buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Kis magyar antikapitalizmus


2006.09.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Mi a különbség a neoliberális világrend jobboldali és baloldali kritikái közt? E kettőt a jelenlegi liberális túlhatalom szereti egybemosni, ám csak részben tudatlanságból. Mert bár a fizetett médiaértelmiség jó része valóban közhelyekben gondolkodó, ismerethiányos konformista, azért ezen összemosásnak van egy sanda mögöttese is, hogy ti. mindkettőt lejárassák a másik szélsőségeihez való társítással. A balosnak azt mondják, úgy beszélsz, mint a Csurka, a jobboldalinak meg: voltaképpen kommunista vagy. Nos, már csak ezért is érdemes elolvasni – lehetőleg egy időben – Pokol Béla és Artner Annamária munkáit.
 

Pokol könyve, a Globális uralmi rend első látásra egy társadalomtudományi eszmefuttatásnak tűnik, melyben a szerző a globalizáció, a neoliberális társadalomszervezés és a piacosítás mechanizmusait, hatásait igyekszik körüljárni Luhmann, Polányi, Durkheim, Weber, Simmel (hogy csak néhány ismertebb nevet említsünk), s bármily különösen hangzik: Marx és Gramsci téziseinek segítségével. Sajnos azonban a társadalomtudomány nem több keretnél, kulisszánál, az csupán elméleti aládúcolása a könyv valódi mondanivalójának, a Nagy Leleplezésnek: hogy kik is uralják a világot. Ez önmagában nem volna baj, hisz sosem árt tudni, ki van a dolgok mögött, már csak azért sem, mert az igazi hatalmi elit szeret rejtőzködni, sőt: láthatatlansága hatalmának egyik biztosítéka. Csakhogy ez itt eléggé felemásra sikeredett, mivel a világ urairól jobbára azt tudjuk meg, amit mindenki tudott eddig is, aki rendszeresen olvasta a jobboldali sajtótermékeket. Ám ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a szerző számára mintha ez volna minden dolgok végső lényege: hatalmi csoportok összefonódása és ténykedése. Miközben arról alig ír, miért rossz egyáltalán ez az egész. Mi több, elismeri, hogy ez a démoni világrend a totális diktatúrákhoz képest – még azok legpuhább formáihoz képest is – jóval élhetőbb. (Ehhez azért tegyük hozzá: már akinek.) És persze erre fut ki a baloldali rendszerkritikák kritikája is, minthogy ezek elméletieskedései „háttérbe szorították az össztársadalmi uralom és ezek mechanizmusának elemzését”, így például Bourdieu és mások írásaiból semmit nem tudunk meg arról, hogy „össztársadalmi szinten konkrétan mely embercsoportok érnek el uralmi pozíciót” (168–169 o.). Csakhogy paradox mód az átok balosok minden elméletieskedésük dacára megfogalmaznak cselekvési programokat, a Globális uralmi rend ellenben fatalizmust sugall, egy olyan gigantikus hatalmi összefonódást és démoni uralmi szisztémát vázolván föl, ami ellen úgyse lehet tenni semmit – s ennek megfelelően még csak nem is utal semminemű cselekvési, változtatási lehetőségre. Emellett szinte másodlagos, hogy Pokol finoman azt sejteti: a baloldali rendszerkritikusok (a neogramsciánusok kivételével) jobbára elterelik a figyelmet a lényegről.

Pokol törekvése lélektani szempontból érthető. A Gonosznak legyen neve és arca. Az arctalanság ősi félelmeket ébreszt, és az ellenséget emberfölötti démonná növeszti. Másrészt, ha nincs neve, ha nem személy, úgy megfoghatatlan és nem vonható felelősségre sem. Csakhogy ha a rendszer kritikája helyett (és nem mellett!) a működtetőket és/vagy haszonélvezőket leplezzük le, úgy elkendőzzük magát a problémát. Pokol nem a kapitalizmust bírálja, hanem a termelő tőkét állítja szembe a spekulatív pénztőkével. Ez a különféle jobboldali „kapitalizmuskritikák” közös nevezője: a jó tőke (és jó tőkés), kontra rossz tőke (és rossz tőkés) szembeállítása. (Lényegében ezen a sémán alapul a szélsőjobb álantikapitalizmusa is: nemzeti tőke vs. nemzetközi karvalytőke, zsidó vs. árja tőke, stb.) Vagyis nem a kapitalizmussal van baj, csak a spekulánssal – mintha a spekuláció nem volna a kapitalizmus automatikus és kiküszöbölhetetlen velejárója. Nem a kizsákmányolással, az igazságtalansággal, csak ha annak bizonyos csoportok a haszonélvezői. Ha a rossz tőkések helyét tisztességes atyafiak foglalnák el, minden olyan szép lenne. A jobboldali nem a rendszert akarja megváltoztatni, hanem a neki nem tetsző embereket lecserélni, miáltal is a fönnálló rendet tartósítja. Ráadásul ez a fajta gondolkodásmód a bűnbakkeresést is igényli, ami általában nem szokott sok jót eredményezni.

Artner Annamária könyve, a Globalizá-ció alulnézetben mindennek az ellentéte, rá mindaz igaz, amit Pokol a baloldali rendszerkritikákban kifogásolt. Itt valóban kevés szó esik a pénz urairól, annál több magáról a pénz uralmáról. Ráadásul nem annyira a nyertesek, mint inkább a vesztesek kerülnek előtérbe. A szerző hosszan részletezi, statisztikai adatokkal és esettanulmányokkal próbálja igazolni, mitől – és főleg kik számára – szörnyű a neoliberális globalizáció. Bemutatja, mennyire hazug a legtöbb liberális toposz: a gazdagok jóléte nem csorog le, a befektető nem modernizál, inkább sorvaszt, aki többet dolgozik, nem keres több pénzt, mivel ingyen kell túlórát végeznie, a tudás csak ritkán kifizetődő, a munkanélküliség pedig nem csökken, hanem a szisztémából adódóan törvényszerűen nő. És végre valaki kimondja, amit ma már csak kevesen mernek kimondani ebben a fene nagy toleranciában, hogy ti. a kapitalizmusnak az élet minden területére kiterjedő totális uralmával mennyire elterjedt az irracionalizmus is, hogy az emberek a természetgyógyászat, az okkultizmus, a vallási fundamentalizmus, az álhagyományok, vagy éppen a fantasy hamis világába menekülnek ahelyett, hogy öntudatra ébrednének. A könyv fölvázolja a globalizációkritikai mozgalom fejlődését és helyzetét is a világ különböző régióiban, s külön érdeme, hogy mellékletet szentel a fontosabb szervezetek bemutatásának, valamint részletes kronológiát közöl a különféle demonstrációkról és egyéb akciókról – így egyfajta „antiglob-kézikönyvként” is használható.

Mindezt azonban jócskán lerontja a szerző elfogult, már-már szektás balossága. Így bár a jelenségek bemutatásai tömör, lényegre tapintó leírások, Artner gyakorta inkább demonstrál, mint analizál, inkább kinyilatkoztat, mint érvel. Sőt, olykor egészen eluralkodik rajta dogmatizmusa, minek révén egyes gondolatok a dilettantizmus határát súroló primitív szimpli-fikációkká silányulnak. Például, amikor majd két oldalon át azt ragozza, hogy a család a tőke érdekeit szolgáló, az emberi szabadságot és cselekvőképességet gúzsba kötő avítt intézmény, „a társadalmi reprodukció alapja, az ehhez szükséges anyagi tartalmú szerződés kerete a kapitalizmusban”. S bár a globalizáció ezt az intézményt is erodálja, a nagytőke mindent megtesz a „családeszmény ideológiai-tudati-kulturális felvirágoztatásáért”. (93-95 o.) Jó. De akkor mi a helyzet a neoliberalizmus ama eléggé jogosnak tűnő (egyébként nem csak a konzervatívok által hangoztatott) kritikájával, miszerint a nemzetközi tőkének azért áll érdekében bomlasztani a családot (egyáltalán: a hagyományos életformákat), mert az atomizált társadalom szolgáltatja a legjobb (értsd: legkiszolgáltatottabb) munkaerőt? Artner ugyanígy a nemzetet is a csoporthoz tartozás egyik rossz, a tőke érdekeit szolgáló kiélési módjává redukálja. S mint írja, a „nemzetfogalom létalapját erősíti az önmegkülönböztetés, amely szinte elkerülhetetlenül rasszizmusba (cigányellenességbe, antiszemitizmusba stb.) torkollik.” (87 o.) E sommás megállapítás kb. olyan, mintha valaki a kereszténység lényegének tartaná az inkvizíciót vagy a konkvisztádorok dicstelen tetteit. Mintha minden nacionalizmus mindenhol és mindenkor ugyanaz volna. Pedig már Lenin elvtárs is megmondta, hogy a kis népek nacionalizmusa más természetű, mint a nagy népeké, s az előbbi iránt megértőbbnek kell lenni. Mellesleg az internacionalizmusra is érvényesíthetnénk e fals logikát, mondván: a „nemzetköziség” doktrínája eleve magában hordozza a kis népek elnyomásának és/vagy a lokális kultúrák eltüntetésének ideológiai alapját. Hiszen a szovjet internacionalizmus alig volt más, mint modernizált orosz birodalmi nacionalizmus, a szovjetizáláshoz majd mindig kötelező ruszofília társult. A létezett szocializmusban érdekes mód mindig a kis népeknek, ill. a nemzeti kisebbségeknek kellett lemondaniuk nacionalizmusokról az őket leigázó többségi etnikum érdekében, ezt példázta többek között Ceaucescu rémuralma is.

De nem is az fő a baj, hogy a szerzőből hiányzik mindennemű empátia, a dolog ennél rosszabb: műve híján van a történetiségnek, a dialektikának. A fölvázolt problémák lógnak a levegőben, mintha nem volnának múltbéli okaik, s minden bajnak mindenhol egyetlen kizárólagos oka a kapitalizmus volna. Így persze hiányzik a létezett szocializmus baloldali kritikája is, ahogyan Artner annak bukásából sem von le semmiféle tanulságot. Továbbá egy árva kukk sincs arról, hogy mi módon és miért vált az egykori állampárti elit fokozatosan újburzsoáziává és nyitotta meg a kapukat a globalizáció előtt. Pedig ha valami jó kis marxista analízist kívánna, akkor ez biztosan. És ha már a nemzeti érzés olyan érzékeny pont, érdemes lett volna körüljárnia, hogy vajh’ miért épp az egykori szocialista országokban olyan erős a rasszizmus és az agresszív nacionalizmus?

Az óbalos dogmatizmus a globalizáció-kritikai mozgalmakat sem kíméli. Ennek kapcsán Artner egyenesen azt sugallja: a nemzetközi mozgalomnak le kell vetnie „civil” voltát és új centralizmusra, forradalmi pártra, élcsapatra van szükség. Vagyis arra, ami a létezett szocializmust oly visszataszítóvá és hiteltelenné tette, s ami azonnal hiteltelenítene most is minden kezdeményezést, hisz ma már a hülye is tudja, hogy az „élcsapat” automatikusan kiváltságokat, s vele új elitet teremt. Ez azonban megint csak a kisebbik baj, tán még azt is mondhatnánk: legalább vannak, akik megmaradtak kommunistának tizenhat évvel a rendszerváltás után, ami eszméik bornírtsága dacára is tiszteletreméltó. Csakhogy míg Artner kérlelhetetlen marxistaként az összes olyan globalizáció-kritikai irányzatot kvázi a tőke szekértolójaként értékeli, ami nem akar élcsapatot, nem akar ideológiai egységet, horribile dictu forradalmat sem akar, inkább reformot, nos addig szemérmesen hallgat a „hivatalos baloldal” összehasonlíthatatlanul nagyobb és látványosabb árulásáról. Keresve se találunk kritikát a magát szocdemnek maszkírozó kelet-európai utódpártok szélsőséges neoliberális politikájáról, legföljebb általánosító mellékmondatok szintjén, de még azt is csak a nemzetközi szociáldemokrácia hanyatlásának taglalásán belül. Úgy látszik, itt vége a balos vonalasságnak.

Ehhez persze tudni kell valamit: Míg Artner könyvében a kolumbiai gerillák azon kiáltványát idézi pozitív kontextusban, miszerint a fegyveres harc az egyedüli megoldás, mivel „öngyilkos illúzió” azt hinni, hogy a kizsákmányolók érdekeit képviselő kormánnyal folytatott bármiféle tárgyalások előbbre vinnének, hisz „példa nélküli, hogy egy hatalmon lévő osztály megállapodott volna saját felszámolásáról” (143 o.), addig az ATTAC-Magyarország egykori vezetőjeként az MSZP-re való szavazásra buzdított. Nyilván erre is van marxista magyarázat. De legalább azon ne csodálkozzon, hogy a magyar társadalom elégedetlenjei számára miért hitelesebbek a jobboldali („retrográd”) antiglobalizmus „nemegyszer jobb sorsra érdemes, megtévesztett vagy félművelt” (115 o.) teoretikusai, mint az a kör, ahová ő tartozik.

Pokol és Artner szinte mindenben eltérő, ellentétes tartalmú és beállítottságú munkája egy ponton azért nagyon hasonlóvá lesz: míg ez utóbbi a nemzetközi nagytőke produktumának – s ily módon a neoliberális rend elleni közös föllépés gátjának – tartja a jobboldali globalizációellenesség minden megnyilvánulását, addig Torgyán doktor egykori tanácsadója a nemzetközi pénztőke által finanszírozott és propagált csoportokként kezeli a zöld és baloldali antiglobalista mozgalmakat.

Vagyis a két iromány egy dolgot világosan prezentál: a hazai két nagy politikai erő kisajátítani igyekszik a rendszer- ill. globalizáció-kritikát, ezzel ügyesen ellehetetlenítve és hiteltelenítve azt. Mint minden egyebet.

Pokol Béla: Globális uralmi rend
Kairosz Kiadó
2005, 208 oldal, 2400 Ft

Artner Annamária: Globalizáció alulnézetben
Napvilág Kiadó
2006, 256 oldal, 2200 Ft

Farkas Attila Márton

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu