buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Férfi változatok női hangon


2002.06.17

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ingeborg Bachmann: Malina. Jelenkor Kiadó, 302 old. 1900 Ft
Zadie Smith: Fehér fogak. Európa Kiadó, 553 oldal, 1900 Ft

 

Írónôk, nôírók. Miért nem mondjuk soha, hogy íróférfi, férfiíró? Az irodalomban ugyanazon a távon indul férfi és nô, nincs külön verseny, mint a teniszben. Mégis, a nôi írót írónônek nevezik, míg a férfi csak író. Sokat kell behoznia a nôknek azon a távon. A két regényt, melyrôl szólok, nôk írták ugyan, de ez a nôi mivolt az egyik regény esetében egy csöppet sem meghatározó, Zadie Smith regényét akár férfi is írhatta volna, Ingeborg Bachmann regényének pedig lényege a nôiség. Zadie Smith tökéletesen eltűnik az általa ábrázolt világban, Bachmann pedig mintha csak önmagáról tudna, még a két férfi is – kikre önmagát sugározza – megsemmisül ebben az önkínzóan megnövelt nôiségben. Az eredmény: két nagyszerű regény.

Ingeborg Bachmann, akit az osztrák irodalom egyik legjelentôsebb alkotójaként tartanak számon, l973-ban, negyvenhárom évesen meghalt egy római hotelszobában, tisztázatlan körülmények között. Égô cigaretta okozta halálát, tűzhalált hal, csakúgy, mint egyik nagyszerűen megformált alakja, Elisabeth, a Három út a tóhoz című novella hôsnôje. Tragikus hôs lett az író is, méltán az általa teremtett hôsökhöz. Csodálkozhatunk-e ezen? Van író, kinek az írás csak fôpróba az élethez, és saját vérét adja hôseinek, aztán van, aki csupán szemlélôdik, távol tartva magát az eseményektôl, hogy a regény hitelesebb legyen.

A Fehér fogak borítóján kivillanó hassal álló nô lehetne akár popsztár is, a huszonöt éves jamaicai születésű elsôkönyves íróról a profi munka és csillogás inkább eszembe jut, mint a tragikum. Ha vannak vérrel, könnyel és fájdalommal írott könyvek, miért ne lehetnének életörömmel, jókedvvel írottak is, gondoltam Zadie Smith regényének olvasása közben. A könyvbôl árad az öröm az olvasóra, hajlamos azt hinni a röpke órák alatt, míg a könyvet olvassa, hogy Isten jókedvében teremtette a világot. Sehol semmi bánat, nyavalygás, tragédia, még a pillekönnyű, fölényes irónia is mintha csak arra szolgálna, hogy takarjon egy kicsit a szeretetbôl. Védi és szereti hôseit az író, csak anynyi megpróbáltatást enged nekik, amenynyi okvetlenül szükséges, hogy a regényt letéve együtt mondhassuk az egyik hôssel észak-londoni tájszólásban: „Apám, nehéz a zílet.” Annyi koravén, unalommal és undorral megterhelt elsô regény után ez a huszonöt éves nô még a cinizmust is olyan pikáns humorral adagolja, hogy elnézzük neki.

Két, hatvan felé közeledô férfi éli unalmasnak csöppet sem mondható életét Észak-Londonban, s aki kevésbé ismerôs e nagyvárosban, az is megtudja rögtön az elsô oldalaknál, hogy a helyszín nem éppen luxusnegyed. A regény elején egy indiai hentesbolt elôtt akar megválni életétôl Archie, az egyik fôhôs, persze nem sikerül neki. Mint szinte semmi addigi életében. Hamarosan azonban színtiszta angol létére feleségül veszi Clarát, a gyönyörű színesbôrű nôt, és lesz egy gyerekük, Irie. Barátjának, a bangladesi Szamad Miah-nak szülei választották a feleséget, Alszanát, ehhez képest jól élnek, idônként keményen összeverekednek a kerti füvön, míg ikreik –a kakaóbarna Millat és Madzsid – üvöltve bíztatják ôket. A két házaspár és gyerekeik, majd késôbb még egy család a fôszereplôi ennek a fergeteges humorú regénynek. Emberek a bôrszínek, kultúrák, vallások, gyökerek, életmódok és vérmérsékletek számtalan variációjában, megérintve egymástól, formálva egymást. Élni tudnak egymással vagy egymás mellett, türelemmel és türelmetlenül, néha szeretettel, néha idegenkedve, de soha nem gyűlölettel. Érdemes-e – szabad-e – formára igazítani, mint az angolkertet, Isten izgalmas, gyönyörű sokféleségét? Mi, akikben török, tatár, tót és román kavarog, mégsem bírunk nyugalomban élni cigányainkkal és zsidóinkkal, ukránjainkkal, kínaiainkkal, tanulhatunk egy kis türelmet és toleranciát az ilyen regényekbôl is. Vagy legalább elgondolkodhatunk, mások és másutt hogy csinálják. Nincs persze rózsaszínre festve semmi, az idegenség és idegenkedés teszi vibrálóvá az érdeklôdést és a szeretetet. A másik iránt, aki lehet a szomszéd fiú, de lehet a saját anyánk is. Kicsoda ô? Kitôl születtem? És miért vonz annyira az a csokoládé bôr?

A regény ott izzik föl igazán, amikor színre lép a három, majd négy kamaszodó gyerek, az ô szerelmeiken, eszméléseiken, egymáshoz és szüleikhez való viszonyaikban válik igazán komollyá a történet, s lesz több, mint egyszerű színes kaleidoszkóp. Mint lepke virágról virágra, úgy száll a kamasz lélek egyik emberrôl a másikra, és vallások, vallási szekták, politikai nézetek, múló divatok és ôsrégi hagyományok, popzenekarok úgy leselkednek a fogékony kamaszokra, mint dzsungelben a vadállatok. Aki kapja marja. Van, aki megtagadja apját, van, aki új apát választ, és van, aki elkezd kutatni az ôsei után. Mindenki más akar lenni, mint ami, mert diktál a zsarnok média, sovány akar lenni a normális – a gyönyörű, – egyenes hajú a göndör, hasonlítani akar az egzotikus, és a dögunalmas fehéruralomban mindenki a kakaószínű, elvetemült és javíthatatlan Millatba szerelmes.
A legtöbb írói figyelem azonban az öregeknek jut, a két elválaszthatatlan barátnak, akik a második világháború végén, a béke elsô napjaiban kötnek örök barátságot, amikor még nem tudják hogy már béke van. Valamit sejtenek azért, elégedetlenek azzal, ami a háborúból nekik kijutott. „Ez nem háború.” – mondogatják, miközben egy nyugodt kis bulgáriai faluban tengetik napjaikat „A kifingott különítmény” tagjaiként. Körülbelül ennyi is, amit a történelembôl átélnek, mégis, nekik legalább vannak élményeik, elmondhatják, hogy harcoltak, mesélhetnek a gyerekeiknek. Bár, azoknak ugyan mesélhetnek. Nemzedékek és kultúrák harcáról, és békés egymás mellett élésérôl szól ez a regény, és arról, hogy „nem muszáj hôsnek lenni, ha nem lehet.”

Hogy éppen Ingeborg Bachmann regénye – amit elôzetes bejelentése óta nagyon vártam – lesz az, ahol kénytelen leszek olvasás közben többször is a szűkszavú fülhöz folyamodni, azt elképzelni sem tudtam. Sokat képzelôdtem Ingeborg Bachmann regényérôl, ahogy képzelôdik az ember olyan ismerôsökrôl, akik már egyszer megmozgatták a fantáziáját. Szimultán című, különös hangulatú novellagyűjteménye óta az író rajongója voltam, ezt a kicsit egzaltált, sohasem ellágyuló, okos és mégis odaadó nôiséget kerestem, szabad volt, idegen és magányos, magamra ismertem benne. Kiderült azonban, hogy könyvekrôl még reménytelenebb képzelôdni, mint emberekrôl. Ha kicsit is kevésbé várom, akkor talán nem lenne ilyen csalódás. Ragyogna magányosan, hibáival együtt is a sok-sok precíz és habkönnyű Helen Fielding, Szex, pasik, gyötrelmek és nemtudomkik mellett.
Vajon a regény terjedelem-függô? Amit a fülszöveg regénynek nevez, költôi próza inkább, s bár vannak benne párbeszédek is, én inkább lírai monológnak mondanám. A nôi fôszereplô, – kinek neve nincs, egyszerűen csak „én”-nek neveztetik – ôrlôdik két férfi, Iván és Malina között, de még ez is csak akkor lenne igaz, ha klaszszikus szerelmi háromszögtörténetrôl lenne szó, ám dehogy. Ha jól sejtem, Iván létezik egyedül, ô az, aki a boldogságot jelentette, s aki egyszer azt mondja: „Azért majd hívjuk egymást.” Ennyi elég egy történethez. Költô kell hozzá, s Ingeborg Bachmann költô a javából, hogy ebbôl regény szülessen, s a végén ott állhasson: „Gyilkosság volt.” Hogy ki gyilkolt itt és kit, fantáziánkra van bízva. Elmosódnak, összefonódnak, egymásba játszanak a férfi szereplôk apától szeretôig, férjtôl pszichiáterig. Egy férfi száz férfi, és ezer is csak egyetlen. Két férfi, vagy egy?

Töprengek a Malina olvasásakor, Iván és Malina nem ugyanaz a férfi más idôben? Nem a szerelem változik biztonsággá késôbb? Persze, szerencsés esetben. Csak a biztonság nem válik szerelemmé soha. És a szadista apa, aki válogatott kínzásokkal gyötri a lányát. A történelem szörnyűségeibôl mit foghatunk rá szegény – egyetlen – apánkra?

„Apu, te rohadt, végeztem veled.” – emlékszünk Sylvia Plathra? De sem neki, sem Ingeborg Bachmann-nak nem sikerült „végeznie” az Apával, úgy tűnik. A regénybeli apa anya is, szeretô, és a tetejébe még vérfertôzô is a drága. Bécsben vagyunk egyébként, Freud díványa nyöszörög alattunk, és az ôsz mester szakálla simítja szakállas álmainkat. És akkor a húg, fivér variánsokról még nem szóltunk. A regény bôven soroltat ilyeneket is. Iván különben magyar, magyar kapcsolatról olvasni mindig szívet melengetô, különösen, ha ilyen snájdig fiú a magyar, mint ez az Iván, aki úgy de úgy gyötri szegény hôsnôt a blazírt szerelmével, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Iván a szeretô, Malina a férj. Szerelem itt, az Ungargasse 6-ban, biztonság ott, az Ungargasse 9-ben. S miközben elábrándozunk a hatos és kilences számok misztikus hasonlóságán, még az utcából se kell kisétálni. Kívánnék magamnak is valami ilyet. Kaland és biztonság kell nekünk, de lehetôleg egyszerre, több személyben.

Különben pedig minden Apa gyilkos. Másrészt, mi másból vagyunk mi is, mint Apából? No meg azért Anyából is. Nemde? „Ne emelj olyan magasra!” – kérleli Iván a hôsnôt. Nem bírja ott a magasban. Mégis, aki magasra emeli a másikat, azt fojtogatja a szerelem tériszonya. Ingeborg Bachmann különleges, ínyenceknek való falat az irodalmat habzsolók asztalán, de a Malinához nem mindennapi türelem és ráérzés szükségeltetik, egyébként könnyen megfekszi a gyomrot.

Tóth Erzsébet

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu