buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 8, vasárnap
Mária napja





















Évfordulók:
Kr.e. 65: Quintus Horatius Flaccus születése (Venusia, ma Venusa)
1832: Bjørnstjerne Bjørnson születése (Kvikne)
1842: Csiky Gergely születése (Pankota)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az írószövetségnek meg kellene maradnia


2002.06.17

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A Magyar Írószövetség ügye és a magyar írók ügye nem egyik művészeti ág szakmai belügye” – nyilatkozza Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke, aki szerint azért is lenne nagyon sürgetô a kortárs magyar írodalom műhelyeinek (könyvkiadók, folyóiratok, székház-ügy, stb.) működésének és a magyar írók munkafeltételeinek méltányos rendezése, mert az Európai Unióhoz csatlakozva olyan, merôben új helyzetbe kerülünk, amely egyebek mellett a magyar nyelvre is jelentôs hatással lesz. Változni fog a nyelvünk is, amelyet meg kellene ôrizni, a megôrzésben pedig óriási szerepe lesz az élô magyar irodalomnak és a magyar íróknak. Sok szó esik arról, hogy a globális világban a kis népek elsôsorban kultúrájuk révén juthatnak szerephez –, de tegyük hozzá, csak akkor, ha a kis népek intézményei, műhelyei képesek lesznek a működés feltételeit biztosítani. A kérdés talán nem is az, hogy a magyar irodalom exportképes lesz-e valaha, hanem hogy a nemzeti kultúra folytatódik-e, hogy a magyar nyelv miként maradhat fenn.
Erôteljes kulturális stratégiára volna szükség tehát, miközben a hétköznapok szintjén még mindig arról folyik a vita, hogy hogyan lehet elosztani a magyar irodalomra fordítható igen szűk keretet viszonylag méltányosan. Tíz éve holtponton van a magyar írótársadalom és a kortárs magyar irodalom műhelyeinek ügye. Nincs megoldva a működésük, nem jó a közérzet.
A gondok lassan évtizede változatlanok és akutak, holott most már egészen más szinten kellene beszélni. „Mi még mindig egy kicsit a hiányos rendszerváltozás áldozatai vagyunk” – mondja a szövetség elnöke, a dolgok rendezése ezért elképzelhetetlen az állam, a mindenkori kormányok szerepvállalása nélkül. „Szakmai, szellemi függetlenség mellett anyagi függetlenség is kellene – sok minden van, ez nincs.”
Kalász Mártonnal, a Magyar Írószövetség megválasztott elnökével Pécsi Györgyi beszélget.

 

Elnök Úr, ön hosszabb idôt töltött Németországban. Íróként is, a stuttgarti Magyar Intézet igazgatójaként diplomataként is jól ismeri a német kultúrát. Milyen hasonlóság, különbség érzékelhetô a magyarországi és németországi szellemi-kulturális élet, hangulat, pénzügyi helyzete között?

