Az olvasó egy reggel arra ébred, hogy Gabriel Garcia Marquez (vagy csak úgy, magyarosan: Márkez) költögeti szelíden, ám határozottan. Mit lehet ilyenkor tenni. A könyvespolchoz botorkál kábán, leemeli az első keze ügyébe kerülő Marquez-kötetet – a Száz év magányt, valószínűleg – autogramot kér, aztán visszafekszik aludni. Vagy bamba mosollyal mered az ágy szélén üldögélő, bajuszos férfira, s némi büszkeséget is érez – azért ilyen delíriuma sincs mindenkinek.
 

A Márkez meg én erre az alaphelyzetre épül: mi történik, ha az ábránd akaratlanul is megvalósul, ha Pygmalion életre kelt szobra hívatlanul lép le talapzatáról, ha olyan, mint vártuk és mégis teljesen más. Vámos Miklós a „mi történik, ha” helyzetéből kiindulva mértéktartással, hihető regényvilágot teremt. Különös írói aktust alkalmaz: Marquez önéletrajzi írásának felhasználásával valósággal beépíti magát a világhírű szerző múltjába, jelenébe; ugyanezt megteszi fordítva is, Marquez lényét saját mindennapjainak részévé teszi. Szintetizáló technikájával így létrehozza saját, „külön bejáratú” Marquezét – az öreg, betegeskedő író figuráját, az újszülötten is vén idegent. Vámos teret és időt ad neki, képzelt (ám valószerű) emberi kapcsolatokat, ideiglenes otthont – és függőágyat is, ha a napi teendők közben megfáradt írónak éppen arra lenne szüksége.

A szerző (aki a történetben a Mákos Tibor, MT álnevet viseli) és a virtuális „nagy öreg” személye a regényben szinte elválaszthatatlan. Hét napot töltenek együtt, hét napon keresztül tart egyre személyesebbé váló dialógusuk: szó kerül közöttük irodalmi fortélyokról, egykori nőkről, barátságok születéséről és szétbomlásáról, arról, hogy ki is az az Alejandro Petofi, hogy milyen szavakat tartanak írás közben pavásnak (balszerencsésnek).

Viszonyuk korántsem mindig harmonikus. Vitatkoznak egymással, sőt, néha személyeskednek – harcaikban nem kis szerepet kap az írói féltékenység (ritka eset, hogy a szerző irigyli hősét, hát még ha ezt be is vallja).Beszélgetéseikben néha önreflektív módon saját helyzetükre is utalnak: nagyon eltalált például az a jelenet, ahol Marquez az alkotói totalitásról, az isteníró mindenhatóságáról beszél Mákosnak (azaz Vámosnak), ő pedig a mesternek kijáró tisztelettel hallgatja regényhősét. Kitalálni, hogy egy adott helyzetben mire gondolna, és mit tenne a másik, megérteni indítékait – ez lehet a legnehezebb alkotói feladat. Vámos Miklós mintegy osztott tudatállapotban ír. Akár az önmagával játszmát folytató sakkozó, képes a tábla mindkét oldaláról figyelni az eseményeket. Teremtménye így lesz öntudatos, független (talán alkotójánál is érettebb és kifinomultabb) személyiséggé.

A képzeletbeli Gabriel García Márquez távol áll a megszokott ideálképektől. Morózus, betegségével küszködő kolumbiai vénember, egy bőrönddel érkezett meg az ismeretlen városba, s most itt van.
Hogy mit keres Budapesten? Talán tényleg csak rácpontyot akar enni, mint ahogy a könyv elején állította, talán a különleges gyógyszert, a tyúkürülékből előállított Credotint keresi, ami még reményt adhatna az életben maradásra. Lehet, igazából egyik sem fontos számára. Felesége, Mercedes asszony, vagy ahogyan ő nevezi, a „szent krokodil” otthon vár rá, ő pedig egy budai lakás ablakában áll, nézi a téli, hófoltos utcát, a szélben hajladozó kopasz jegenyefákat. Egy hetet tölt ebben az országban, házigazdája, Mákos Tibor családi körében, hogy aztán visszatérjen a regényen túli világba – a semmibe talán. Mesebeli figura csak, múlandó, tünékeny. „De míg ő itt van, minden egészen más.”

Vámos Miklós: Márkez meg én
Ab Ovo Kiadó
192 oldal, 2390 Ft

Koncz Tamás

Ab Ovo Kiadó

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!