buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Haláli bili


2007.05.24

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Gyerekként gyakran töprengtem azon egy kalandregény vagy éppen kalandfilm után, hogy vajon a főszereplők egyáltalán nem járnak vécézni? Hogy-hogy sosem tesznek róla említést? Még akkor is, amikor éppen egy pontos és aprólékos naplószerű leírást olvasunk, ez a mozzanat mindig kimarad. Miből vannak ezek a hősök, ha ennyire nem emberként működnek? Most már tudom, hogy nem elsősorban szemérmesen melléhallgattak, hanem egyszerűen az ürítés fel sem merült, mint kommunikációs téma: nem volt ildomos beszélni róla, tabu volt. Akárcsak a többi testi folyamat vagy éppen fogyatékosság (irodalmi) ábrázolása vagy ismeretként történő terjesztése; a születés, a halál, és mindenféle szociális, társadalmi problémák: válás, rasszizmus.

Aztán a tabutémák egyszer csak már nem voltak azok, lehetett mindenről beszélni, mindent ki lehetett mondani a gyermekirodalomban is: már nem a gólya hozta, lett rengeteg szexuális felvilágosító könyv mindenféle korosztálynak; születtek képeskönyvek, regények is az elmúlásról, és mára az ifjúsági irodalom szinte másról sem szól, csak elvált szülőkről és problémás gyerekekről. (Néha visszasírjuk a jó kis Pöttyös meg Delfin könyveket…) Ám könyv, mi több ismeretterjesztő könyv kifejezetten pl. a kakiról vagy a halálról eddig még nem ütötte fel a fejét a magyar gyermekirodalomban! A Kakadé-mia. Az emberi ürülék kultúrtörténete (Wer-ner Pieper, Háttér Kiadó, 1997) és a Mauzóleum. Halálirodalom. „A halállal való foglalkozás” (szerk. Adamik Lajos, Jeleniczki István, Sükösd Miklós, 1987) ugyanis felnőttekhez szólnak.

Pernilla Stalfelt Kakikönyve zseniális, írhatnám: kész beszarás! És nem a téma újszerűsége, polgárpukkasztó mivolta miatt. Mert mióta Manzoni „megalkotta” 100%-osan tiszta művész-szar „művét”, a szar mint olyan már kultúránk, mi több művészettörténetünk része. És hogy az irodalomból csak a legismertebbeket említsük: Günter Grassnál az ürülék szemrevétele kultikus cselekmény, a hordaközösségi szarás társadalmi cselekmény (A hal, Európa, 1988). Darvasi László könnymutatványosainál szareső „mossa tisztára” Budavár ostromát követően a győzőket és legyőzötteket egyaránt (A könnymutatványosok legendája, Jelenkor, 1999). Nádas Péternél a széklet-szégyen klasszikus szemantikai szituációjában „a lágy fos tócsájában ül az illető, de van egy keményebb, kövér hurka a segge nyílásában” (Párhuzamos történetek, Jelenkor, 2005). A tabutörés: csínytevés, engedélyezett rosszalkodás s bármilyen eufemizmus vagy finomkodás a témában elkenést jelent, hiszen ha néven lehet, akkor néven is kell nevezni a dolgokat. Umberto Eco legújabb művében azonban már nem a szar, mint világnézet és ítélet, hanem a kaka, mint legsajátabb és legszemélyesebb kiterjesztésünk van jelen („Záróizommal az eltűnt idő nyomában?” – Loana királynő titokzatos tüze, Európa, 2007). És kakának hívja, „ahogy mindenki más is, azt hiszem”. És a szóválasztásban (írhattam volna nyelvhasználatot is, de az jelen kontextusban egészen más konnotációs mezőket is mozgósítana) van valódi érdeme Pernilla Stalfelt könyvének: úgy beszél egy nagyon is kényes témáról, hogy az nem lesz alpári, még csak üresjárat sem.

A könyv tehát következetesen kakit emleget, és mégsem eufemizál, mert egy gyerek csak a legritkább esetben, csakis elvetemült szülőknél szarik, esetleg kakál. A gyerekvilág kérdéseihez és dimenziójához mérten mindent megtudhatunk e témáról. A könyv komoly információtartalommal bír: megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen mi is a kaki, hogy hányféle van, hogyan és hol szabadulunk meg tőle – és az is kiderül, mi mindenre jó. És kísérőjelenségként a puki is szóba kerül, és természetesen az, hogy egyes felnőttek miért nem szeretik, ha e témákat emlegetjük. A szigorú értelemben vett ismeretterjesztésen túl azonban itt elsősorban játékról van szó. Nemcsak az lehet a követendő, hogy minden kérdésre válaszolni kell, hanem az is, hogy a humort, a játékot kell magyarázó elvvé tenni. Így nem egyszerűen humoros, vicces ismeretterjesztéssel, hanem a témával való szabad, néhol abszurdig fokozódó játékkal van dolgunk. Ez lehet egyszerű szituációs tréning, a jelen esetben nagyon is működő kaki-pisi humor szintjén: képzeljük el, mi történne …ha a buszmegállóban álldogálnánk, és ránk zúdulna a közvécék tartályainak összes tartalma, vagy ha kakifelhőkarcolót építenénk, és azt elmosná az eső. (Az utóbbinak a végkifejletét azért csak elárulom: „akkor az emberek annyi finom epret ehetnek, amennyit csak bírnak”.) Vagy lehet a játék konkrét cselekvésre való felhívás: rendezzünk az ágyon csoportosan ugrabugrálva puki-előadást! A nyelvi és viselkedési gátak áttörésének eredménye ez esetben nem parttalanul áradó szenny, hanem kirobbanó jókedv: már a ruháktól való megszabadulás esélyének felvetése is igazi gyönyörűség! S a lehetőségben, csak magában a hipotetikusan létrejövő játékban mennyi az öröm: a pukielőadás, mint a szabadság friss lehellete! És az sem mellékes, hogy Papa, Mama meg Imre bácsi rezzenéstelen háttal, jól nevelt nézőként végigülik ezt a furcsa produkciót…

A kibeszélésnek, kimondásnak mágikus hatalmáról, esetenként terápiás jellegéről eddig is tudtunk. Stalfelt Kakikönyvében ehhez még hozzáadódik a tabu megtörése miatt érzett féktelen jókedv is: furcsa mód így a kaki(ról való beszéd) a szabadság szinonimája lesz. E könyv lehetőséget kínál a felnőttek által (nálunk nagyon is) gyakorolt kontroll alóli kiszabadulásra – emlékszünk még a gyermekirodalom antiautoriter nagy hullámára –, ezzel párhuzamosan pedig a nemszeretemnek, gusztustalannak, közönségesnek bélyegzett nyelvi regiszterek felszabadítására, s végül imperativikus jellegénél fogva a képzeletjátékokra, szabad asszociációkra.

Pernilla Stalfelt másik hihetetlenül izgalmas könyve, a Halálkönyv témájánál fogva talán a felnőtt-gyerek párbeszéd még kényesebb témáját érinti. Léteznek felnőtteknek szóló „használati utasítások” arról, hogyan kezeljék a gyerekekkel e kérdést (a legfrissebb: Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek, Jelenkor, 2007), és tematikus előzményként a magyar nyelvű gyermekirodalomból még lapozgatható Ben és Marlee Alex lírai hangulatú, fotóalbumszerű könyve, a Nagyapa meg én és az elmúlás (Tankönyvkiadó Vállalat, 1991). Stalfelt Halálkönyve arról is szól, hogy mi a halál, hogyan lehet meghalni, hogyan mondhatjuk, ha valaki meghal, de legfőképpen arról, mi lesz velünk a halálunk után. (Ezen belül a jelenkori és valamikori temetkezési szokások éppúgy szóba kerülnek, mint a lélekvándorlás tana, vagy a szellemek és vámpírok megjelenése.) Gyerekekhez, szigorúan gyerekszemmel, a lehető legegyszerűbben szól a szerző: legfőbb erénye, hogy a didaktikus fennhéjázást és a pátoszteli megilletődést egyaránt sikerül elkerülnie. És még csak nem is akar omnipo-tens lenni, bátran vállalja saját nemtudását, a titkokat titokként őrzi meg, de úgy, hogy közben válaszlehetőségeket kínál. Nem rangsorol, és nem ítélkezik, kinek-kinek habitusára bízza, hogyan képzelje el a halál utáni életet (sic!) vagy nem-életet, csupán kulturálisan, társadalmilag nagyon is létező alternatívákkal ismerteti meg az olvasót. Ha létezik a meghalásnak, halálnak emberi arca (mert létezik, ezt éppen most tudtuk meg José Saramago legutóbbi regényéből – Halálszünet, Európa, 2007.), akkor ez itt nevető arc. Nem a Halálé persze, és nem is az őt szembenevető emberé (szaros kis halál!), hanem a bölcsesség öröméé. A könyv nem a miértekről szól (azt az egy kérdést – valójában csak ez az egyetlen miért-kérdésünket – kivéve, hogy miért halunk meg: „Különben túl sokan lennénk.”), hanem tényekről és adatokról, és nem a megfellebbezhetetlenség, az elkerülhetetlenség esetleges drámai hangján, hanem az elfogadás derűjével. A „halál ellen fütyörészik, aki (f)él” hatásos védekező mechanizmusán túl csupa humor az egész könyv: a lélek „szia-bia” otthagyja a testet, angyal nénik, bácsik és légyangyalok repkednek, a vámpírrá lett Bélának egyszerre 1000 szúnyog szívja ki a vérét, és az is elképzelhető, hogy halálunk után hot-dog lesz belőlünk („Segítsééég!!”). A Kakikönyvvel ellentétben a Halálkönyv nem annyira a szituációs humort részesíti előnyben. Sokkal inkább a szöveget kísérő képekben és képregényszerű szóbuborékokban rejlő továbbmesélések, beszólások a legviccesebbek. Így persze még a szellemek sem félelmetesek („Huhú, te kis taknyos!”) és a reinkarnáció eredményeként mondjuk madárként visszajönni sem az („Csirip-csirip, itt jön Pisti” – és lekakilja az arra járót). És ezek után nem csoda, ha zárszóként a mexikóiak temetői piknikje („Muerta esta mi amor Macareena… Ohhh Macareena!!”) a legszimpatikusabb alternatíva.

A könyvek képi világát tekintve a Réber-Janikovszky-féle könyvszerkezetet képzelje el az olvasó: sok egyszerű vonalvezetésű rajz, kevés és többnyire magyarázó szöveg. Emellett, a tipizáláson túl a képben is érvényesül a minden kimondás elve: minden lefordítható és minden szó szerint értendő. Ha a virágok kedvelik a kakit, akkor inda és szár kezeikkel hurkaként harapdálják, ha a kaki úszik a csatornában, akkor piros-sárga pöttyös úszósapka is jár neki, ha valakibe beleszorulnak a könnyek, akkor a hasürege tényleg tele lesz könnyekkel. S a legképtelenebb fantáziajátékok meg is valósulnak a szemünk előtt. Nemcsak továbbgondolásra és -beszélésre hívnak közvetetten e könyvek, hanem közvetlenül, rögtön a végén mindegyik egy kis együtténeklésre is: van egy Dal fentről, de a Mókuska, mókuska kakilásáról szóló „kis dal” is haláli!

Pernilla Stalfelt könyvei: Kakikönyv. Halálkönyv
Ford. Polonyi Benigna
Vivandra Kft., 2006
kötetenként 32 oldal, 1890 Ft

Lovász Andrea

 
Osztályzat:



 

 
Fórum


Eddigi hozzászólások a cikkhez:
Én

#1

2007.08.09 10:21

Sziasztok!

Elolvastam ezt a Kakikönyvet. Sajnos nem tudom sem a kultúránk, sem művészettörténetünk részeként kezelni. Nekem ez a téma, nem tabu, hisz gyermekeink belnőnek ebben. Megtanítjuk Őket a szobatisztaság rejtelmeire, és ezzel már olyan kérdések vetődenek fel a gyermekben, amire automatikusan válaszolunk. Az a szülő, aki foglalkozik gyermek(ei)ével nem tabutáma sem a kakilás sem, sem a pukizás, sem a halál kérdése. Sokkal gusztustalanabb ennek a könvnek a meg,agyarázása, mintaz, hogy "Anyuci, miért csinál úgy a fa mellett a kutyus?" vagy "Anya, mit kapar el a Cica?"
[VÁLASZ]
doro

#2

2007.08.09 13:53

Engem az érdekelne, hogy a befőttesüveg mellé rajzolt gyufásdobozzal vajon mit szeretett volna kifejezni a könyv alkotója??? Egyáltalán hogy jutott eszébe gyerekeknek ezt rajzolni?
Vagy nem is az, csak én láttam rosszul?
[VÁLASZ]
doro

#3

2007.08.10 08:03

Ja, és még egy: Apa és anya mellett ki az az Imre bácsi???
[VÁLASZ]
 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu