A hazai olvasók mindenekelôtt nagysikerű, több kiadást megért, Munkácsyról szóló életrajzi regénye (A nap szerelmese, Aranyecset) alapján ismerik a nevét. Pedig Dallos Sándor emellett kiváló publicista volt, s írt kisregényt, elbeszélést, novellát, tárcát is bôven. A viszonylag fiatalon, hatvanhárom éves korában, 1964-ben elhunyt írónak még a hetvenes-nyolcvanas években is rendre-sorra megjelentek válogatott elbeszéléskötetei (Támadás a Szellô utcában, Fújt a szél, Élet az ecetfák alatt, Sátorom az ég). Dallos Sándor nemcsak sikeres, hanem jó író is volt. Emberi személyiségét, művészetét olyan írók becsülték, mint a nála két évtizeddel fiatalabb Mészöly Miklós, aki halálakor ezt írta róla: „Nem kedvelte az árnyékot. Hitt benne, hogy a mindennapostól a legbonyolultabb érintkezésig – az írás aszkéziséig – a csodák napfényben következnek be.” Továbbá: novellái java s írásainak számos részlete „a két háború közti magyar irodalom kiemelkedô teljesítményei közé tartoznak”. A komor, ateista, pártállami években, amikor egy középiskolában tanítottam, a karácsonyi szünet elôtti utolsó magyarórán egy régi, 1936-os Vigiliában talált elbeszélést, a Betlehemeseket szoktam fölolvasni annak érzékeltetésére, hogy tulajdonképpen mit is ünnepelünk.

A Szent István Társulat kiadásában most megjelent Máriafű egy sajátos szempontú válogatás. A kötet hét elbeszélését a Mészöly által is emlegetett motívum, a „csodák napfénye” köti össze. Ezek az írások a mesék, a legendák, a mirákulumok világával tartanak rokonságot. Már az elbeszélés elsô leütése erre hangol. Ami a népmese kezdetén az „egyszer volt, hol nem volt…” fordulat, az Dallos Sándornál így hangzik: „Szent Józsefnek egyszer el kellett mennie munkát keresni…” Vagy: „A Szűz Máriáékat egyszer komaságba hívták…” A kötet elsô három írása közvetlenebbül kapcsolódik az újszövetségi történésekhez, Jézus életének egy-egy, magyar miliôbe helyezett mozzanatához, de a további négy elbeszélés „világiasabb” eseménysorából sem hiányzik a csodás mozzanat.

Szép anakronizmusok, csodás motívumok emelik a történeteket a köznapi valóság fölé. Itt a fák éreznek és álmodnak, a Csönd vonul, az állatok beszélgetnek, a bokrok megelevenednek. És mindig érvényesül egy tiszta, nemes erkölcsi rend, ami a világot mozgatja és az emberek közti viszonylatokat végsô soron elrendezi. Itt – mint a mesében – a szegények tiszták, nemesek, és gyôznek; a gazdagok, a földesurak, a kastélyok lakói pedig romlottak, irigyek, és megbűnhôdnek. A mai, ridegebb élethez és nyersebb irodalomhoz szokott olvasó talán meghökken az elsô pillanatban ezeknek az írásoknak a szemléletén, az író világmagyarázatán, de ha elfogadja az írások sajátos műfaji kereteit, s belehelyezi az elbeszélések sajátos logikai rendjébe, akkor megérzi azt a művészi többletet, ami a Máriafű elbeszéléseiben föllelhetô. Ez a sajátos atmoszféra ezeket az írásokat a hazai irodalomban Fekete István világával, a világirodalomban Francis Jammes és Exupery Kis hercegének látásmódjával rokonítja.

Dallos Sándornak sajátos képessége van a természet átlelkesítésére, megelevenítésére, antropomorfizálására. A táj lélegzik, a természetnek emberi arca van, a növények, az állatok titkok tudói. Mindezt az ember csak sejti, de ritkán érti; az emberben csak a vágy él, hogy ráhangolódjék a csodák megértésére. Dallos Sándornak sajátos, egyéni stílusa van. Mértékkel él a falusi környezetben játszódó történeteiben a népnyelv ízeivel (mink, máma, megyen stb.), fontosabb kifejezô eszköze a fölsorolás és a párhuzam. Ezek sűrű használatával nyelve helyenként valóságos ritmikus prózára vált. (Például a kötet címadó írásában.) Látásmódjának legárulkodóbb jegyei a ritka szép hasonlatok. Itt a fehér füst „szálegyenesen szállt fel a kéménybôl, mint valami imádság” itt „a hangok úgy gurultak a fényes havon, mint a gyöngy”, itt a „fehér ködökben méltóságosan állnak a jegenyék, mint valami magos szentségtartók”.

Dallos Sándor: Máriafű
Szent István Társulat
207 oldal, 1680 Ft

Tüskés Tibor

Szent István Társulat

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!