Ha az írószövetség felôl nézzük, akkor sok hasonlóságot nem találunk. De hozzáteszem, tulajdonképpen még ma is két Németországról kell beszélni. A nyugati részben az írószövetség már nagyon régóta teljesen csak érdekképviseleti szervezetként működik. Ott az írók a kiadójukkal állnak kapcsolatban, néha elég nagy megszorítottságokkal. Gyakorlatilag a kiadók diktálnak. Szinte csak regényeket adnak ki, s ennek az eredménye meg is látszik a nyugat-német irodalmon. A régi NSZK-ban, a „hajdani szép” ötvenes-hatvanas években ragyogó novelláskötetek sora jelent meg, ma novellák inkább csak folyóiratban olvashatók, kötetben alig. Ugyan nagyon sok verseskötet megjelenik, de csak kis kiadóknál, de nem mindig azoknál a kiadóknál, amelyek a könyvpiac mentét meghatározzák.
Németországban az írók a könyvkiadói honoráriumokon kívül jelentôs mecenatúrára tudnak hagyatkozni. Bár mostanában ott is takarékoskodnak, egy kicsit kényesebb lett a helyzet, de olyan hatalmas ösztöndíj-rendszerük van, amelybôl szinte meg lehet élni. Egy elfogadott író, de költô is rendszeresen tud pályázni. (Magyarországon ez lényegében lehetetlen.) Fölolvasási körutakon vehet részt, amibôl megélni ugyan nem tud, de jelentôs segítség azoknak az íróknak, akiket nem lehet százezres példányban eladni. Van például egy pályázható, illetve meghívásos alapon működô ösztöndíjuk, az ún. „a város írója” pályázat. Ez azt jelenti, hogy minden valamirevaló városnak van egy egyéves, féléves ösztöndíja – nálunk is érdemes volna végiggondolni, ha az önkormányzatoknak lenne pénzük –; meghívnak egy írót, aki lakást meg ösztöndíjat kap, részt vesz a város kulturális életében, s ezen felül csak arról kell gondoskodnia, hogy megszervezze a munkáját. S aztán félév vagy egy év múlva odébbáll, de amíg ott van, már pályázhat egy következôre.
A magyar írószövetség hagyományosabb intézmény, mint a német, bennünk ma is él az a képzet, hogy az írószövetség közéleti szervezet, és él bennünk a nosztalgia például a nyolcvanas évekrôl, hogy lám akkor milyen szépen összefogtunk. Én a Magyar Írószövetséget úgy érzékelem, mint amelyik két part között úszik; el kéne érni a másik partot, ami kényszerűen be is fog következni. A régi, egységes világból átmegyünk egy másikba, ahol szerintem sokkal nagyobb hangsúlyt kap az érdekvédelem. Most is kellene, hogy legyen – az én képzetem szerint –, de hatékony érdekvédelem csak akkor működhet, ha a szervezet támaszkodhat valamire. Ebben a pillanatban, néhány hónapos tapasztalatom alapján úgy látom, ma nem lehet az érdekvédelmet megszervezni, mert nincs hátterünk. Az államnak, vagy a mindenkori kormánynak ugyanis ebben támasznak kellene lennie.

Ha jól értem, Elnök Úr szerint az Írószövetségnek az érdekvédelem, a szakmai kamara és a művészeti akadémia valamiféle hármas egysége, eszményi harmóniája felé kellene elmozdulnia.

Körülbelül így, harmóniában gondolnám. Ennek a szerepnek a részleteit ki lehet majd dolgozni.

Tehát változatlanul fontosnak tekinti, hogy az Írószövetség az értékôrzés, az értékek meghatározásának tradícióját is folytassa, valamint, hogy az írói mivoltot legitimálja. Ugyanakkor jó néhányan ez utóbbi miatt tekintenek úgy az Írószövetségre, mint mamut képzôdményre!

Gyorsan hadd válaszoljak egy másik, gyakran elhangzó vádra is: hallom a megjegyzéseket, hogy túl sok tagja van az Írószövetségnek, több mint ezer, és folyamatosan érkeznek új kérelmek. Nehéz meghatározni, hogy mennyi volna az optimális létszám, és hogy kinek a dolga lenne megítélni, hogyha sok, kikkel legyen kevesebb.

Hadd vessem közbe: úgy tudom, a Művészeti Alap Képzôművészeti Szakosztályának magasabb a taglétszáma, ugyanis aki elvégezte a művészeti fôiskolát, az automatikusan tag lehet.

Az Írószövetség tagfelvételi gyakorlata még a rendszerváltás elôtt alakult ki; abban az idôben úgy működött, hogy akinek két könyve megjelent állami kiadónál, kérhette a fölvételét. Ez az eljárás kétségtelenül politikai cenzúra is volt egyben (sokféle jóváhagyás kellett hozzá, lektori támogatás, a Kiadói Fôosztály engedélye stb.), de nem elhanyagolható mértékben szakmai is, a két könyv mégiscsak egyfajta esztétikai minôséget jelentett. Most bárki adhat ki könyvet, akár magánkiadásban, akár kis kiadónál – a megjelent kötetek száma önmagában nem föltétlenül jelent esztétikai értéket. De azt hiszem, nem is ez az egésznek a lényege! Ráadásul megfeledkeznek arról, hogy több mint 450 határon túli magyar író tagja van a szövetségnek, amit nagyon helyesnek tartok, mert a magyar irodalom ebbôl a szempontból is egységesnek tekinthetô.
Ami a „sztálinista képzôdmény” jelzôt illeti: dolgoztam az Európa Kiadónál, hatalmas kiadó volt, ha úgy veszszük, az is sztálinista képzôdmény, viszont óriási volt a szellemi teljesítménye. Tehát azt mondani valamire, hogy sztálinista, pusztán azért, mert abban a korban jött létre, és hagyni, hogy fulladjon meg, számomra elfogadhatatlan! Ellenkezôleg, ezeket a szakmai intézményeket jobban kellene támogatni – támogatáson fôleg anyagi támogatást értek. A szellemi határozottságunkat majd visszaszerezzük magunk, abba lehetôleg ne szóljon bele senki.

Gyakorlatilag a rendszerváltás óta kérdés, illetve egyre inkább kérdéses válik a magyar írótársadalom egysége – nemcsak szellemileg, de intézményesen is. Mi a véleménye errôl?

A magyar írótársadalomnak az a nagy egysége, ami a nyolcvanas években megvolt, még egyszer nem fog létrejönni. Miért is jönne létre? Ahány ember, annyi ízlés, annyi politikai vélemény! Nem látom egészen, hogyan, de nyilván el fogunk, el kell jutnunk odáig, hogy a ma is létezô irányzatos munkálkodások, zsarolásokig terjedô viták megszűnjenek. Politikai viták, rágalmak mindig lesznek, de legalább a munkánk után becsüljük meg egymást, s ne az alapján, hogy kinek mi a politikai véleménye. Sokat gondolkodtam azon – a közgyűlésen is szóba került –, hogy írószövetség mindenhol van, de nem volna-e érdemes mellette különbözô írói társaságokat is alapítani? Számomra nem az a probléma, hogy több írószövetség vagy társaság lesz-e a jövôben – talán jó is volna, ha több volna. Nem vagyok benne bizonyos, hogy használna az ügy egészének, de az egyes csoportosulások talán tisztábban láthatnák egymást. Az Írószövetségnek meg kellene maradnia, de el kellene döntenie a kormánynak vagy a minisztériumnak, hogy a szövetséget és alkalmasint a társaságokat hogyan támogatja! Mert ne feledjük egy pillanatra sem: támogatás mindenhol van! Szeretünk ugyan arra hivatkozni, hogy nyugaton ez nincs, meg az nincs, meg ott más a rendszer, de ha jobban megnézzük, azt tapasztaljuk, hogy nyugaton nagyon sok támogatás van. A könyvkiadókat is támogatják, sôt sokkal jobban támogatják, mint mostanában itthon. Európa felé közeledünk, Európa kötelez is. Ha fönn akarunk tartani valamit, például az Írószövetséget, akkor azt döntsük el végre, s legyen költségvetése, és így tovább, és ne hagyjunk fontos intézményeket a létminimum alá zuhanni. A mindenkori kormánynak, a mindenkori államnak kötelessége van ezen a területen is, és ezt a kötelességet tessék komolyan venni!

Írótársadalomban meglévô feszültségeket, amelyek alkalmasint lehetetlenné teszik az elemi kommunikációt is. Nekem az a meggyôzôdésem, hogy ezek a feszültségek, a különbözô politikai pártokhoz való túl szoros sodródások vagy hozzánövések alapvetôen egzisztenciális okokra vezethetôk vissza. Ugyanis egzisztenciálisan kiszolgáltatott az írók igen nagy többsége. Úgy látom, a magyar írótársadalomnak csak egy nagyon szűk, jól keresô, sikeres rétege van, ôk kapják a magasabb honoráriumokat, a díjakat, a magasabb ösztöndíjakat, ôket fordítják; aztán van egy nagyon-nagyon szűk középrétege, és hatalmas a szegény és a szegénynél is szegényebb, semmiféle írói jövedelemhez nem jutó író. Az a néhány nagy összegű díj, ösztöndíj pedig, amirôl a nagyközönség is tudomást szerez, illetve fôleg csak arról szerez tudomást, emberileg érthetôen, irritáló lehet. Holott a középrétegnek kellene a számban a legnagyobbnak lennie, és a legszegényebbnek is kellene legyen egy elfogadható minimális (írói) jövedelme.

Föltétlenül! Nekem is az a véleményem, hogy néha valóban nem a politikai nézetkülönbségek okozzák az igazi feszültséget, hanem hogy megpróbáljuk ebbôl a nagyon kicsi lehetôségbôl kiszorítani egymást. És ez kiterjed a külföldön való megjelenés lehetôségére is. Németországban láttam, tapasztaltam, hogyan szorgoskodik az igyekezet, hogy bebizonyosodjék, Magyarországon csak hat író van, az összes többi nem író és érdektelen, s hogyan próbálja meg, nem eredménytelenül, kiszorítani még a külföldi könyvkiadásból és az említett ösztöndíjrendszerbôl is a többieket. Én ezeket az elônyöket személyesen élvezhettem, tehát nem személyi gondjaim vannak. A múltkor egy késôesti tévéadásban láthattunk egy vitát, ahol egyik tehetséges kollégánk azt mondta, ô meg tud élni a külföldi ösztöndíjaiból. Természetesen nem lehet a szemére vetni, csak kérdés, hányan mondhatják el ugyanezt – öt-hat író. És persze, itthonról nehéz bizonyítani, hogy valóban nem csak ennyi író van Magyarországon. Elsôsorban a német viszonyokat ismerem, de Franciaországban és másutt valószínűleg ugyanez ismétlôdik. Ez ellen egyrészt tehetetlen az ember, másrészt amíg belül nem rendezzük a dolgainkat, nincs is esély a külföldire. Viszont lassan a hazai viszonyok is úgy alakulnak, hogy mindenki belenyugszik abba, hogy van hat író. Nem az olvasókra gondolok természetesen, hanem a viszonyokra. Ha ezt megnyugvással fogadjuk, és nem próbálunk ellene legalább szólni, akkor azt kell mondanom, magunkra vessünk.

A rendszerváltozásig hatalmas erkölcsi presztízse volt a magyar írótársadalomnak, sôt a politika is “rangján kezelte” – az Aczél-korszak még stratégiai területnek tekintette a kultúrát, irodalmat. Az elmúlt 12 év fokozatos ereszkedés errôl a magaslatról, szellemi, erkölcsi, pénzügyi megbecsülést illetôen. Akárhogy kevergetjük, mindig a pénzhez jutunk vissza. Lapok nem tudnak megjelenni, kiadók nem tudnak szerzôiknek honoráriumot fizetni. Egy szakkönyvkiadó vezetôje úgy mondta, „ázsiai gyermekmunkaáron” fordíttat kiváló fordítókkal. Elnök Úr többször is fölemlítette a kormány, az állam szerepét, amely nem hajlandó, nem óhajt érdemben foglalkozni a kérdéssel. Viszont szerintem a politika a legritkább esetben képes fölismerni a kultúra és az irodalom szerepét, szellemi súlyának fontosságát egy társadalom életében, ezt mindig is az alkotó értelmiségnek kell megfogalmaznia, tudatosítania és nyomatékosítania. Úgy látom, a magyar írótársadalom elég békésen elfogadta a folyamatos presztízsvesztést.

Igen, azt hiszem, elfogadta. De az, hogy most bizonyos tehetetlenség, szkeptikus magatartás látszik mindenütt, az az említett dolgokból következik. Való igaz, a hetvenes-nyolcvanas években mi egy stratégiának voltunk az eszközei, ami ellen megpróbáltunk védekezni és kibújni belôle. Az is igaz viszont – ha nagyon szélsôségesen fogalmazok –, hogyha én, mint ellenség akceptálva vagyok, az még biztosít egy pozíciót, de ha senki sem vagyok – ez nem panasz akar lenni, hanem egy nagyon józan végiggondolása a dolgoknak –, akkor magamra maradok.
Azon lehet gondolkodni, hogy az-e az író szerepe, hogy hazamenjen és írjon. Viszont elvárható, hogy miként minden állampolgárral szemben vannak az államnak kötelességei, legyen legalább annyi az íróval szemben is. Az emberek zömmel ma nagyon keveset keresnek, de ha valaki valahol dolgozik, ha nagyon keveset is, valamit kap. Ellenben az a réteg, amelyik mondjuk nem a postánál van bejelentve, nincs munkahelye, hanem otthon végzi a munkáját, abból nem következik, hogy az ô munkáját nem kell megfizetni. Mert ha nem tekintjük magas szintű szellemi teljesítménynek, akkor tekintsük közönséges munkavégzésnek.
Másrészt az a véleményem, hogy egy kormánynak nemcsak az a dolga, hogy politizáljon, hanem az is, hogy az ország dolgait igazgassa. És azokat, akik ebben az országában élnek, valamiképpen tekintetbe kell vennie. Tudom, fizetést nem lehet adni – de ha egy bank csôdbe kerül, akkor támogatják, ha egy gazdaság csôdbe jut, mindenütt a világon megpróbálnak segíteni rajta. Németországban szinte hetenként lát az ember példákat, hogy próbálják a tönkremenô cégeket anyagilag támogatni. Magyarországon is megcsinálták ezt nagycégek, pl. a Postabank esetében. Tudom, hogy az egyetemek is és valamennyi szellemi műhely nehéz helyzetben van. Miért nem tekinti a politika a kultúrát olyan szellemi szférának, amelyet szintén meg kell segíteni? Vagy pedig – nagyon durvának hangzik –, döntsék el, hogy irodalom nem kell, csak gazdaság kell, és akkor kár a szót tovább vesztegetni.
Valamit a mindenkori politikának is ki kell találnia, nem pedig azt várni, hogy mi alulról találjuk ki. Fôleg azért nem, mert bármilyen javaslattal mentünk, megyünk, mindig azon múlik, hogy mennyire veszik komolyan a javaslatainkat, hogy ki ül a másik széken, mit gondol rólunk, hogyan továbbítja – és ne legyen a vége az, hogy semmi nem történik. Nagyon pesszimistának hangzik ez a kijelentés, nem is minden esetben igaz.
Az Írószövetségnek csak akkor lesz tekintélye, ha az elnökét vagy más képviselôjét az állam partnernek tekinti. De ha semmilyen beszélgetéshez nem vagyok partner, akkor csak a személyemet tudom képviselni. Azt érzékelem, hogy nem vagyunk partnerek. Ha beszélgetek egy fogadáson, akkor partner vagyok, megbecsült szellemi ember. Abban a pillanatban, amikor le kell ülnöm tárgyalni, megszűnik a partneri viszony, abban a pillanatban alárendelt szerepbe kerülök. Holott a szellemi ember én vagyok, a másik hivatalnok. ô egy kormányzati elképzelést képvisel, én a szellemet képviselem. És amíg nem érjük el, hogy ezt ô is tudja, addig nincs sok értelme a beszélgetéseknek, addig örökké ô diktálja nekem a feltételeket, és a következô elnökkel is ugyanazt fogja tenni. Mire való a szellemet ennyire lebecsülni?

Itt van egy furcsa ellentmondás. A kultúra és az irodalom szeretné, hogy e területrôl az állam teljességgel vonuljon ki, s független pénzügyi forrásokból lehetôleg maga gazdálkodjon. Viszont, ahogy Elnök Úr állítja, állami beavatkozás nélkül sem az írótársadalom, sem az irodalom ügye nem rendezôdhet.

Ez valóban nehéz kérdés. Egyfelôl azt lehetne mondani, hogy támaszkodjunk a mecenatúrára, vannak vállalkozók, pénzintézetek – hivatkozzunk ismét a német példára –, csakhogy ez a viszony Magyarországon még nem alakult ki! Fôleg az államnak volna jelentôs, közvetítô szerepe, amirôl nem nagyon akar tudomást venni. Egyrészt úgy, hogy tudatosodjék, hogy a kultúra is érték, a szellemi műhelymunka is érték, és úgy is, hogy ha egy vállalkozó megvesz egy remekművet, vagy támogat egy könyvkiadót, akkor ne a saját hátrányára tegye, hanem levonhassa például az adójából. Olyan adózási és más lehetôségeket kellene megteremtenie, mint amelyeket Amerikában, Németországban, Nyugat-Európában már megteremtették, és ott működik is a magán mecenatúra. Elhiszem, hogy egy kis országban nehezebb, de itt is kialakulhat egy természetes viszony.

Tehát az állam nem végezte el azokat a feladatokat, amelyeket a rendszerváltozással el kellett volna végeznie?

Mi még mindig egy kicsit a hiányos rendszerváltozás áldozatai vagyunk.
Ami az állam “beleszólását” illeti: nem hiszem, hogy az állam csak úgy adhat pénzt, ha cserébe mindenáron bele akarna szólni. A szellemi életbe önmagában is nehezebb beleszólni, mint a gazdaságba. Azt pedig egyszerűen el sem tudom elképzelni, hogy ma még valaki komolyan gondolja, hogy meghatározza, mit írjon az író, mit fessen a festô. Viszont ha a szellemi ember a maga önállóságát követeli, abból nem következik, hogy magára kell hagyni, vergôdjön, ahogy tud.
A Magyar Írószövetség ügye és a magyar írók ügye nem csak egyik művészeti ág szakmai belügye. Most, lelkesen vagy aggodalommal, megyünk Európa felé. Persze, tudom a különbséget, mit jelent, hogy csatlakozunk az Unióhoz, és mit jelent európainak lenni. Csakhogy soha nem beszél senki arról, hogy ennek a csatlakozásnak nyelvi következményei lesznek. Itt állunk a magyar nyelvünkkel, amit rajtunk kívül senki nem beszél. Az uniónak a magyar nyelvre is hatásai lesznek, még tovább fog változni –, pedig már amúgy is eltávolodott önmagától, ezt tudjuk. Még tovább fog önmagától távolodni, mert ki kell alakítanunk egy olyan nyelvet, szakzsargont, amelyik megfelel az uniós működés követelményeinek, hogyha éppen nem angolul beszélünk, amire rákényszerülünk, akkor is megérthessük egymást. És ezt a másik nyelvet is meg kell ôriznünk, s ezt az irodalom fogja megôrizni – vagy sem. Óriási szerepe lesz az irodalomnak, hogy a szellem nyelve megmaradhasson. Soha senki ezt nem említi, talán nem is gondol rá az ember. Néha arra gondolok, az irodalom valamilyen önvédelmi rendszert ki fog tudni alakítani.
Hivatkozunk arra, hogy a zene jelen lesz, mert a zene a legegyetemesebb művészet, mint tudjuk. Hivatkozunk arra, hogy a képzôművészetnél sem lesz nyelvi probléma, mert vagy kiállítják a magyar képzôművészetet vagy nem. Sajnos, amikor a kilencvenes években kint éltem, nem egyértelműen jó tapasztalatokat szereztem – itthon néha szebbnek gondoljunk. Az irodalom a nyelvvel dolgozik, és ezt vagy tudomásul vesszük, vagy nem.
Mindazokból a jelenségekbôl, amelyekrôl most beszélgettünk, az derül ki, hogy baj van. És ha ezt visszavezetem az Írószövetségre, fölmerülhet a kérdés, ha nem tudjuk a tagjaink érdekeit képviselni, beszélhetünk ezekrôl a problémáinkról mindennap mindenhol. Hiszen már azért pénz után kell szaladgálni, hogy a villany éghessen, és azon kell az elnöknek gondolkodnia, hogy a jövô hónapban ki tudjuk-e a postát küldeni. Mert a pályázati rendszernek ezer megkötése van, és néha egyszerűen elemi szinten is képtelenség a működés.

Kérdésem, amit ezek után föl sem teszek: megfelelônek látja-e a jelenlegi támogatási, pályázati rendszert – a válasz nyilvánvalóan...

...nem.

Amikor fél éve az írószövetség tagsága teljes bizalommal támogatta megválasztását, azt gondolom, jókora bizalom élt önben, hogy ezekrôl a kérdésekrôl érdemben lehet beszélni, és nemcsak beszélni. Pillanatnyilag hogyan látja az elnök személyes és intézményi lehetôségét?

Elég nehezen vállaltam el, de voltak olyan érvek, amelyek mégis meggyôztek. Ami a személyemet illeti, úgy érzékelem, a bizalmat nem vesztettem el. Személyemben elfogadnak, de ez önmagában nem sok. A különbözô oldalakhoz tartozó írókkal jónak vagy elfogadhatónak mondható az emberi viszonyom, de ellentmondást érzek, hogy aki a személyemben becsül, az Írószövetségrôl, és az írószövetségi munkámról tudomást sem vesz.
Az Írószövetséget úgy képzelem, mint egy független intézményt. Nekem is vannak politikai szimpátiáim, nemcsak esztétikai elképzeléseim, miért tagadnám. De nem szeretném öszszekeverni az Írószövetség létével, munkájával. És ebbôl az is következik, hogy ugyanezt másoktól is elvárhassam. Az Írószövetségnek szellemi műhelynek is kellene lennie, nem csupán érdekvédelemnek. Szakmai, szellemi függetlenség mellett anyagi függetlenség is kellene – sok minden van, ez nincs.

Pécsi Györgyi
felelős szerkesztő

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu