buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A francia könyvkiadás kintről, bentről


2002.06.17

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az ezredfordulóra villanyfénybe öltöztették az Eiffel tornyot, acél alsóruhájára színes felsôt kapott, új küllemet, drágaköves nyakláncot, csillagokkal díszített blúzt, földig érô szoknyát, melynek ezüst-csipkés szélei belelógtak a Szajnába, a torony lábainál összefolyt a fény a vízzel, ráncai kisimultak, szoknyájának lágy hullámai vízzé olvadtak és fordítva. Az egész várost bepermetezte csillogásával. A fényselyembe öltözött csoda-építménynek, mint a láthatatlan embernek, nem volt árnyéka. Ilyen fényesnek, árnyéktalannak látják a franciák – és látták akkor is amikor az Eiffel torony még sehol sem volt – az irodalmukat, s benne a könyvkiadást. Nem teljesen alaptalanul úgy vélik: a külföldiek is kórusban éneklik velük, hogy Párizs az irodalmi világ közepe.
 

Ennek a narcisztikus, durvábban megfogalmazva magasságos felsôbbrendűségi tudatnak függvénye minden, ami a könyvvel kapcsolatos a Szajna balpartján, ahol a francia tudat szerint az irodalmi világ súlypontja leledzik. Ott vannak a nagy kiadók székházai, ott lebzselnek az írók, költôk, ott vannak az elhíresült kávéházak Philippe Sollers-szel, Michel Deguy-vel, Jacques Roubaud-val, valamint Sartre, Aragon, Albert Camus, Raymond Queneau, Georges Perec szellemként ottfelejkezett alakjával.
Nagy kérdés, hogy ez a vaku-fénnyel vetekedô szemlélet elvakítja-e az irodalmi tudatot, azaz, mi mindent von maga után elviekben és gyakorlatban? Kezdjük azzal, hogy a piramis csúcsán, a francia könyvkiadásban a kiadók nagygyá ütése, rangsorolása, bizonyára a hamis tudat dús levelű ágaként tekintélyelvű, mely elvnek nem a gazdasági siker az alapja, és nem is a mennyiségi mutatók, hanem valamilyen eszmei érték, akárcsak az angyalok és az arkangyalok közti különbség, amit nem lehet racionálisan megközelíteni, melynek olyan összetevôi vannak, mint a korhoz kötött, divatos, közmegegyezésen alapuló nôi szépségnek. Rá kell hangolódnunk, tudomásul kell vennünk azt az agyakba eleve elültetett kívánkozást a kérdéses hölgy iránt, amit a kollektív szépségideál határoz meg. Nem a divattervezett, mélyen kivágott drága selyemruha, nem a tűsarkú cipôcske, nem a mondriánosan ovális arc a vonzás elsôrendű kelléke, hanem egy örök fiatal bálvány, egy Brigitte Bardot vagy egy Simone Signoret, akinek hús-vér léte eltűnt az évek ködében.

A francia könyvkiadás magáratalálása (megerôsödése, izmosodása) a 18. század közepétôl a 19. század első harmadáig ment végbe. A katolikus Franciaország nem ismerte azt a fantasztikus rajzást, százezres példányban kiadott könyvvel házalók ütött-kopott ruhájú seregét, amit a biblia fordítása és nyomtatása jelentett a korabeli (fôleg német és angol) kiadóknak, akik egyszerre voltak könyvkereskedôk és nyomdászok.

A cselédsorból induló, a 18. század második felében az északfrancia Lille városából Párizsba „felköltözô” Charles-Joseph Panckoucke volt az elsô, aki nem volt nyomdász, csak könyvkiadó. A 18. század végén és a 19. század elején, amikor a késôbbi francia könyvszakma szerkezetének elsô csirái megfogantak, még kivétel volt ez a szakosodás. A 20. században is sikeresen működô nagy kiadók közül többnek az elôdje ekkor eresztette elsô gyökereit, mint pl a Firmin-Didot cégé, de ezeknél is a nyomda és a könyvkiadás még úgy összetartozott, mint kosár a fülével. Panckouke fizetett írókkal vette magát körül, olyanokkal, akiknek nem volt vagyonuk, amibôl megélhettek volna (amint ez szokásos volt elôdeiknél), akik az irodalom elsô proletárjai lettek, valamint a francia forradalom lelkes hívei.

A Szajna balpartján megtelepülô kiadók (Michel Lévy, Artheme Fayard) nem a technikai fejlôdés habjain úszva váltak könyves-óriássá, ellenkezôen, ôk szorgalmazták az ipar (nyomda, könyvkötészet, papírgyártás, kereskedelmi szervezettség) mihamarabbi elôrelépését. A párizsi koncentráció egyik oka az ország centralizált struktúrája, az országot vezetô hatalom közelsége volt, ugyanis a francia könyvkiadást a hatalom kemény kézzel igyekezett kordában tartani, amibe nemcsak a kiadott könyvek tartalma, hanem a könyvek gyártása, mozgása, külföldrôl való behozatala is beletartozott. Napoléon 1810-ben szigorú törvénnyel szabályozta meg a szakmát, a „könyvkereskedô nyomdász” vagy „kiadó-könyvkereskedô” tevékenység iparengedélyhez kötését. Ebben az idôben nyolcvan nyomda működött Párizsban, a vidéki megyékben egy-kettô, és háromszáz könyvkiadó. A központi szorításnak köszönhetôen a konkurencia-harc jóformán ismeretlen volt, ez a visszás helyzet vetette meg az alapját a könyves szakma váratlan fejlôdésének, ekkor alakult néhány mind a mai napig domináns pozíciót elérô kiadó, mint pl. a jogi könyvek kiadásában jeleskedô Dalloz, vagy a tankönyvekkel óriássá lett Hachette. A hatalmi szorítás, a cenzúra akkora volt, hogy bizonyos szerzôk kénytelenek voltak külföldön, például Belgiumban kiadatni munkáikat.
A 19. század közepétôl a könyvkereskedés igyekszik új utat találni az olvasót egyre nagyobb hullámokban ostromló könyveknek. A közönség meghódításának érdekében rafinált csalétekként, mint mézet a bogaraknak, oda csöppentik az árusító helyeket, ahol a sietô sokadalom mozog. 1852-ben Louis Hachette, magasságos támogatója (Morny gróf, a császár féltestvére) segítségével bevezeti a francia vasúti pályaudvarokon az olvasmányos, könnyű, olcsó kiadványok terjesztését szolgáló, angol mintából átmásolt újságos-könyves kioszkokat.

A 19. század második felében már minden ízében-szerkezetében megformált, nagy kiadókkal benépesült tájkép körvonala rajzolódik ki, melyben megtalálható a századforduló teljes faunája, minden bodzabokra, fája, virága, a büdöskétôl a százszorszépig, azaz a mai nagy kiadók java, a Plon, a Flammarion, a Larousse, a Grasset stb. Megjelennek az elsô olcsó könyvsorozatok, melyek a századfordulón 100 000-es példányszámban árasztják el a piacot, mint pl. a „Livre populaire” (Népkönyv sorozat) a Fayard kiadónál. A sorozatok gazdasági sikere új atmoszférát teremt, melyben helyet kér magának, mint egy erôszakos hajnali szél, az író gazdasági érdeke. A legnagyobbak éltek is vele: Victor Hugo nem adta oda a Hachette kiadónak Les Misérables című regényét 150 000 frankért (maira átszámolva 360 000 Euro), hanem Albert Lacroix 240 000 frankos (620 000 Euro) ajánlatát fogadta el. A 19. század közepétôl (fôleg Louis Hachette ösztönzésére) a kiadók az írói jogok hazai és nemzetközi elismertetését szorgalmazzák (melynek részükrôl nyilvánvaló oka a gazdasági érdekeltség). Már 1852 és ‘54 között Angliával, Belgiummal, Hannoverrel, Portugáliával és az észak-olasz Piémont állammal sikerült egyezményt aláírniuk.

Aszerzôi jog körüli felhôátvonulások, viharocskák mind a mai napig nem ültek el. Az utóbbi években a francia könyvkiadók és az írótársadalom egyik rendületlenül elôkígyózó vitatémája a könyvtárból kikölcsönzött könyvek után járó szerzôi jogdíj.
Az Európai Közösség 1992. november 19-i direktívája elismeri az író kizárólagos jogát arra, hogy engedélyezze vagy megtiltsa művének kölcsönzését és azt, hogy ezért méltányos jövedelmezésben részesüljön. Franciaország az EU országainak többségével ellentétben mind a mai napig nem vezette be a kölcsönzési jog méltányos jutalmazását, innen az újra és újra elôkígyózó vita. Annak ellenére, hogy az írók egyesületei, szövetségei – pl. az SGDL (Szépírók társasága) vagy az Union des Écrivains (Írószövetség) – ezirányban elkötelezték magukat, a szerzôket sokáig távol tartották ettôl a kérdéskörtôl, amit, valljuk be, mind a mai napig nem igazán ismernek, és nem fogják fel, mi a tétje. Természetesen nemcsak az írókat, a könyvszakmát is érinti a kölcsönzésbôl fakadó jogdíj Franciaországban ugyanúgy, mint Magyarországon, ahol az Írószövetség 1998-as közgyűlésén már felvetettem a kérdést, aztán 2001-ben újfent, de be kell vallanom, nem sok sikerrel. Az az érzésem, hogy az írók egy része, valamilyen doktrinából kibányászott nemes feladattól fűtve megváltoztathatatlannak tartja az ingyenes könyvtári szolgáltatást, bizonyára attól is félve, hogy ennek nyomán nagyszámú olvasót riaszt el az olvasástól, amihez itthon még arra is hivatkoznak, hogy mi szegények vagyunk.

Az elmúlt évtizedekben a könyvtárak igen gyorsan fejlôdtek és szaporodtak, pl. Franciaországban 1980-tól 1996-ig a számuk 980-ról 2486-ra nôtt, ugyanez idô alatt a könyvtárakban ôrzött nyomtatványok száma 45,2 millióról 89,7 millióra emelkedett. A nyomtatványok, könyvek olvasótermi használata mindenütt ingyenes, a könyvtárból kivihetô kölcsönzésnek különbözô árai vannak; pl. amíg Párizsban és külvárosaiban az önkormányzati könyvtárakban a könyvek kölcsönzése ingyenes, addig máshol évi beiratkozási díjat kell fizetni, melynek nagysága csökken akkor, ha diák vagy munkanélküli a beiratkozó. Nagyobb vidéki városok könyvtáraiban nem ritka, hogy negyvennél több díjazás van érvényben. Azonban sehol, egyetlen könyvtárban sem kell külön-külön a kikölcsönzött könyvek után darabszámra díjat fizetni. Akik a darabszám szerinti fizetéses kölcsönzést szorgalmazzák, gyakran hozakodnak elô azzal a példával, hogy egy kórházban a betegeknek ingyen kölcsönöz könyvet a kórházi könyvtár, viszont ugyanennek a betegnek pénzért kölcsönözik a televíziót. Ez az egyetlen fizetési forma, amihez pszichológiai vagy ideológiai okokból sem a könyvtárak vezetôi, sem az önkormányzati hatalmasságok, sem a francia törvénytervezeten két-három éve dolgozó szakemberek nem mernek hozzányúlni, s ez az, ami az írókat is zavarba hozza. Az államilag fenntartott könyvtárakban sem egyszerű a helyzet: a párizsi Centre Georges Pompidouban a könyvtár használata ingyenes (innen nem lehet könyvet kikölcsönözni). Ez volt az elsô könyvtár, amelynek használata sem beiratkozásra, sem személyazonosságának igazolására nem kötelezte a belépôt. A Nemzeti Könyvtárban (Bibliotheque Nationale) az éves tarifa 31 Euró, a napi olvasójegy ára 3 Euró. Az egyetemi könyvtárakról sokan úgy vélik, hogy ingyenesek, azonban ez a vélekedés téves, mert az évi könyvtárhasználat benne van az egyetemi beiratkozási díjban (az Egyetemi Könyvtárak éves állami dotációja meghaladja a száz millió Eurót).

Az 1982-es, ma is érvényben lévô francia törvény a kölcsönzés jogát kizárólagosan a szerzôre ruházza, melyet nem engedhet át másnak csak egyértelműen megfogalmazott szerzôdés keretén belül. Finnországban, Norvégiában, Izraelben a kölcsönzés díjazásának egyetlen célja az irodalmi alkotás serkentése, ugyanis az élô alkotónak juttatott kölcsönzési díj elsôsorban az ország nyelvének és kulturális identitásának a megerôsítését szolgálja. A legtöbb európai országban a kölcsönzési díjat az állami vagy a helyi hatóságok finanszírozzák, a juttatásból csak az írók részesülnek. Akad viszont egy-két ország ahol a juttatásból a kiadók kapnak meg 30%-ot, a szerzôk pedig 70-et.
Az utóbbi évtizedekben esett a könyvek példányszáma, a könyvtárból kölcsönzött könyvek száma viszont tetemesen megnôtt, a kiadók erre a statisztikára alapozzák a követelésüket. Szakelemzôk szerint az írók jogdíj követelése jogi problémára vezethetô vissza, a kiadóké pedig gazdaságira, véleményük szerint helytelen a jogi és a gazdasági érveket egybemosni. A szakmában az utóbbi idôben az a tendencia, hogy a kölcsönzési díjat fizessék az olvasók, éves szinten szerény maximált összeggel, (3-4 Euró), ez alól csak a 18 év alatti fiatalok képeznének kivételt.

A még mindig csak törvénytervezetként létezô francia szabályozásnak, melynek 2002 elsô felében kellett volna (azonban az elnök- és a képviselôválasztás miatt sorsa egyelôre bizonytalan) a törvényhozás elé kerülnie, az az alapgondolata, hogy a szerzôk jogdíját illetôen ne a könyvek gazdasági hozama legyen a szerzôknek juttatandó díjazás alapja, hanem a könyvtár által évente vásárolt könyvek száma, vagyis egy bestseller szerzôjének és a nagyközönség által kevesebbszer kikölcsönzött nehezebb olvasmánynak minôsülô kötet szerzôjének díjazása térjen el a kötetek kölcsönzési arányaitól, ez utóbbinak a javára.

Itt jegyzem meg, hogy az 1981-es Jack Lang-féle törvény kimondja: Franciaországban a könyv ára rögzített, ami azt jelenti, hogy a könyvkereskedô a könyvön szereplô, a kiadó által megállapított ártól 5%-nál nagyobb különbséggel nem térhet el, azaz a könyvet tilos ennél nagyobb mértékű leszállított áron árusítani.

A 20. század elején Párizs intellektuális klímája, nemzetközi híre, múltjából táplálkozó delejes ereje, és az, hogy itt borult legdúsabb virágzásba a modern művészet, valamint az, hogy ugyanakkor elismert kongreszszusi központ lett a város, tudósok, turisták gyülekezô helye, alapozza meg azt a friss mítoszt, hogy az irodalom világfôvárosaként tekint rá mindenki belföldön és külföldön, Hemingwaytôl Adyig, egyaránt. Az 1919-ben alapított Gallimard könyvkiadó is részben ennek köszönheti nemzetközi irodalmi pozícióját, meg annak, hogy André Malraux, André Gide, René Char, Henri Michaux, Albert Camus, Michel Butor és még számos irodalmi csillag kiadója. Amikor Gaston Gallimard megveszi az NRF (Nouvelle Revue Française – Új Francia Folyóirat) kiadót, szinte egyik napról a másikra újabb fényforrásként megszületik a francia irodalmi felsôbbrendűségi tudatba tökéletesen beleillô világhírű kiadó-igazgató mítosza, akinek mindenkinél fejlettebb az irodalmi szimatja, aki felülmúlhatatlan érzékkel válogatja ki a kiadásra érdemes kéziratokat, aki a könyvforgalmazás területén is utolérhetetlen egyéniség. Az egész 20. századi könyvkiadást ô, és a hozzá hasonló, a nagy kiadókat kormányozó vezéregyéniségek uralják. Igaz viszont, hogy nem ismerték fel Raymond Roussel, az egyik legeredetibb prózaíró tehetségét, hogy Proust elsô könyvét a Gallimard visszautasította stb. Az olvasóközönség zöme a kiadók szemléletével egyetértésben úgy véli, helyesen vagy helytelenül, hogy ezek a kiadóvállalatok a francia kultúra letéteményesei, értékes irodalom az, amit ôk adnak ki, sôt, már kiadványaik külalakja is a mű értékére utal.

Itt kell elmondanom, hogy a francia könyvek fogása, kinézete, kiállítása, mondhatnám azt is, tollazata, mintha egy madárról lenne szó, jellegzetesen francia, miként az oldalak színe, szürkéje, azaz a szöveget megtestesítô betűk típusa és úgyszintén az oldal rendezését, a nyomdai díszlettervezôt kordában tartó tipográfia szabályai is. Ez utóbbiak számos olyan jelenséget kodifikálnak, mely elüt az általunk megszokottól – például a kettôspont, a pontosvesszô, a kérdô- és a felkiáltójel a mienkkel ellentétben nem ér hozzá az elôtte fekvô szóhoz –, többek között ezért érez némi idegenséget a francia könyvet életében elôször lapozgató magyar olvasó.

Az irodalmilag értékesnek vélt francia könyvek puhafedelűek (Gallimard, Seuil, Minuit stb.), a német, vagy a közép-európai keményfedél-nagykabátokhoz képest, kecses tavaszi felöltôk. Belsejük tipográfiájának központi alakja, a nyomtatott betű (a huszadik század utolsó negyedéig) többnyire francia betűmetszôk műve. Közülük mindmáig az egyszerű elegancia megtestesítőjét, a legismertebb betűtípust Claude Garamond véste 1530–31 táján, Robert Estienne, I. Ferenc király udvari nyomdászának megrendelésére. A garamondnak csak a 20. században több mint 50 új rajzolata készült különbözô nemzetiségű betűmetszôk és betűrajzolók jóvoltából, melyeknek egy részét már a digitális nyomtatással egyeztetve hozták létre. A második világháború után vízözönszerűen beáramló Morisson-féle angol times elôtt a garamond mellett a párizsi Didot nyomdászdinasztiáról elnevezett betűtípus uralta a terepet (ez utóbbinak külön érdekessége hogy a betűk vékony vonalból megformált talpa nem vastagodik a méret nagyságával arányosan.)

A leghíresebb párizsi kiadók és vezetôik közül Gaston Gallimard mellett említsük meg Jérome Lindon-t, a Minuit Könyvkiadó igazgatóját, az „új regény”, Claude Simon, Alain Robbe-Grillet kiadóját, Samuel Becket korai felfedezôjét és támogatóját, a költôként is említésre méltó Pierre Seghers-t, a Seghers kiadó tulajdonosát, a II. világháború után indult, a költészet népszerűsítésében felbecsülhetetlen értékű Mai költôk sorozat kiadóját, valamint az ameriakai újítóknak: Bourroughs-nak, Kerouacnak otthont adó Christian Bourgois-t (Christian Bourgois kiadó), több Goncourt díjas szerzô kiadóját: J. J. Pauvert-et (Pauvert kiadó), az elkötelezett, az anarchista tendenciák könyveit gondozó François Maspero-t (Maspero könyvkiadó), a század utolsó harmadának minden irodalmi és intellektuális mozgására érzékeny, a Tel Quel, és a Changes c. folyóiratok gondozóját, a Seuil kiadót, a nôi emancipációt szorgalmazó Les éditions de femmes-ot, a gazdasági szerkezetében erôsen amerikanizálódott, az eladósodott kiadókat (például a Julliard-ot) bekebelezô Press de la
Cité-t, a sikerkönyveket ontó Fayard-ot, a mindenfélével, turisztikával, tankönyvekkel, szépirodalommal foglalkozó óriást, a Hachette-et, a magas színvonalú vidéki kisebbek közül az Actes Sud-öt, a Fata Morgana-t.

A kiadott új könyvcímek száma az Electre nevű (Minitelen – az internetet jóval megelôzô, minden francia telefonelôfizetônek járó számítógépes szolgáltatás – elérhetô) könyvészeti adatbázist fenntartó Livre Hebdo szaklap szerint 1999-ben 38 657 volt, 2000-ben 39 442 és 2001-ben 44 618 (mely 13%-os emelkedést jelent az elôzô évihez képest). Ebbôl az irodalom részesedése (a gyermekkönyveket leszámítva) 811 új verseskötet és 5026 új prózakötet. A teljes forgalom 2000-ben 353,6 millió, átlagosan 8158 példányban kiadott könyv volt, melynek mintegy 30%-át zsebkönyvek teszik ki. Valószínű a verseskötetek száma a valóságban nagyobb, mint amit a számok mutatnak, mert specializált statisztikájában a Livre Hebdo az adatbázisban feltüntetett 4200 kiadóból (melyet 760 000 mindenki által konzultálható cím képvisel) csak 311 kiadó katalógusát veszi figyelembe, azokét a kiadókét, amelyek a könyvpiac kereskedelmi forgalmának a zömét adják.

A költészetnek igen sok az élvezô és gyakorló híve, ugyanis százalékos arányban a lakosság teljes számához viszonyítva Franciaországban legalább annyi költô ontja a fennkölt szavakat, mint Magyarországon, amihez a határon túliak (belgák, kanadaiak, svájciak) népes serege is társul. Műveik folyóiratokban: Po&Sie, Poésie/Premiere, La tour du feu, Action Poétique, Formules, éc/arts, Boxon, Doc(k)s, alire (számítógépes költészet) és még többszáz másikban jelennek meg, vagy kis kiadóknál – például (néhányat véletlenszerűen kiemelve): Encres Vives, La pierre sauvage, Ed. Froissart, La Bartavelle, Le Soleil Natal, Éd. Jacques Brémond, Rougerie, Gravos Press, Albatroz stb – gyakran költségtérítéses alapon. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a burjánzás nem felesleges. A folyóiratokban, a költészeti kis kiadóknál megjelenô költôk, amikor, hála a rendszeres publikálásnak, már érôfélben van a művészetük, számíthatnak a szakma figyelmére, ami a legtehetségesebbeknek kaput nyit a nagy kiadókhoz, az országos elismeréshez.

A kis kiadók termése nem vész el a semmibe, annak ellenére, hogy nem igazán erôs oldaluk a terjesztés. A költészeti munkák legnagyobb piaca a „Marché de la poésie”, azaz versvásár, ugyanis nincs olyan szöglete az országnak, ahol nagy és kisebb városokban, de még falvakban is ne lenne évente egy, a költészet ünnepének tekinthetô zajos – lelki füleimmel hallom a nagy zsibongást –,színes, költôi délutánokkal, estekkel telepöttyözött hétvége vagy egész hete. Június második felében a párizsi Sainte-Sulpice téren megrendezett „Marché de la poésie”, ami akár az „országos versvásár” kitüntetô címet is viselhetné, a leghíresebb, a legszínesebb, a kiadóknak (nem feltétlenül gazdasági szempontból, hanem jelenlétük kinyilvánításaként, annak megerôsítésére, hogy élnek még, virágoznak, vannak költôik, kiknek könyvei megrendelhetôk) a legfontosabb. Mint a Vörösmarty téren, itt is fabódék (barnára aszott, öregecske kuckók meg hosszú faasztalok) állják körül a teret, s a pultokra, asztalokra vagy akárcsak egy székre is ügyetlenül kiterített verseskötetek virágsziromként elhintett millió színe, formája csalogatja a nézelôdôt, a leendô olvasót. A versvásárok bensôségesebb hangulatúak, emberibb léptékűek, mint a francia könyv nagy ünnepe, a párizsi „Salon du livre”, amit könyvkiállítás, könyvvásár, de leginkább az általunk jobban ismert könyvhét fogalmával nevezhetünk meg, amelyen nemcsak francia, hanem külföldi kiadók is jelen vannak, kínálják portékájukat, igyekeznek kiadási jogot, kéziratot eladni, vásárolni, akárcsak Frankfurban. Az idei kiállítóknak majdnem az egyharmada, közel négyszáz volt külföldi, melyek közül emeljük ki a párizsi Magyar Intézet és az NKÖM támogatásának köszönhetô magyar standot, melyen a magyar irodalom franciára fordított művei voltak elérhetôk. Természetesen a tömérdek látogató – alig lehet mozogni a standok közötti sikátorokban – sem mind francia, aminek apró bizonyítéka, hogy három ével ezelôtt, amikor az alire folyóirat standján osztottam a tudnivalókat az érdeklôdôknek, megcsípte a bokámat egy egzotikus (orvosom szerint Afrikából nadrághajtókában Párizsba utazó) bogár, s a csípésétôl olyan lett a bal lábam, mint egy lopótök-inda. A „Salon du livre” a vásártól már abban is különbözik, hogy nem a szabad ég alatt, esôtôl-naptól félve rendezik meg, hanem valamelyik párizsi vásárcsarnokban. Mivel a kiállítási terület ára ingencsak borsos, a nagy kiadók standjai viszik a prímet, egyik másik akkora, mint egy jókora könyvkereskedés. A kisebbek megelégszenek két-három négyzetméterrel, de még így is, öt-hat ezer euróba kerül a bérlés, amit a helyben eladott könyvek ára ritkán fedez. A Le Temps des Cerises kiadó például, amelyiknél az Union des Écrivains sorozatot szerkesztem, 2001-ben közel ezer Eurós veszteséggel zárta a „Salont”, ennek ellenére a kiadó igazgatója, Francis Combes úr, elengedhetetlennek tartja a részvételt, nemcsak azért, mert a jelenlét egyben reklám is, hanem mert a látogatónak, olvasónak bizonyosságot nyújt afelôl, hogy a kiadó jól áll a lábán. A vidéki kis kiadóknak a területi önkormányzatok által bérelt standokon jut hely. A gigantikus méretu „Salon du livre” mellett, az ország különbözô részein szép számmal léteznek kisebb, tematikus könyvvásárok, mint például a Saint-Malo-i könyvfesztivál (Festival de Sant-Malo), mely az útleírásokat, a kaland-könyveket ünnepli. Május végén kerül megrendezésre Párizsban a régi könyvek nemzetközi vására (Foire internationale du livre ancien), és külön vására van a képregényeknek (Anger-ban), a detektívregényeknek, a vadász-könyveknek, a természetvédelmét szolgálóknak, Salon des premieres pages (Az elsô oldalak vására) címmel pedig a legkisebb gyerekeknek szóló könyveket kínálják a májusi Nancy-i könyvvásáron stb.

Annyira a 21. század elején vagyunk még, amelyik mai fejjel elképzelhetetlen változásokat hoz majd életünkbe, asztalunkra, irodalmunkba, hogy a jelenleg a bekövetkezés fázisában leledzô váratlan fordulatokat egyelôre csak a sivatagi viharokkal fenyegetô század elôszelének tekintjük. Ebbôl szeretném egy rövidke francia fuvallattal megérinteni most az olvasót.

A digitális nyomda Magyarországon sem ismeretlen: a fiatalító fény- és színfürdô után kívánatosra csinosult Új Könyvpiac márciusi számában már olvashattunk róla. A francia L’Harmattan kiadó (mely Magyarországon is gyökeret eresztett már – 1026 Budapest, Hargita u. 3) és könyvkereskedô cég, mely egy emberöltônyivel korábban nagyon szerény nyomdai kiállítású könyvekkel indult, néhány évvel ezelôtt – elôôrsként – jelenét, jövôjét, kiadói és gazdasági sikerét a digitális technikára bizta. A kiadó szerkezetét, működései elvét Denis Pryen, az alapító és jelenlegi vezérigazgató fejlesztette ki. A párizsi L’Harmattan jelenleg 2-300 példányban adja ki új könyveit, (2001-ben 1100 új címet, 2002-ben több mint 1250-t), de a közeljövôben az új könyvek megjelenési példányszámát 50–60-ra akarja lecsökkenteni. Ezzel együtt a kiadó és könyvkereskedô cég nyereséges, mert a Pryen féle rendszerben az elôállítási költségek hihetetlenül alacsonyak, és azért, mert bármelyik könyvét 24 óra alatt akár húszezres példányszámban is képes utánnyomni s ennek folytán nincs vagy alig van raktári készlete.

Most jön a felszisszenés: a kiadónak nincsenek lektorai, nincsenek korrektorai, és az esetek többségében azt sem a kiadó dönti el, hogy kiadásra egyáltalán érdemes-e a kérdéses kézirat, hanem valaki kívülálló, pl. egy egyetemi tanár, aki egy olyan sorozat szerkesztôje, amelyben a vezetése alatt doktoráló diákok disszertációi jelennek meg. Ez biztosítja a kiadónak azt az érték-szintet, amit más kiadónál a lektorok véleményébôl alakít ki magának az igazgató. Most rögtön leszögezem, hogy egyelôre nem ez az általános a francia könyvkiadásban, sôt a Pryen féle rendszerben is helye lehetne szerkesztônek, lektornak és korrektornak egyaránt. Továbbá: a L’Harmattan eleve feltételezi, hogy minden szerzônek van számítógépe, vagy hozzá tud jutni, s ezáltal képes könyvét nyomdakészre elôkészíteni (ha nem ô, akkor valaki más, de a szedés-tördelés költségeit mindenképpen a szerzô fedezi, a kiadó ezt a munkát nem vállalja el), ugyanis az utolsó fázisban a szerzônek minden könyvoldalról „végleges” kefelevonatot kell benyújtania. A kiadó, természetesen, elôre megadja a könyv szabvány-méretét, a tükör nagyságát és az adott oldalon elfoglalandó pontos helyét, valamint megadja az általa preferált betűtípusokat és a könyv sémáját (szennycímlap, fôcímlap, kolofón helye stb.). A turneri fényekben fürdô szépséges normandiai faluban, a Condé-sur-Noireau-ban működô Corlet nyomdában (melynek a L’Harmattan az egyik tulajdonosa) a kefelevonat oldalakat szkennelve viszik be egy számítógépbe, melyen a papír formájához igazodva rendezik el a könyv oldalait, majd a számítógéprôl egyenesen a nyomó-gépsorra küldik. A gépsor a hengerrôl letekeredô papír mindkét oldalára (recto-verso) nyomtat, majd a sor végén az íveket levágja, összehajtogatja s öszszerakja. A füzetek ragasztása és a fedôlap rátétele egy másik gépsor munkája. Az egyik gépsor, amelyet nyomdászmúltammal együtt szájtátva megcsodáltam, óránként 25 000 tizenhatoldalas ívet képes kinyomtatni, vágni, összehajtani és összerakni.

Nem akarok álmodozni, sem Pryen úr zsenialitását tömjénezni, azonban minden író vágyát és félelmét kicsomagolandó, a fentiek után elképzelem – és gondolom, olvasóm is elképzeli – azokat a 21. századi kiadókat, melyek minôségi igénnyel (ez a vágy vektora) minden tehetséges szerzô, akár avantgárd művét is, kiadják, de ezen felül ontják (ez a félelemé), ontják, ontják, ontják, ontják, ontják a mindenféle könyveket ötventôl több tízezres példányszámig, melyektôl már nem tudunk hová lépni, mert nem marad egy talpalatnyi föld sem, aztán már mozogni sem, sôt lélegezni sem tudunk, mert a papírláva ellepi a fejünket. Hát errôl ennyit.

A vásárok mellett a könyvkiadás másik nagy jótevôjeként kell szólni az évente (többnyire ôsszel) kiosztásra kerülô irodalmi díjakról, melyek közül a kisebbek, mint pl. a Prix Fénéon (Fénéon-díj) nincs nagy hatással a könyvárusi forgalomra, azonban növeli a szerzôk irodalmi megbecsülését, megszólalásra serkenti a kritikusokat, az irodalmi élet jelentôs eseményeként számontartott nagyok viszont óriási lökést jelentenek a kiadónak, ugyanis a díjazott mű példányszámát felsrófolhatják akár fél milliós nagyságig is. A legjelentôsebb az Edmond de Goncourt által 1896-ban, a Francia Akadémia konzervativizmusa elleni tiltakozásul alapított díj, mely az alapító nevét viseli. A Goncourt-díjat tíz tagú zsűri ítéli oda, általában egy olyan műnek, amelynek értékét ugyan az irodalmi elit elismeri, azonban a nagyközönség nem nagyon vesz róla tudomást. A díjazott mű többnyire a legnagyobb hírű nyolc-tíz nagykiadó valamelyikének a kiadványa – amit rossznyelvek azzal magyaráznak, hogy a zsüri tagjai szerzôként vagy munkatársként a nagykiadók elkötelezettjei. A 2001-es Goncourt-díjat Jean-Christophe Rufin Rouge Brésil (Brazil vörös) című, a Gallimard Könyvkiadó gondozásában megjelent műve nyerte el. A díj nevetségesen kis pénzjutalommal jár (kb 10 euró), azonban a díjazott könyv példányszáma nagyon gyorsan eléri a két-háromszázezres példányszámot. A szerzô az eladott könyvek árának általában 10–12 %-át kapja meg. A Prix Renaudot (Renaudot-díj), melyet 2001-ben Martine Le Caz-nak ítélt a zsüri Céleste (Mennyei) című művéért a második a rangsorban, nemcsak azért, mert általában olyan műnek adják oda, amely a Goncourt-díj odaítélésének utolsó fázisában néhány szavazatot kapott, hanem azért is, mert a könyv közel százezres példányszámban kel el. Hasonló példányszámot eredményez a Fémina-díjjal (Prix Fémina) kitüntetett mű, melynek a zsürijében csak nôk foglalnak helyet. Az Interallié-díjat (Prix Interallié) általában egy regény szerzôjeként jeleskedô újságíró kapja, ez a díj ötven–hatvanezres példányszámot von maga után. Nagyon értékes, bár példányszámban az elôbbieknél sokkal kevesebbet eredményezô díj a Prix Médicis (Médicis-díj), mely külön jutalmaz egy francia és külön egy külföldi szerzôt.

Mint minden egészséges testnek, a francia könyvkiadásnak is vannak új hajtásai, tavaszi ágai. A Différence kiadó 2002-ben új zsebkönyv-sorozatot indít, melyben elsô kiadású regények mellett többször kiadott művek is helyet kapnak, mint például a szürrealisták által felfedezett Oscar Panizza novellái. Az Encre marine kiadó a kereskedelembôl eltünt művek újranyomását tűzte ki célul, két volt könyvkereskedô pedig Le passage du Nord-Ouest (Az északnyugati átjáró) címmel indit új, egymástól nagyon távol álló szövegeket napfényre hozó sorozatot.

Bármennyire árnyéktalannak akarják látni a franciák a könyvkiadásukat, bármennyire odaállítják az Eiffel torony mellé, az élô mozgásnak a halott anyaggal szemben örök elônye és hátránya, hogy tökéletlen, s eme tökéletlensége folytán termeli ki magából a késôbb életerôvé átalakuló válaszokat, azaz képességét az alkalmazkodáshoz. Így legyen! És élvezzük!

Párizs, 2002 májusában

Papp Tibor

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu