buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Változó változatlan


2005.02.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Bár színházban, operában, valamely kiállítóteremben jómagam is elég sokszor – csaknem naponta – megfordulok, mégis irigylem Tarján Tamást munkabírásáért. Mert nem az a megpróbáló, hogy az ítész bizonyos produkciót lejegyezzen, befogadjon (az állandó készenlét ugyancsak fárasztó). Sokkal inkább a kritika mihamarabbi papírra vetése. Hiszen az embernek akkor kell megfogalmaznia, az éppen terítéken lévő műről kialakítania a véleményét, mikor már hívja-várja az újabb élmény. Aki nem bírja ezt a rohamot – olvasás, újraolvasás, nézés, újranézés s a végén írás –, az csupán töredékes képet tud rajzolni a folyamatról. Színházról lévén szó, az évadról.
 

Tarján ötödik színikritika kötetében, irigylésre méltó bőséggel, minden benne van, aminek – rövidebb s hosszabb kritika formájában, a színházépítő gesztust sem kizárva – benne kell lennie. Ezúttal, Szophoklésztől Alfred Jarry-ig vagy Mrozekig, a világirodalom nagy drámai alkotásai kerültek fókuszba, de a magyar drámák színpadra vitele is tárgyaltatik. Ez utóbbit tekintve Katona Bánk bánja nyitja, és Hamvai Kornél Hóhérok hava című groteszk játéka zárja a sort.

A századvég és századelő, vagyis hat-hét év kritikáit, jóllehet található köztük egy-két régebbi is (például a veszprémi Szentivánéji álom 1990-es datálású), már olvashattuk különféle folyóiratokban (Színház, Zsöllye, Criticai Lapok, stb.), ám csak így együtt szemlélve mutatják igazán a színikritikus minden erényét. Ezért is van szükség ezekre a pontos, az évadok sorjázásában valaminő értékláncolatot fölfedező, s mi több, rögzítő ítészi summákra (Tarjánon kívül ilyen rendszeres szemlére csupán Koltai Tamás képes). Valódi színháztörténet, a korral – és divattal? – alakuló-változó színházi körkép alig írható nélkülük.

Kortárs színibírálóink legjobbjai – ha furcsán hangozhatik is a megállapítás – azzal léptek túl a két világháború közötti, jobbára csak színházi impressziókat nyújtó kritikusokon (állításunk alátámasztására elég csak a Nyugatba belelapozni), hogy e színházművészetet a maga komplexitásában kezelik. A dráma, legyen akár remekmű, a színpadon önmagában fázik, ha nincs (rendezői) akarat, amely élővé varázsolja általa a teret. A gondolati látvány alapja az irodalmi mű, nélküle nincs valódi színház, de a legkiválóbb érték is veszendőbe mehet, ha a teátrum figyelmen kívül hagyja az összetett megjelenítés – egy szegmentumot megnevezve, a Grotowskitól Harag Györgyig hatásos, agresszív látványszínház – akár csak egyetlen kellékét (mozzanatát) is.

Tarján Tamás mindezt jól tudja; hogy kétségünk se legyen ítészi alapállása felől, könyvének utószavában rögzíti is. „A dráma: dráma. (...) A színház: színház. (...) Az irodalom és a színházművészet két különböző művészeti ág, tehát a színikritika nem drámakritika. Még akkor sem, ha a színházi bírálat múltját sokáig a színdarab elemzése határozta meg, s a drámai mű értékelő leírása manapság is sokszor szerves része a szövegnek.”

Rögtön hozzá kell fűznöm: könnyű neki. Könnyű, mert irodalmi mindenesként – irodalomtörténészként, kritikusként, szerkesztőként, esszéíróként – ugyancsak éli sűrű életét. Hogy a színház és a szerep változására (modernesedésére?) célozva, bátran ki meri jelenteni: Prosperónak nincsen pálcája, az abból fakad, hogy töviről hegyire tudja-ismeri a zseniális Shakespeare-nőben megbúvó varázslót. Azt is, amit a drámatörténet viharos fejezete jelölt ki számára, s azt is, amit rendezők sokasága hívott elő vagy – tehetetlenség folytán – hagyott benne. Mert nem mindegy, hogy Prospero az ezernyi értelmezés közül létmodellként jelenik-e meg (a Zsámbéki és Garas formálta, végig a halállal ismerkedő hős „sok súlyos sárból és kevés elporló aranyból” van alkotva), vagy a „jótékony káoszban” injekciós tűvel önmagát szakszerűen belövő, a varázspálcát esernyőre cserélő álomfiguraként (Vígszínház – Alföldi-rendezés). Nem szólván a Nemzeti Színház Schwajdához kötődő értelmezéséről: „totálisan üres és értelmezhetetlen szépség és elegancia”.

Ebből a kis A vihar-értelmezésből ugyancsak kitűnik a kritikus színházeszménye, szókimondó bátorsága, valamennyire vitriolos fogalmazása is. Humora, amely gyakran megsemmisítő humor – s egyben véleményének esszenciája – pedig bírálatainak cím-kavalkádjában ismerszik meg. Ezek a filozofikus gagként is funkcionáló telitalálat-megnevezések már elsőre fölvillantják a színielőadás milyenségét, vagyis hogy a tájékozódó néző vagy a teljesítményére kíváncsi szakember (színész, rendező stb.) mit várhat a kritikustól. Ha azt olvasom valamiről, hogy Zilálmány – Eszenyi Enikő Antonius és Kleopátra-rendezése neveztetett így – vagy hogy Kábszeres mesejáték (a már említett Alföldi Róbert-színpadra viteléről), netán azt, hogy Ham – a Ruszt József-féle, félig sikerült, „groteszk, majdnem abszurd” Hamletről (Shures Stúdió), rögtön tudom, hogy a produkcióban hibádzik valami.
A színikritikus, említettem volt, nem csupán a teátrummal foglalkozó szakember, hanem irodalomtörténész is. Egy-egy darabnak az életpályán vagy a koron belüli elhelyezése számára nem probléma. Az átírt, színpadra adaptált változatok kapcsán nem csupán a kész műről – sikerültségéről vagy sikerületlenségéről – esik szó, hanem az eredetiről, illetve írójáról is. Például a Spiró György készítette Svejk apropóján megemlíttetik a klasszikusokat ugyancsak megérintő veszély: „A világirodalom nagy pikarói általában kifogtak a megálmodó szülőatyjukon.” Vagyis, túlélték – mert elpusztíthatatlanok – kitalálójukat.

A magyar színikritika, tisztelet a kivételnek, általában nem sok figyelmet fordít – többnyire nemtörődömségből – a műfordításokra. Úgy tesz, mintha a dráma magyar nyelven született volna. Tarján Tamás – filosz volta miatt? – ebben is kivétel. Színibírálataiból egész kis arzenált idézhetünk: Arany János fordítása zeng, fölmutatja önmagát” (Hamlet – Shure Stúdió); a Karinthy színház-beli III. Richárd ugyan – ki ne találná ki az okokat – Ricsiként említtetik, de a Vas István-fordítása „időálló”; Forgách András Antonius és Kleopátra átültetéséről: „a prózaian iramos magyarítás mélyéről szemérmesen buknak föl a jambusok” (Pesti Színház); a Vidnyánszky-féle Téli regét „Mészöly Dezső ködös-deres levegőjű fordítása” lengi be (Magyar Színház); Petri György fordítása „lendületével, színeivel, modernizmusával ismét beválik” (Moliere: Don Juan – Csiky Gergely Színház, Kaposvár) stb.
Elemzései pontosak, szellemesek, következetesen végig visznek egy fonalat: van ívük és sodrásuk, ám a tartóoszlopok sem hiányzanak belőlük. Rendező legyen a talpán, aki – az önmagába nézést elősegítendő – elfogadja-megfontolja-magáévá teszi a kritikus meglátásait. Zsótér Sándor alkotói jellemzője „az ötletesség mint túlzott tágasság” (Euripidész: Bakkháns nők); „Valló munkájában tobzódik a mellékes, feszeng a fontos” (Ben Jonson: Volpone); Eimuntas Nekrosius Hamletje „az aktualizálástól és politizálástól mentes, mindig a pszichológiai láncreakciók összetett képszerű, komplex színházi megjelenítésére törekvő”; a rendező érték- és szokásrendjéről szólva: „Alföldinél a zsidó végre zsidó” (Velencei kalmár); Lukáts Andor Stellájáról (Goethe): „ürességgel telített szolid teljesség”; a Puskin Borisz Godunovját rendező Kovalik Balázs „artisztikus formavilágával, vonalvezetésének eleganciájával, eredeti és hatásos effektusaival tűnik ki”; Schilling Árpád Büchner-rendezésében a „bölcseleti vígjáték konyhafilozófiai tálalása” a szembetűnő; Kiss Csaba Jarry-megidézése (Übü király): „se világ, se történelem, se rém, se bohózat”.

Ugyanilyen leleplező nyíltsággal szól a díszletről, a figurák alakításában jeleskedő – a rendező kívánságait meghalló vagy csak önmagukból építkező – kis és nagy színészekről. Tarján előtt nincs színpadról színpadra átmentett életút, csak – ott, akkor, abban a darabban kibomló – teljesítmény van, legyen gazdája élő klasszikus vagy kezdő csepűrágó. A jól ismert rendezők mellett épp csak a pályájukat kezdő – vizsgamunkájukkal jeleskedő – rendezők is megragadták a kritikus figyelmét. S az alternatív színház azon produkciói is, amelyek – épp furcsa szemszögből ábrázolt világukkal – ha féleredmények is, valaminő frissítés forrásaivá válhatnak.

A Prosperónak nincs pálcája jobbára külföldi klasszikusok színpadra vitelére koncentrál, de a magyar dráma tárgyalásakor – az ismert klasszikusokon (Katona, Madách, Molnár, Füst) kívül – olyan unikális drámák is helyet kapnak benne, mint Székely János Caligula helytartója vagy Weöres Sándor Szent György és a Sárkány című műve.

Tarján Tamás a karakteres színikritikus új könyvében mindannyiunk szerelmét, a megannyi változása mellett is változatlant – a világ és az ember sorsán csüngő szépségforrásunkat –, a színházat ünnepli. Érdemes forgatni ezt a lefegyverzően őszinte boldogság-kalauzt.

Tarján Tamás: Prosperónak nincs pálcája. Színikritikák
Savaria University Press
420 oldal, 2480 Ft

 
 
 

Szakolczay Lajos

Savaria University Press

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu