buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Történelem és irodalom


2006.09.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A tökéletesen átalakult koordináták közt Bibó István életművéről elmondható, hogy miközben konkrét javaslatai szinte mind tárgytalanná váltak, történeti és aktuális elemzései szinte mind érvényesek maradtak, a kettő közti szférában a történeti alapokból kifejtett elméleti meggondolások szinte mind, ha revíziót igényelve is időszerűek. Érvényes és időszerű az a többször leírt, hosszú trendre szabott alapállása is, hogy a valóságban benne rejlő lehetőségek megvalósulása nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése” – Szűcs Jenő írta ezeket a sorokat Bibó Istvánról, a sajátosan magyar történeti fejlődés egyik legkövetkezetesebb kutatójáról, arról a történeti-politikai gondolkodóról, aki a maga életében a mindenkori jelen jelenségeit hallatlan szisztematikusággal, gondolkodói következetességgel és kikezdhetetlen erkölcsiséggel vizsgálta. Ha akarnék, akkor sem találhatnék jobb indító sorokat a mostani, A magyar esszé antológiája Sorskérdések alcímet viselő két monumentális kötetét bemutató íráshoz.
 

Igaz, a kötetben nemcsak esszéket, történeti elemzéseket találunk – ezekről lesz még szó a későbbiekben is –, hanem, ha úgy tetszik, történeti forrásokat is, hiszen István király Intelmeit, Bocskai, Zrínyi, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi, Wesselényi, Eötvös József, Kossuth Lajos írásait, történeti jelentőségű megszólalásait, tűnődéseit, elemzéseit mindenképpen a forrásokhoz kell sorolnunk, ám bárhova is sorolódjanak az írások, valamennyiről elmondható az, amit Szűcs Jenő mondott Bibó munkáiról: igaz, hogy azok a körülmények, „körülállások”, amelyek életre hívták őket, régen eltűntek, történeti érvényességük viszont a szerzőik által felvállalt történeti-irodalmi szerepeik függvényében megőrződött, nem abban az összefüggésben természetesen, hogy kinek volt igaza az egyes kérdésekben, vagy hogy igaza volt-e valakinek, hanem abban az értelemben, hogy a felvállalt szerepek és értelmezések – a történelmi súlyú szereplőknél és az újabb korok íróinál-gondolkodóinál is –, ha tetszik: alapállások, az adott világokból nőttek ki, s hogy mindaz, ami hosszú évszázadok során a történelmi súlyú szereplők, írók, történészek, politikai gondolkodók részéről újra és újra kiutat jelentő célképzetként megfogalmazódott, a legjobb esetben is csak erőfeszítés és jóakarat révén valósulhatott volna meg. A magyar történet ezekben a kötetekben magyar esszék által fogalmazódik meg.

A két kötet, ahogyan már említettem, A magyar esszé antológiája címet, s a Sorskérdések alcímet viseli, ez utóbbi azt jelzi, hogy a korábbi hasonló súlyú novella- vers- és drámaantológiát közreadó Osiris Kiadótól újabb esszékötet-kötetek várhatók más-más gyűjtőcímmel. A kötetek terjedelméről csak annyit, hogy a két kötet – számításaim szerint – kb. 160 szerzői ívnyi anyagot tartalmaz, azaz kb. nyolc húsz íves könyv anyagát, ezek egyenként négyszáz elfogadott nagyságú kéziratoldalból állnának. A kiadói nagyvonalúságot jól jelzi, hogy olyan önálló könyvként vagy füzetként megálló munkák, mint Kemény Zsigmond Forradalom utánja, Németh László Magyarok Romániában című útirajza, Bibó két elemzése, A magyar demokrácia válsága és a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Fábry Zoltán A vádlott megszólalja vagy éppen Szűcs Jenő már említett, a Vázlat Európa három történeti régiójáról címet viselő elemzése más válogatásokban szokatlan és tolerálhatatlan terjedelme szinte belesimul a mostani kötetekbe. Nagyvonalúságra utal az is, hogy a könyv szerkesztője, Domokos Mátyás ezen a hatalmas terjedelmen belül is szabadon gazdálkodhatott, s így nem egyszerűen írásokat állíthatott egymás mellé, mint ahogy azt az antológiák általában teszik, egy-egy szerző írásait egymást követően, hanem témaköröket járhatott körül. Az időben előre haladva a nagy történeti korszakokhoz, jelenségekhez kapcsolt írásokat, így következhet az Intelmekre Ady és Móricz egy-egy írása, s így kerülhetnek egymás mellé az egymással vitatkozó írások, úgy, hogy a vitacikkek révén egy-egy korszak légkörét is érzékelhetjük. Meg kell mondanom, hasonlóan bravúros antológia-szerkezettel még nem találkoztam. Tudom, persze, hogy tökéletes antológia nincs, mindig mindenki találhat egy éppen hiányzó szerzőt vagy témát, éppenséggel egy-egy hiányzó írást, ám ennél az antológiánál az ilyen jellegű kifogásoknak még a megemlítése is hiba lenne. A hatalmas anyagot feltáró és bemutató antológiával tulajdonképpen a magyar szellemi élet egészének szembe kellene néznie, s a legkülönbözőbb oldalakról, szellemi irányokból kellene mérlegre tennie. Attól tartok, hogy erre a szembenézésre a magyar szellemi élet mai, szétesettséghez közeli állapotában nem kerül sor – ettől függetlenül viszont megőrződik az antológia kánonképző funkciója, azokat az írásokat, amelyeket Domokos Mátyás ebbe az antológiába beválogatott, ettől a pillanattól már nem lehet nem létezőnek tekinteni. S most, mielőtt továbblépnénk mondandónkban, meg kell állnunk egy pillanatra, ez a munka ugyanis Domokos Mátyás szerkesztői, könyvteremtői, szellemi munkásságának az egyik utolsó darabja volt, a legendás szerkesztő a könyv megjelenése után pár nappal meghalt. Biztosan vannak még megjelenés előtt lévő munkái, úgy gondolom, ennek az esszéantológiának a soron következő darabjait is ő szerkesztette, ahogy azt is gondolom, hogy a Domokos Mátyásra jellemző szerkesztői magatartás, az, hogy a magyar irodalom egyik legpontosabb értője volt, éppen ebben a kötetben mutatta meg magát a leginkább…

Visszatérek az eddig leírtakhoz: úgy gondolom, hogy az a mód, ahogyan Domokos Mátyás ezt az antológiát összeállította, alapvetően meghatározza a sorskereső és sorsértelmező esszéről kialakuló képünket. Több vonatkozásban is, vegyük sorra először ezeket. Domokos Mátyás vérbeli szerkesztőként mélyen gyakorlatias módon – s itt csak utalok arra, hogy a szerkesztés gyakorlati és nem elméleti tevékenység, noha elméleti alapjai természetesen léteznek – határozta meg az esszé fogalmát, az esszét a próza „rendkívül változatos jellegű műformájának” tekintette, amelyben „az emberi élet és a történelem, a kultúra és erkölcs, s egyáltalán a létezés legkülönfélébb jelenségeinek írói eszközökkel való értelmezésére tettek kísérletet évszázadokon át a gondolkodó tollforgatók”. Tematikai kötöttséget tehát Domokos Mátyás nem ismert el, s „műfajit” sem, teszem hozzá rögtön az előző félmondathoz, így kerülhetett egymás mellé a már említett módon történeti forrás és történeti elemzés, de újságcikk, szerkesztői üzenet – József Attilától –, levél, recenzió, napló, vitacikk, előadás, egy-egy vita szerkesztett anyaga is, s így tovább. A szerkesztés módjával kapcsolatos második megjegyzésünk az, hogy Domokos Mátyás nem szerzők szerint, hanem a történelmi események időrendje szerint állította össze ezt az antológiát, így az egyes jelenségekhez kapcsolódó írások – ahogy utaltam is erre – egymás mellé kerültek. Így hatalmas történeti tömbök alakulnak ki, hogy csak párra utaljak, Szent István, Mátyás alakja körül, a nyelvújítás, a magyar nyelv ügye, a polgárosodás (például a hidak), a városiasodás – ennek Schöpflin Aladár a leggyakrabban szerepeltetett szerzője, méltán –, a zsidók emancipációja, 1848, a kiegyezés, a nemzetiségi kérdés, a bolsevizmus, Trianon, az egyke, a „nemzeti öncélúság”, aztán falu és város, népiesség és urbánusság, 1945, a „demokrácia válsága”, 1956, a társadalmi konszolidáció és az újra születő nemzeti sorskérdések körül. Ezért is mondhatta a szerkesztő, hogy „történelmi és társadalmi kérdésekkel számot vető”, azaz a történelemhez tapadó irodalmi megnyilvánulásokat ad közre ezekben a kötetekben, másképpen olyan írásokat, elemzéseket, amelyek a legkülönbözőbb történelmi-társadalmi megnyilvánulásokat a közösség nézőpontjából elemzik. Abban azonban, hogy a két kötet páratlan összhatása kialakulhatott, jóval többről van szó, mint amit eddig érintettünk, mondjuk ki egyértelműen, az anyag páratlan ismeretéről és a hallatlan szerkesztési tudásról – ennek az érvényesítése eredményezi azt, hogy az antológia egészének az olvasása után azt érezzük, hogy végig ugyanabban a fogalomkörben léteztünk, természetesen az egyes korokra jellemző konkrétumok különbözőségét, a történelmi elemzések korhoz kötöttségét, azaz azok történelmi érvényességét elismerve, s elfordulva az örök magyar ethosz mítoszától is.

Mi az akkor, ami mégiscsak közös ezekben az írásokban? Az, hogy valamennyi az adott meghatározottságok örömét vagy nyűgét, inkább nyűgét, mint örömét – de a nehézségekből sem szeretnék mítoszt teremteni – viseli magán, s ezekkel a meghatározottságokkal számot vetve keresi a kiutat, tudva azt, amit Szűcs Jenő is megfogalmazott, hogy bármit is csak erőfeszítéssel és jóakarattal lehet megvalósítani. Példát említve: miközben Pilinszky János a kelet-európai népek zónáját A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról – Simone Weil gondolatvilágának fényében című írásában gyermeki zónának nevezte, rámutatott a térség kultúrájának sajátos vonásaira is. „Ha végezetül röviden és nyersen össze kellene foglalnom a legfőbb ismertetőjegyeit minden kelet-európai kultúrának, a következőket mondanám: 1. A nyelv számunkra ma is csodálatos és irgalmas ajándék, s az irodalmi nyelv tökéletesen azonos azzal a nyelvvel, amivel az éhező enni kér és kenyeret remél. 2. Minden kelet-európai számára parancsolóan hat a nép minőségi jelenléte. 3. Ebben a szituációban nyilván ott kísért a divat, az aktualizmus, valamint a nacionalizmus veszélye. De ezek mindig kísértéseinket jelentik, és sose valódi természetünket” – írta. Most valójában nem is azzal kell törődnünk, amit Pilinszky mondott, hanem azzal, ahogyan mondta. Az általánosításra törekvés mellett a pontokba szedettség is azt jelzi, hogy léteztek olyan mozzanatok ebben a kelet-európaiság–közép-kelet-európaiság általános vonásaival jellemezhető magyar létben, amelyeknek törvényszerűsége megragadható, természetesen nem a társadalom különböző időszakokban alkotott törvényeiben, de talán azokban is, hanem a történelmi fejlődésben. Az idézettek mellett Pilinszky megjegyezte: „Legnagyobb szellemeink, úgy vélem, eleget tettek a követelményeknek. Kikerülték a helyzetükből kovácsolható felszínes ideológiák, a szimplán formai megoldások, a népművészet merőben külsőséges elemeinek veszélyét is.”

Nemcsak eleget tettek az adottságokból fakadó követelményeknek, teszem hozzá Pilinszky szavaihoz, hanem magukat a törvényszerűségeket is keresték – azokat a törvényszerűségeket, amelyek a maguk helyzetét, gondolkodását, lehetőségeit, kényszereit meghatározták. Talán inkább akkor keresték a törvényszerűségekben megmutatkozó magyarázatot, amikor a kényszereiket érzékelték… Ha képesek vagyunk elszakadni az adott szavak, kifejezések helyhez kötött jelentésétől, akkor azt kell mondanom, hogy akár István király Intelmeiig hátrálhatunk az időben, az Intelmekből inkább csak az idegenekre vonatkozó kitételt szoktuk idézni, pedig találhatunk ott a törvényekre való utalást is, s talán nem is csak az Isten és a társadalom törvényeire való utalást, hanem ennél többre, arra, hogy egy-egy nép élete az időben változóan, de meghatározott törvényszerűségek szerint zajlik. „Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn…” – olvasom az Intelmek első mondatában, s hiába tudom, hogy a törvény kifejezés a földi törvényekre vonatkozik, szeretném az előbb jelzett módon tágabban is értelmezni ezt a kifejezést. Annál is inkább, mert maga a teljes írás is tágabb lélegzetű parancsolatokat fogalmaz meg…

Megengedve magamnak az előbbi feltételezést, nemcsak tartalmilag, hanem formailag is rendkívül zártnak mutatja magát az, ami ebbe a két vaskos kötetbe belefoglaltatott – mintha István Intelmeitől Illyés híres esszéjéig, a Válasz Herdernek és Adynak címet viseli, s 1977-ben íródott, ez a kötet utolsóként közölt írása, igaz, az előtte szereplő esszé Mészöly Miklóstól (Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén) pár évvel később, 1985-ben született, egyazon nagy ív részét képezné minden írás. Mintha, mondom, mert kilépésre ebből az ívből, ha csak nagy ritkán is, találunk példát. Irodalmunk fontos szereplői azonban leginkább ebben a történelemhez szorosan kapcsolódó ívben értelmezték a maguk szerepét és feladatát, s motívumaikat is ebből a világból merítették. Domokos Mátyás az Intelmek után közvetlenül Ady (István király országa) és Móricz (Szent István-napi gondolatok) egy-egy írását szerepelteti. Az írásokból láthatjuk, mennyire nyilvánvaló volt számukra a folytonosság tudata, mindketten – még Ady is! – a hagyományba beleilleszkedve mondták azt, amit mondtak.

S még hányan hányszor mondták ebbe a hagyományba illeszkedve azt, amit mondtak. Mátyás nagyságáról nemcsak Zrínyi írt, hanem Ady is. Bocskai István a „nemzetért és hazáért” való halál vállalásáról írt: „Az halál csak egy halál, és arra anélkül is reá kell mennünk. Inkább akarjuk pedig ez életünket oly helyen és oly okokért elfogyatnunk, az kivel hűti, nemzete és hazája szerető embernek örök emléközeti megmaradhat, hogysem csak ingyen anélkül is kimenni ez világból” (Levél Illésházy Istvánnak, 1606), Zrínyi a magyarsággal való elégedetlenségében így fakadt ki: „Boldog Isten, hiszen nagy vitalitas ez, s mi vagyunk a magyarok? Mi magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat, ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is hadakozzunk bár azután, hanem avagy most, vagy sohasem. Fussunk ki az országból, ha eztet resteljük. Úgy hallom, Brasíliában elég puszta ország vagyon kérjünk spanyor királytúl egy tartománt, csináljunk egy colóniát, legyünk polgárrá…” (Az török áfium ellen való orvosság, 1661). A közösségért vállalt halál értelmességének, a közösséggel való elégedetlenségnek és a közösség eltűnésének (kivándorlásának vagy pusztulásának) gondolata behálózza kultúránkat, összefüggő, aztán pedig Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig eljutó hálót csak a reformkor után alkotott, az említett motívumok azonban már korábban is feltűntek-feltünedeztek, természetesen Bocskai, Zrínyi nemzeten-közösségen is mást értett, mint reformkori vagy még későbbi utódaik. Ismeretes, Kosztolányi Lenni vagy nem lenni címmel a magyar irodalom egyik legszebb esszéjét írta Széchenyiről. A magyarsággal való elégedetlenségét Jókai Mór így fogalmazta meg: „Beteg vagyok a magyaroktól. Őrület az, amit mi itthon művelünk. Mi magyarok jobban gyűlöljük most egymást, mint amennyire valaha is gyűlöltünk bárki idegent. És ezt az állapotot, amelyet szívből kárhoztatok, dicsőítsem a külföld előtt?” (Levél Kertbeny Károlynak, 1872).

Szólhatnánk például a magyar nyelvről írottakról, s ott is Csokonai Vitéz Mihályról („Hát a mi nyelvünk milyen nyelv mostan? Vizimogor nyelv! – De azért ebben az állapotjában is szebb és alkalmatosabb nyelv a legkipiperézettebb német nyelvnél. Mit nem lehet hát belőle várni, ha az ízlés és szorgalom hozzá fog valaha járulni” – A magyar nyelv feléledése, 1797?) s folytathatnánk a nyelvújítás viharaival és a reformkoron keresztül egészen – s ismét – Kosztolányi A magyar nyelv helye a földgolyón című nagy esszéjéig, ám ezzel az eszmefuttatásunkat nem zárhatnánk le, mert idéznünk kellene Schöpflin Aladárt („Az én tapasztalatom szerint Budapest magyarsága, gondolkodásában, érzésében, nyelvében csak más, mint a vidéké, de nem alacsonyabb rendű” – A nép, a nyelv és a főváros, 1933) és Vas Istvánt („…ha nem leszünk képesek megteremteni a makogás és a matematika között azt a tagolt beszédet, amelyik el tud bánni a technikánkkal, akkor juthatunk a naprendszeren is túl, az is csak tudatlanságunk eszkalációja lesz” – Makogás és matematika között, Az új Írás körkérdése a nyelvről, 1971). Aztán folytathatnánk az irodalmunk nemzeti jellegéről írtakkal, a zsidókérdésről írott elemzésekkel, a városiasodáshoz kapcsolódó esszékkel, vagy az Európához való kapcsolatról írtakkal. Megrázó, amit Márai írt Kosztolányi házának pusztulásáról: „Mert volt itt sok minden, amit érdemes volt szemügyre venni. A légköbméterek mellett, ami a lakásomból maradt, közvetlen szomszédságban púposodott az a pépes szemétdomb, ami valamikor Kosztolányi háza volt.

Egyemeletes, kis budai ház volt ez, talán négyszobás. A kapu mellől jobbra nyílt a költő dolgozószobája. Ezt a szobát természetesen mennyezetig megrakták könyvekkel… A magyar nyelvet nem tárolták sehol: szavait úgy kellett öszszeszedni, ezer éven át, kölcsönszavakból, amelyek néha idegenek voltak a nyelv szellemétől… Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak, a magyar nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kellett, hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi. Ezért olvasott szemüvegesen éjjel és nappal a szobában, aminek helyén most a szemétdomb maradt” (Föld! Föld!, 1948).

Mit mutatnak a fentiekben inkább csak jelzett, mintsem kibontott motívumláncok, miről beszélnek? Természetesen nem az örök magyar léthelyzetről, s annak különböző megnyilvánulásairól, hanem inkább arról, hogy a magyar történelemben – a magyar történelem során – számtalanszor adódtak azonos szerkezetű helyzetek, s az ezekbe a helyzetekbe került írók, gondolkodók, történelmi súlyú szereplők szükségszerűen fejezték ki magukat azonos motívumokkal. Mondjuk, így teremtődik a hagyomány. Nem mondom azt, hogy nem tudtam erről ezt megelőzően, szövegszerűen, motívumokra lebomló tapasztalatként viszont rengeteg szöveget-szövegrészletet akkor tudatosítottam magamban, amikor az írások együttolvasásának lehetőségével találkoztam…

A magyar esszé antológiája I-II. kötet · Sorskérdések
Válogatta és szerkesztette: Domokos Mátyás
Osiris Kiadó
2006 · 1000 + 960 oldal, 8500 Ft

Füzi László

Osiris Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu