknek megírásakor persze meghallgattuk egymás tanácsait.

Mennyire lehetett érzékelni az írások közötti különbözôséget? Vagy netán olyan erôs volt a hasonlatosság, hogy egyformán jól tudtak írni?

• Ha hiszi, ha nem, amikor a kész novellákat megmutattuk a barátainknak – olyanoknak, akik nagyon jól ismertek bennünket – és kérdeztük, hogy szerintük melyiket ki írta, szinte nem volt olyan eset, amikor ne cseréltek volna föl bennünket. Amit ô írt, nekem tulajdonították, amit én azt neki. Nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Nehéz volt megkülönböztetni bennünket.

Nagyon nagy fájdalom lehetett a testvére elvesztése. Utána, gondolom, igazán magányossá válhatott.

• Aki valaha is belelátott ikertestvérek életébe, csak az tudja, miféle zárt egységet tud képezni két ilyen hasonló ember. Szinte a bezártság érzetét kelti egy ilyen kapcsolat. Az ikrek megközelíthetetlennek és érinthetetlennek tűnnek mások szemében Úgyhogy a magányt az ember már akkor érzi, amikor ennyire össze van kötözve a két ember, annak ellenére, hogy a mi esetünkben ez két különbözô várost jelentett. ô Milánóban volt újságíró, én pedig Rómában rendezô, író, stb. Sokban különböztünk is. ô elegáns, finom, egyenes tartású úriember volt. Én egy kicsit bohém, laza, színházi alak, aki az akkor divatos bajuszról sem voltam hajlandó lemondani. És mégis mindent tudtunk a másikról, kitaláltuk egymás gondolatát és nagyon jóban voltunk. Persze, hogy nagyon nehéz volt ôt elveszítenem. A könyv egyébként, amikor 1986-ban megjelent Olaszországban, óriási siker volt.

Ez volt az elsô irodalmi sikere, de ezt nagyon hamar sok újabb követte, a legkülönbözôbb területeken. Mi volt a következô?

• Rendezôként értem el az elsô igazán nagy sikereimet, méghozzá az olasz rádióban, a RAI-ban. Ez korábban történt, mintsem hogy megírtuk volna a „Nyolcadik kerületi történetek”-et. 1975-ben lettem rádiórendezô és ettôl kezdve nagyon sok nemzetközi díjat nyertem el. Azokban az években a rádió nagyon fontos szerepet játszott az olasz emberek életében, különösen a kultúra terén. Írók, fordítók, rendezôk óriási lelkesedéssel kísérleteztek a legújabb rádiós műfajok megteremtésével. Nemcsak azzal a céllal, hogy a médiát, mint új kifejezô eszközt használják, hanem azzal is, hogy hogyan lehet új módon interpretálni régi szövegeket. Az ott készült alkotásokkal a nemzetközi versenyeken komoly gyôzelmeket arattunk.

A kísérletezô kedve – úgy tűnik – azóta sem lankadt. Például idén tizenegyedik éve rendezik meg az észak-olaszországi Cividale del Friuliban a közép-európai színházi fesztivált, a Mittelfest-et, amelyet Ön hozott létre és amelyen rendre kísérletezô, rendhagyó, új felfogásban megrendezett darabjait láthatják a nézôk.

• Valóban minden esetben arra törekszem, hogy egy-egy szerzô munkájában megtaláljam azokat a momentumokat, gondolatokat, amelyeket talán korábban nem bontottak ki a rendezôk. Furcsa viszonyban vagyok az általam feldolgozott szerzôkkel, mindegyiket a barátomnak tekintem, akkor is, ha öt-hatszáz évvel ezelôtt éltek. Igyekszem kitalálni, hogy mi járhatott a fejükben. Ugyanakkor a törekvéseim nem arra irányulnak, hogy minden áron valami újat mondjak, csak arra, hogy segítsek a közönségnek abban, hogy sikerüljön „találkoznia” a szerzôvel.

Nemcsak gondolatilag, de formai eszközökkel is igyekezett megújítani a színházat. A Mittelfest-en az egész várost bevonta a játékba, az utca népe is aktív szereplôvé vált.

• Claudio Magris Duna című regényében egy ember végigjárja a Duna teljes szakaszát attól a helytôl, ahol ered, egészen odáig, ahol belefolyik a tengerbe. Útközben találkozik azokkal az emberekkel, akik Európa történelmét és kultúrtörténetét meghatározták. Ebbôl készült az a színdarab, amelynek megrendezésekor arra jutottam, hogy a folyómedret legjobban az utca szimbolizálhatja, amelynek „partján” állnak azok a házak, amelyeknek balkonjain, ablakaiban, háztetôin játszódnak le a darab különbözô jelenetei. Amikor aztán azon az estén amikor az egyetlen elôadás zajlott egy magasabban lévô ablakból végignéztem az utcán, az volt az érzésem, hogy a hömpölygô nézôk áradata valóban olyan mint egy folyó.

Sok olyan dologgal foglalkozik, amely csak átmenetileg érvényes, egyszeri hatású, aztán eltűnik, elsülylyed. Ilyen a színházi rendezés, de egy kicsit ilyen az is, amit ebben a házban létrehozott négy éven át, hiszen ki tudja, mi marad meg abból, amit az Olasz Kulturális Intézetben alkotott. Nem fél attól, hogy mindez a semmibe veszhet?

• Minden a semmibe veszhet, de azért remélem, hogy legalább valami megmarad az emberek emlékében és azokban a dokumentumokban, amelyeket tudatos munkával elkészítettünk mindenrôl, ami itt történt. Jó lenne, ha az utánam következô vezetô valami újat hozna, hiszen nem az az egyetlen jó elképzelés, amelyet én igyekeztem megvalósítani. Sokféle módja lehet ennek. Még az is lehet, hogy ha újra kezdeném, magam is másképp tennék sok mindent.

Mi az, ami egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerette volna?

• Ami egy kicsit korlátozta a tevékenységemet, az annak volt a következménye, hogy mindkét országban idôközben politikai választások és változások történtek. Mindenhol elsôsorban a választásokra koncentráltak és nem arra, hogy milyen helyzetben van egy-egy kulturális intézet az adott országban. Például szerettem volna bemutatni jó néhány olasz régiót a magyar közönségnek, ebbôl csak kettô sikerült, mert a figyelem és pénz nem az ilyesmire, hanem sokkal inkább a politikára fordítódott.

Mennyire érzékelte azt, hogy a politika belefolyik a kultúrába akár itt, Magyarországon, akár Olaszországban?

• Úgy vélem, mindkét országban nagyon szoros a kapcsolat a két terület között, a politika igen erôsen hat a kultúrára. Ugyanakkor, bár paradoxnak tűnik, amit mondok, mégiscsak békén hagyják egymást. Nekem például bizalmat adtak arra, hogy azt tegyek az Olasz Kultúrintézetben, amit jónak látok, hiszen amikor kijelöltek erre a feladatra, tudták, hogy milyen ember vagyok, hogyan gondolkodom és megbíztak bennem. Franciaországból például – ahogyan ezt a francia kollégáktól hallottam – nagyon jelentôs instrukciókat ad a minisztérium a különbözô francia kultúrintézetek számára. Ez egyébként lehet jó is, ha az instrukciók jók és pénzt is adnak hozzá.

Augusztusban letelik az itteni mandátuma, mint az Olasz Intézet igazgatója. Mi következik ez után?

• Úgy vélem, hogy ez a négy év ajándéknak számított az életemben, és mintha kiegészítésül kaptam volna mindahhoz, amit eddig átéltem. Persze sok további tervem van, amelyeket remélhetôleg meg is tudok valósítani, ugyanakkor úgy érzem, hogy ami eddig történt azzal igazán elégedett lehetek.

Váradi Júlia

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu