buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ecce Eco


2007.03.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Megkérdeztem néhány embert – írót, olvasót, kritikust, nagymamát –, mi jut eszébe Umberto Eco nevének hallatán. A válasz kivétel nélkül ugyanaz: A rózsa neve. Volt persze köztük olyan, aki szabadkozott, sok más művét is alaposan ismeri, s olyan is, aki tényleg csupán az említett regényt olvasta (vagy még azt sem, csak látta a belőle készült filmet). Különös alak lehet ez az Eco – gondoltam –, polihisztornak adja ki magát (az? nem az? létezik ma még efféle?), úgy tesz, mintha mindenhez értene (nyelvészethez, politikához, történelemhez, filozófiához, irodalomhoz…) s miközben flegma alkotói öntudattal harmincezer könyv társaságában üldögél milánói otthonában, agyafúrtnál agyafúrtabb történeteket eszel ki. A szemiotika professzora, nyelvész, filozófus, középkor-kutató – a világhír azonban első regénye nyomán érte el. Beérjük ennyivel? Vagy feltesszük a kérdést: A rózsa neve, s az azt követő négy regény vajon melyik polcra kerüljön? Igényes szórakoztató könyv, ponyva, szépirodalom? Esetleg nyissunk neki katalógusunkban egy teljesen új fejezetet „Eco” cím alatt? – Talán ez sem kizárt, hisz a szerzőnek – aki a 2007-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz – számos tudományos írása mellett immáron ötödik regényét veheti kézbe az olvasó.
 

„Prózaírónak meglehetősen rendhagyó vagyok. Már nyolc- és tizenöt éves korom között elkezdtem ugyanis a novella- és regényírást, de aztán abbahagytam, és kis híján ötven lettem, mire mégiscsak folytattam” – fogalmaz Eco Hogyan írok? című esszéjében (La Mancha és a Bábel között). Őszintén szólva ez már szinte gyanús. Az emberben azért felmerül a kérdés: lehet-e közel ötvenévesen hozzáfogni úgymond szűz kézzel a szépprózához, hogy aztán az író mindjárt egy remekművel álljon elő? Eco ugyanakkor azt is elárulja magáról, hogy a regény megírását évekig tervezte, pontos térképeket készített a helyszínül szolgáló apátságról, s hasonló gondossággal járt el később is, amikor például A tegnap szigete kedvéért a déltengerekre, vagy A Fou-cault-inga miatt Párizsba utazott alaposan felmérni a regénybeli események színhelyét. Ki is jelenti ugyanebben az írásban: „azt, hogy »amíg a vonat Modenában állt, a férfi elszaladt újságért«, nem tudnám úgy leírni egy regényben, hogy ne jártam volna Modenában, és ne állapítottam volna meg, hogy elegendő ideig áll-e ott a vonat, meg hogy milyen messze van az újságosbódé a perontól”.

Kétségtelen, ez a fajta „profizmus” jól jellemzi az ecói regényt. Nincsenek bakik, gyakorlati buktatók, minden pontosan megtervezettnek látszik – s ez ugyanúgy vonatkozik Konstantinápoly ostromának bemutatására (Baudolino), mint egy ferences és egy bencés szerzetes közt folyó 14. századi párbeszédre (A rózsa neve). Vagyis áthatja egyfajta regényvilág-teremtő erő, ami elhiteti az olvasóval, hogy Brazíliától Párizson át Konstantinápolyig a világ minden zegét-zugát ismeri, akkor is, ha az aktuális történet nem napjainkban, hanem a középkorban játszódik.

Mégis az az érzésem, az ember leginkább azért olvassa végig az ecói regényt, mert egyszerűen kíváncsi a történet befejezésére. Van tehát egy jól kitalált sztori, egy gördülékeny, inkább könnyed, mint súlyos tartalmakból vagy költői fogalmazásból táplálkozó stílus, ami könnyűszerrel lebilincsel, sőt lefegyverez, s így védekezésképtelenül, szinte tátott szájjal pörgetve az oldalakat rohanunk az utolsó lapokig, hogy végre megfejtsük a rejtélyt, kibogozzuk az összegabalyított szálakat, s pontot tegyünk a történet végére. Na jó, tudom, most elnézést kellene kérnem az Eco-rajongóktól, ha nem akarom, hogy karddal rontsanak rám. Persze, maga Eco is kifejti a nyitott mű problematikájának tárgyalásában, hogy a műértelmezésbe „a műhasználó beleviszi konkrét egzisztenciális helyzetét, egyedien kondicionált érzékenységét, műveltségét, ízlését, preferenciáit és személyes előítéleteit, és ily módon egyéni nézőpontja szerint érti meg az eredeti formát” (Nyitott mű), ami alatt nagyvonalakban, leegyszerűsítve a mű többféle olvasatának lehetőségét érti. Ez a gondolat persze nem azonos azzal a másik, sokkal égetőbb kérdéssel, hogy az adott mű egyfajta esztétikai kategórián kívül esik, avagy azon belül mozog, de ezt most hagyjuk…

Ugyanakkor az Eco-regények nemcsak a prózaírói szemmel látottakból, a külső szemlélőként befogadott helyszínekből, a céltudatos utazások élményanyagából, hanem minden bizonnyal gyermek- és kamaszkori tapasztalatokból is táplálkoznak. A Baudolino esetében például nyilvánvaló, hogy a szerző a történetben szereplő középkori Alessandria és lakóinak megformálásakor saját szülőföldjéhez kapcsolódó emlékeit is feldolgozza. A mélyen vallásos családból származó Eco minden regényében megjelenik valamilyen síkon a vallástól való elfordulás személyes problémája. Akár egy ifjú novícius esendőségének, testi-lelki gyötrelmeinek ábrázolásában (A rózsa neve), vagy a világ teremtését fejtegető párbeszédben a két hajótörött: a jezsuita Caspar atya és a kalandor Roberto de la Grive között (A tegnap szigete). Hitkérdésekről értekezik különben Milánó érsekével, Carlo Maria Martinival a liberal című folyóiratban megjelentetett levelekben is, melyek később (ha másért nem, hát azért, mert a szerző neve ekkor már garantálta a biztos sikert) kötet formában is napvilágot láttak (Miben hisz, aki nem hisz).

*

A siker nyilván garantált legújabb regénye, a Loana királynő titokzatos tüze esetében is. Eco ezúttal nem bízta a véletlenre a misztikus hangulat megteremtését, sugallja ezt már a könyv címe is. Tipikusan olvasót csábítgató (nem akarom azt írni, hatásvadász) címválasztás: vegyük kézbe, fejtsük meg, mi is ez a „titokzatos tűz”, ki lehet a rejtélyes Loana királynő? A megfejtés különben egyszerűbb, mint gondolnánk: Loana királynő képregény szereplő, a főhős és egyes szám első személyű elbeszélő egyik gyermekkori olvasmányában bukkan fel. A „titokzatos tűz” nem konkrétan Loanára vonatkozik, sokkal inkább az emlékezetvesztésben szenvedő férfit minduntalan hatalmába kerítő különös érzésre, mely múltjában gyökerező, mélyen eltemetett rejtélyeket sejtet.
A kómából eszmélő antikvárius számára ismeretlen világra ébred – ami azért annyiban mégsem ismeretlen, hogy minden tanult dologra tisztán emlékszik. Kívülről idéz vagy százféle könyvből, tudja, hogy más fogkeféjével nem mosunk fogat, kiismeri magát a városban, ahol korábban élt, azonban saját neve helyett már Arthur Gordon Pym ugrik be, vagy éppen hogy „szólítsatok Ishmaelnek”. Felesége vidéki házukba küldi a lábadozó beteget, hátha ott, gyerekkorának színhelyén sikerül felidézni múltját, s a mindent beterítő ködön átkelve beléphet az „emlékezet barlangjába”. De hiába kutat a képregények, bakelitlemezek, újságok között, csak az a különös tűz emészti olykor, megmagyarázhatatlan érzések törnek rá, a valódi emlékek homályban maradnak. Amint lázasan próbálja megfejteni önmagát, támpontok után kutakodva a zegzugos házban, a padláson, egyre nyomasztóbban nehezedik rá a kérdés, vajon mi köze volt neki és családjának a fasizmushoz? „Ki voltam én?” –, kérdi magától minduntalan – vajon az, „akit az iskola és a fasiszta építészet, propaganda-képeslapok, plakátok és dalok útján ható köznevelés, az, akit Salgari és Verne, Sátán kapitány (…) vagy az-e, akit Bóbita és a törhetetlen pohár története formált?”

A törhetetlen pohár a tizenegy éves kamasz fiú dolgozata, naiv őszinteséggel fogalmazott meséje arról, hogyan törik ripityára a csodálatosnak hitt tárgy, amikor – mint valami cirkuszi látványosságot – hatalmas csinnadratta közepette be akarja mutatni a család vendégeinek e varázslatos találmányt. Akár ismerjük a történetet a szerző korábbi írásaiból, akár nem, bizton érezzük, valós emlék feldolgozása ez. S Eco egyik legnagyobb erőssége az az önelemzésre való készség és képesség, ami írását hitelessé teszi, formálja, egységbe fogja. A szinte mellékesen, mintegy margóra írt gyerekkori dolgozat többet sugall egy szimpla kellemetlen élménynél. – Látod, olvasóm: ennyit a csodákról. „Olyan kudarc krónikása lettem” – írja az elvesztett gyerekségébe homályos ablakon át pillantó elbeszélő –, „amelynek én magam voltam a törékeny objektív korrelátuma. Egzisztenciálisan, ha ironikusan is, de megkeseredtem, radikálisan szkeptikus, mindennemű illúzióra érzéketlen lettem.”

Valódi emlékein azonban továbbra is „köd” ül. Hiába találja meg a titokzatos, befalazott kápolnát, hiába próbálja mind nagyobb hévvel, elszántsággal a régi holmik nyomán kirajzolódó, feltételezhető gyerekkor darabjaiból, mint valami régész, rekonstruálni önmagát, az idő múltba nyíló kapui zárva maradnak. – S ekkor – mikor már épp eléggé tájékozottnak érzzük magunkat a negyvenes évek képregény- és ponyvavilágában, annyira, hogy szinte úgy tűnik, ez a lassú mederben folyó történet sehová sem vezet – váratlan új helyzettel kerülünk szembe. Jól érzi Eco, főhősének nem adhatja vissza emlékeit büntetlenül. Yambo (ahogy mindenki hívja) újra kómába esik, ám ebből már nincs visszatérés. Élet-halál között lebegve filmszerűen peregnek le előtte az eddig homály fedte múlt kockái. Megismerjük végre a kamaszt, akit örökös kétség, frusztráció gyötör, amiért a vallásos erkölcs tiltotta dolgokat kíván, esetleg tiltott módon cselekszik. Önvallomás ez, melyben az író a hitet és a kételyt a legőszintébben, megélt, személyes tapasztalatain át szinte naplószerűen tárja az olvasó elé. Már nem öltözteti szerzetesi csuhába, nem vértezi fel lovagi karddal: ez ő maga, ha regényesen is megírt, érezhetően mégis az adatközlő tényszerűségével feltárt gyerekkor.

S vajon mi lehetett az a titokzatos szenvedély, aminek megemésztő tüze fel-fellobbant az elveszett emlékei után lázasan kutató főhősben? Hát persze, hogy a hatalmas szerelem. Méghozzá az első. Csak épp tárgya nem Lilla, hanem Lila. Yambo természetesen soha nem mert szerelmet vallani szíve hölgyének, hisz gyóntatója is arra utalt szelíden, hogy amit érez, szép és nemes dolog, de mivel házasságba csak szűzen szabad lépni, azt tanácsolta, inkább zárja magába érzéseit. Így aztán egész életében elkísérte Lila arca, s ahogy az lenni szokott, minden nőben őt kereste. És persze nem tudta, hogy egy rég halott lány után vágyakozik. Az ugyanis, hogy Lila, aki még a gimnáziumi évek alatt családjával Dél-Amerikába költözött, tizennyolc évesen meghalt, csak közvetlen balesete, kómába esése előtt derül ki.

A Loana királynő titokzatos tüze egyébiránt gazdagon illusztrált képeskönyv, telis-teli a negyvenes évek plakátképeivel, képregény figurákkal, korabeli indulók és slágerek szövegeivel. Hogy ez az olvasás-élményt mennyiben gazdagítja, őszintén szólva nem tudom, mivel a kész kötet még nem volt a kezemben. Mindenestre érdekes ötlet, afféle „ecós” különcködés. Olyasmi, mint amikor az általa szerkesztett A szépség története címet viselő jegyzetekkel, idézetekkel gazdagított albumban „A meztelen Vénusz” alatt felsorakozó képeknél Tiziano Urbinói Venusa, meg Klimt Saloméja mellett ott pózol Josephin Baker és Monica Bellucci. Vagy épp az Adóniszok sorában Caravaggio Keresztelő Szent Jánosa után Arnold Schwarzenegger is megtekinthető, aki azért gyenge Adónisz – szerintem.

Na de, mindenki döntse el maga, mennyire illenek a sorba.

*

Kíváncsi vagyok, lesz-e hatodik regénye Umberto Ecónak. A Loana királynő után kicsit lezártnak tűnik ez az „életmű”. Nem azért persze, mert Ecó idén hetvenöt éves, és ez valamiképp a korából adódik. Dehogy. Csak az az érzésem támadt, ezzel a kötettel pontot tett valaminek a végére. S ha lehet még hatodik, akkor milyen? Ha most itt ülne mellettem – ami az őt körüllengő zárkózottság-mítosz miatt (interjút sem nagyon szeret adni) akkora gyakorlati képtelenség, hogy már szinte elméletben is az –, megkérdezném, min töri a fejét, mióta megjelent e legutóbbi könyve. Érdekes kaland lenne így kutakodni egy világszerte ismert író gondolatai között, nem? Az biztos, hogy Eco – ahogy félreérthetetlenül ki is jelenti a már idézett „Hogyan írok?” című írásában, nem önmagának ír, hanem az olvasónak, méghozzá (ahogy A rózsa neve „széljegyzeteiben” is állítja) egy általa elképzelt mintaolvasónak. S hogy milyen is ez a „mintaolvasó”? „Olyan, aki cinkosom, aki veszi a lapot” –, mondja Eco.

És hogy erre az olvasóra – legalább képzeletben – tényleg szüksége van, azt a következő sorok is egyértelművé teszik: „Gyakran föltettem magamban a kérdést: írnék-e tovább, ha megtudnám, hogy holnap kozmikus katasztrófa pusztítja el a világegyetemet, és soha senki nem fogja elolvasni, amit ma írok? Elsőre azt vágnám rá, hogy nem. (…) Másodjára igennel felelnék, (…) hátha mégis túléli néhány csillag a galaxiskatasztrófát, hátha mégis lesz valaki, aki egy szép napon megfejti, miféle jeleket hagytam magam után. Márpedig akkor az Apokalipszis előestéjén is van értelme írni. És mindig egy Olvasónak. (…) Boldogtalan és kétségbeesett ember az, aki nem tud megszólítani egy majdani Olvasót.” E sorok persze árulkodnak olyasmiről is, amiről Eco mélyen hallgat. Vagyis az írás, mint belső késztetés (mondhatni kényszer) erejéről. És aki sok-sok ezer teleírt oldallal büszkélkedhet, az ne állítsa, hogy pusztán azért körmöl naphosszat, mert egyszer majd elolvassa valaki. Főként ha az „Apokalipszis előestéjén” sem óhajtja, sorsába beletörődve tétlenül lógatni a lábát.

Különös alak ez az Eco – gondolom magamban megint –, tudósként szemléli a világot, aztán hirtelen előáll egy regénnyel. Világsiker. Erre ír még négyet. Honfitársai rajonganak érte, nemrég (a fülem hallatára) egy olasz úr előadói hevületében azt is kijelentette, igazán remek miniszterelnök válna belőle. De tartok tőle, hogy Ecót ez a pálya nem vonzza, jobban szereti otthonos elefántcsonttornyát. Olyan zöld burás lámpát képzelek az íróasztalára, amilyet azokban a könyvtárakban látni, ahol a legmélyebb csendben csak a könyvlapozgatás zizegése hallatszik; naphosszat keresgél hatvan-hetven fióknyi jegyzete között, orrára csúszó szemüvegét hanyag mozdulattal visszatolja és egyre kevésbé áll szóba a külvilággal. Újabb és újabb kötetnyi írás születik tágas, széles íróasztalán, s kényelmes, karfás bőr karosszékéből néha-néha azért megszólítja a (minta)olvasót: „Tolle, lege! A többi a te dolgod. És nagyon kérlek, ne zaklass fölösleges kérdésekkel.”

Rózsássy Barbara

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu