A földgolyónak is megvannak a maga pusztai emberei, s e nagyobb kitekintésben a pusztát úgy hívják: harmadik világ. Akikrôl a „művelt” világ – Európa és Amerika e tekintetben ugyanaz – sokáig nem vett tudomást, esetleg csak homályos nyugtalanságként létezett a lelkiismeret mélyén, mint állandó, enyhe rosszullét azoknál, akik folyamatosan többet esznek a szükségesnél. Ha egyáltalán beszélhetünk lelkiismeretrôl. A Nobel-díj bizottságnak úgy látszik, van valami lelkiismeret féléje, mert tavaly egy olyan regényíró kapta ezt a díjat, aki megírta a „harmadik világ elsô igazi nagyregényét”, ahogy az író most Magyarországon ismét kiadott regényének utószavában Bart István írja. Az egzotikumot jobb, ha rögtön elfelejtjük – bár azok is örülhetnek, akik szeretnek majomhúsról, szárított krokodilokról, szárított kígyókról, más effélékrôl olvasni – ki ne szeretne? – a könyv igazi irodalmi tette abban van, hogy az egzotikumot csak háttérnek használja az emberi nyomorúság megmutatásához. Ami nekünk egzotikum, az ottaniaknak élet-halál harc. Még Ryszard Kapuscynski megdöbbentô remekművei (Futballháború, Ében) is óhatatlanul elmerültek az egzotikumban – a helyzetbôl fakadóan nem lehettek mások, mint az európai rácsodálkozása egy másik világra. Mégis, csupán az ô könyvei mérhetôk V. S. Naipaul regényéhez, aki a Nagyvilág 2001/12-es számában megjelent Olvasás és írás c. esszéjében maga panaszkodik arról, hogy mindent, amit tudott önmagáról, az európaiaktól kellett megtudnia – vagyis ahogy ôk képzelték. Másrészt, mert más nem volt, mégis rá volt utalva valamilyen irodalomra, hiszen író akart lenni, és meg akart valamit tudni magáról, vagyis az ôseirôl. Kénytelen volt olyasmiket olvasni, ahol „az éhínség egy angol románc háttere volt csupán, általánosságban is elmondható, hogy amikor az angol, vagy indiai írásokban a megdöbbentô nyomor szóba kerül, pusztán úgy beszélnek róla, mint valami örök, eleve meglévô dologról, és úgy néznek rá, mint amirôl csak háttérként érdemes olvasni.” Naipaul megírta ezt a hátteret. Ugyanis „olyan csillagzat alatt született, amely íróembernek egy életre megszabja a pályája ívét: V. S. Naipaul angolul publikáló, tizennyolc éves kora óta Angliában élô trinidadi születésű hindu. Ez az egymondatos életrajz olyan feszültségeket, annyi egymástól elütô, sôt egymást eleve taszító örökséget sejtet, hogy csak egy világtörténelmi méretű, gonosz összeesküvés rakhatta élethossziglan viselendô teherként egyetlen ember – egyetlen nép – hátára. A hajdani brit birodalom legnyugatibb csücskébe, a dél-amerikai partokra vetôdött hinduk kiválasztott nép” – írja szép, lényeglátó utószavában Bart István. Nehezen térek rá magára a könyvre, mert a kályhánál kellett kezdenem. Kályha ugyan nincs Afrikában, legfeljebb fôzôtüzek. És azt kell mondanom, a könyv ott is marad a fôzôtüzeknél. Nem juthat tovább, ugyanúgy, mint hôsei, akik örökké indulóban vannak. Tudják, hogy ahol születtek, ott nincs élet. Nincs megélhetés, nincs boldogulás. Mindegy, hogy Trinidad, Ghána, India, Brit Guyana, Venezuela, Észak-Afrika a helyszín, onnan el kell menni. „Megcsinálni a nagy üzletet.” Még nem tudják, hogy a nagy üzlet nem létezik. „Nagy üzlet nincs sehol”- ahogy Kapuscynski egyik hôse már tudja. Számukra nincs. A nagy üzletet mindig mások csinálják meg, néha belôlük, néha a fejük fölött, néha az ô holttesteiken átgázolva. Ôk még nem tudják ezt, elindulnak hát Angliába, Kanadába, bárhova. Aztán legfeljebb annyit ismernek be, hogy „most nem sikerült”. Visszamennek oda, ahonnan elindulnak. Ahol éppen, mint mindig, zavargások vannak, a „nagy fônök” képe néz rájuk mindenhonnan, a helyzet életveszélyes, el kell indulni megint. De Londonban is ugyanazokat a szegényes kis bodegákban áruló otthonról ismerôs arcokat látják. A harmadik világba születni, annyit jelent, hogy nincs múlt – mert nincs megírva, nincs összetartó közösség – nincs jelen,- mert nincs megélhetés, nincs se ipar, se mezôgazdaság, csak kisebb-nagyobb üzletelések, esetleg a katonaság , vagy az „Ifjú Gárda”. És nincs jövô, illetve az egyedüli jövô az elvegyülés valamelyik nagyvárosban, ami egyenlô a nyelv, a gyökerek, s mindannak az elvesztésével ami az egyik embert megkülönbözteti a másiktól. A jövô a végérvényes beolvadás.
A regény a „kontinens” – Afrika – belsejében játszódik, egy meg nem nevezett város-szerű képzôdményben, a nagy folyó kanyarulatánál, a folyó szintén nincs megnevezve, az utószóból derült ki számomra, hogy a Kongóról olvastam. Összetákolt viskók, utcai fôzôtüzek, a piac, egyetlen hotel, néhány bár, majd késôbb a „nagy ember” utasítására felhúzott telep betonviskókból – ebbôl áll a város. A közelben pedig a dzsungel- és bozótlakók homályos, veszélyekkel teli világa, ahol nem a kígyó a legnagyobb veszély. Nem is az oroszlán. Vadállatok említésre sem kerülnek ebben az Afrikában játszódó regényben. Az igazi vadállat az emberben lakozik, és bármilyen „nagy ember” hazugságaira és szólamaira föléleszthetô, hadra fogható, uniformisba öltöztethetô. „Afrikát egyszerűen át kell vészelni.” – szól az itt lakók egyszerű filozófiája, akik már nem tartják magukat igazi afrikainak. Ott élve, kívülrôl tekintenek a földrészre és lakóira is. A fehérek pedig, akik csak üzletbôl, vagy küldetésbôl vannak ott, s a kettô gyakran ugyanaz, azon tevékenykednek, hogy „az afrikai Afrika visszahúzódik, és megered az európai oltvány.” Az európai oltvány megeredt, csak éppen beláthatatlanok a következményei. A puszták népei se megérkezni nem tudnak, se visszahúzódni. V.S. Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában
Fordította Gy. Horváth László
Cartaphilus Kiadó
390 oldal, 2900 Ft |
1673: Molière (er. Jean-Baptiste Poquelin) halála
