buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A tragikum szépsége
Hubay Miklóssal beszélget Nádor Tamás


2005.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Egy képtelen korban, időszakban, pillanatban – s vajon melyik nem volt mifelénk képtelen – látja-láttatja a történelmünkben s köznapjainkban oly honos tragédiát. De mivel az egyetemes és helyi históriában, literatúrában szabadon közlekedik, e zordon körültekintésbe elegendő józanul kaján távlatot is társít. Tudván tudva: ami megesett, vissza nem fordul, de könnyíthet már a néven nevezés. S talán a szó, az írás írként is javallható. Ami mégiscsak elvezethet részvéthez, révhez, kegyelemhez. Elődeit és őt magát idézve: nyom marad így talán a porban.
 

– Életének színhelyei mennyiben határozták meg szemléletét, írásmódját, életvezetését? Elsőül vegyük Nagyváradot...

Minél távolabb kerülök szülővárosomtól – időben, mert földrajzilag nincs meszszebb, mint mondjuk Debrecen –, annál inkább érzem, hogy Nagyvárad számomra mélyen meghatározó. A kilencedik ikszében az ember már tudja, bárhová vetődött is: ezek a szálak sosem szakadtak el. Eszmélésemtől kellett éreznem, hogy kisebbségi sorsba születtem. Családunk riadtan érzékelte eme abszurdumot. De nemcsak átok, kegyelem is volt ez: sok mindenre tett érzékennyé. A lét talányossága, veszélyeztetettségünk s általában is az egzisztenciális kérdések el nem altathatóan éltek mibennünk, serkentek már korán énbennem. Környezetem pedig, a város észrevétlenül is gyönyörűséggel töltött el. A főutcán laktunk, amelyről Ady oly szépségesen ír („Poros a hosszu hársfa-sor / Holdfényes a püspöki udvar, / Simulnak a városi párok, / Vasúthoz futnak a kocsik.” – Így történt ez az én időmben is: a futó kocsik..., és minden kora tavasz csodájaként a hársfasor illatfelhőt árasztott ránk. A püspöki udvar pedig nem messze tőlünk: egy másik, barokk világ; mondták, a palotának háromszázhatvanöt ablaka van. Számolgattam, ám odáig el nem jutottam. Gyermekkoromban egyébként elemi kérdés volt számunkra a magyar nyelv léte, nemléte. Ezért is, amint megtanultam, elmerültem szinte az olvasás mámorában. S olvastam magyarul, amit csak lehetett. A múzeum kis sárga épületének bibliotékájába ömlesztették a magyar egyesületek könyvtárait. Oda beengedtek, s habzsoltam íróinkat, költőinket. A tizenkét kötetes Aranyt, a Shakespeare- és Arisztophanész-fordításokkal egyetemben. Meg Jókai színdarabbá átírt regényeit. A Hegedűs-féle hírlapirodában pedig többek közt a Színházi Életből kigyűjtött, beköttetett drámákat. Hát innen is eredhet drámai fogékonyságom.

– És Gyula, majd Budapest miképp fogadta? Milyen arcát mutatta a szomszédból, mégis messziről érkező, ambiciózus ifjú embernek?

Ha otthon kimentünk apám sírjához, átbámulhattunk onnan a határon. Láttuk Magyarország földjét. De csak sokára jutottam valóban át. Gyulára, amelynek révén aztán annyira megszerettem a magyar kisvárost. A kisvárosokat, amelyeket annyian provinciálisnak ítéltek, ám ragyogó írók, költők sokaságát, messze ható gondolkodókat küldtek szellemi színtereinkre. A Nyugat nemzedékeit például. Adyt, Babitsot, Móriczot, Kosztolányit, Juhász Gyulát. És Csontváryt, Bartókot, Kodályt... Európa- sőt világszerte érvényes látást, tartást, humanizmust, éthoszt ébresztve-gerjesztve a magyarságban. Affélét élhettem én át Gyulán, amit például Nagyváradon, amikor Szigligeti Ede házán olvashattam e feliratot: „Míg magyar él, neved s szent porod áldva leend”. Ott oldódott bennem a szorongás, amelyet szülővárosomban kellett éreznem. Rendkívüli élmény volt látnom Gyulán például egy sudár, ifjú plébánost, suhogó reverendában; megérintett szinte általa valamiféle életfenség. Sok év múltán, Rómában járva megrendülten néztem a Szent Péter bazilika homlokzatán e rendkívüli ember óriásira nagyított képmását. Apor Vilmos volt – győri püspökként vállalta a mártíriumot –, akit aztán boldoggá avattak. Ez a sugárzó fiatal pap már gyulai plébánosként is közrejátszhatott abban, hogy megérezzem a tragikum, a tragédia lényegét... Budapest? Talán csak most, aggastyán koromba lépve válik számomra e város egykori hatása igazán megragadhatóvá. Budapest nekem a bölcsészkart adta. A művészettörténész professzor Heckler Antalt és Gerevich Tibort például. Meg a társaimat, mondjuk Pogány Ö. Gábort, Radocsay Dénest, Zádor Annát. És hoszszan folytathatnám e sort. Az egyetem adta a felkészülés esélyét kultúránk s az európai művészet megismerésére. De már megérkezésemkor, amikor a taxi a Keleti pályaudvartól bevitt a Ráday utcai kollégiumba, elhaladtunk a Nemzeti Színház mellett, s tizennyolc évesen éreztem, sőt tudtam: itt majd az én drámáimat fogják játszani. És csakugyan, már kezdő egyetemi hallgatóként otthonos lehettem e teátrumban, mert a gondviselés oda rendelte nekem Németh Antalt. Ő pedig első találkozásunktól leendő drámaíróként tartott számon.

– A legkeményebb háborús esztendőkben Genfben élt, dolgozott. Gondolom, nem csupán a túlélést köszönheti Svájcnak. És jóval később Firenzében folytatta: irodalmunk „meg nem hatalmazott” nagyköveteként...

Már egyetemi hallgatóként különleges állásba kerültem: a Nouvelle Revue De Hongrie szerkesztőségébe, amely testvérlapja volt a Hungarian Quarterlynek. S mindkettő testvére a Magyar Szemlének. E két periodika a klebelsbergi eszmék jegyében francia, illetve angol nyelven közvetítette a legjobb magyar értékeket. Azzal a szándékkal, hogy a Nyugat valódi, hiteles képet alkothasson Magyarországról. 1942 csoda esztendő volt számomra: a Nemzetiben bemutatták Hősök nélkül című darabomat, a Nyugatot folytató Magyar Csillagban megjelent az első írásom, nyáron a Külügyminisztériumtól ösztöndíjat kaptam Genfbe. E stipendiummal kezdtem másik elhivatottságomat gyakorolni: kultúránk külföldi reprezentálását. A Nouvelle Revue de Hongrie (amelynek főszerkesztőjét a németek Sárváron kivégezték) három évig jelent meg aztán Genfben, szerkesztésemben. Az új magyar kormány pedig kinevezett a genfi magyar tájékoztató könyvtár vezetőjévé. Az intézményben élénk szellemi életet sikerült kialakítanom. Legnagyobb büszkeségem, hogy József Attila kongeniális fordítására remek francia és olasz költőket találtam. De amúgy is kultúránk hírét keltették ott fényes tehetségű magyarok. A közelemben lakott Anda Géza – gyakran hallhattam csudálatos zongorajátékát. De Genfben, a Szent Pierre templomban, Kálvin sírja fölött énekelt aztán a Csenki-kórus. S ott volt a Végh-kvartett, amelynek kvártélyt adtam, cserében csak azt kértem: a bibliotékában szólaltassák meg Bartók vonósnégyeseit... Firenzébe sem utazgató kedvemben kerültem, nem is Aczél elvtárs jóvoltából. 1956 után eltávolítottak a Nemzetiből, ahol dramaturg voltam, elvesztettem állásomat a Színművészeti Főiskolán, darabomat sem játszhatták tovább a Tháliában. Pedig a forradalomban nem „követtem el” semmiféle dicső cselekedetet. Csupán a Szabad Magyar Rádióban dolgoztam. Jöttek az állástalanság hosszú évei, fordításból, filmírásba „besegítve” éltem. Több mint másfél évtized elteltével egyszer csak távirat érkezett címemre: „Önt katedra várja Firenzében. Haladéktalanul jelentkezzék.” Charles de Tolnay (Tolnay Ká-
roly) küldte, a firenzei Michelangelo-ház igazgatója, a világhírű művészettörténész. Ferenczy Béniről és Noémiról (egykori testvéri barátairól) írt cikkeimből ismert, s ez számára elegendő volt. Így aztán, olaszul még szinte tanulva, magyar irodalmat oktathattam Firenzében, az egyetemen. Szavanként írtam táblára Petőfit, József Attilát, Radnótit etc. Eleinte alig néhány hallgatóm volt, de idővel több százan tolongtak óráimra, annyira megbabonázta őket a magyar költészet szépsége. Ilyen értelemben talán valóban „követe” lehettem literatúránknak. Amiként – szuverenitásomat megőrizve – írószövetségünk elnökeként és a Magyar Pen Club élén is jórészt erre törekedtem.

– Élet és irodalom tehát az ön munkásságában kéz a kézben járt, közszereplőként éppúgy nem játszott szerepet, mint darabok írójaként. Az Elektra Kiadóház hét testes kötetben bocsátja közre példátlanul gazdag drámai életművét; három közülük már meg is jelent. A jelzett összhang, feszültség, tragikum látszott legalkalmasabbnak arra, hogy korunkról s minden időkről konkrét és átfogó képet adjon?

Amint az a fentiekből is kitűnhet: igen korán eljegyeztem magam a drámaírással. Sok egyebet is írtam persze, de azért számomra ez a legfontosabb. Említettem: Jókaihoz először drámái révén közeledtem. És Nagyváradon, noha nyomorúságunkban könyvektől is meg kellett válnunk, hál’ istennek megmaradtak az Arany-balladák (e káprázatos kis drámákat betéve tudom; látásomat sajnos, lassan elveszítem, ha teljesen elborul, majd magamban őket mondogatom), és megmaradt Petőfi, Madách. Madách, akiéhez fogható emberiség-drámát más nyelven senki nem alkotott; egy életen át róla bőröndszámra írt jegyzeteimet mindenhová magammal vittem, most is itt vannak velem. Drámáim gyűjteményes kiadása egyébként nem kronologikus, nem tematikus, hanem mintegy eszmei rendbe foglalja darabjaimat. Az első kötetbe a görögök ihletéséből fakadó drámák kerültek. Az emberiség rendkívüli „pillanata” volt ez egykor: Aiszkhülosz a szalamiszi csatából tért haza győztesen Athénba, s ott tánccal fogadta őt a tizenhat esztendős Szophoklész, miközben valahol fölsírt az újszülött Euripidész... Így kapcsolódott egymáshoz az emberi szellem e géniusztriásza, s létrejött a görög dráma csodája. Ennek az első kötetnek a címét – Kívül Magamon – Szabó Lőrinc egyik verséből merítem: „nem tudom, / hol jártam... De! De! Kívül Magamon.” Hát én is efféle eksztázisban találkoztam a görög drámával. Vezérlő csillagom lett. Második kötetem címe: Az én koromban. Ez Kosztolányi Litánia című költeményének ismétlődő sora. Könyvem alcíme: Abszurd témák – hagyományos drámaformában. Ám egyáltalán nem abszurd drámák vannak benne, hanem a huszadik század képtelenségei. Az, hogy a hatalom számára áttetszőek, átvilágíthatóak vagyunk (Párkák); hogy aki Shakespeare-t játszik, azt felrobbanthatják (Itt valami ketyeg); hogy évezredek során kialakult, szépséges nyelvek eltűnhetnek, vagy kisebbségi nyelvként életveszélybe jutnak (Elnémulás)... Harmadik kötetembe – Gím a fekete csalitban – azokat a drámákat gyűjtöttem, amelyek a múlt század legsötétebb időszakának, a negyvenes-ötvenes éveknek tanúságtételei. (Itt kapott helyet az Egy szerelem három éjszakája, a Késdobálók, a Tüzet viszek és a Római karnevál.) Drámák a lényegbe vágó hazugságokról, kettéosztottságainkról és önpusztításainkról, s mégis: a reményről. Ady Endre Küldöm a frigyládát című verséből idézem a címet. Ez utóbbi gyűjtemény a könyvhétre jelent meg. Az Elektra Kiadóház még további négy kötetbe kívánja foglalni drámai életművemet. Tervezett címük: Ó, Európa...! (Itt József Attilát idézem: „Ó, Európa, hány határ”); Firkáltunk... (egyfelvonásosok, Vörösmarty jegyében: „Firkáltunk, bár senki magát nem törte művünkért”); Lábnyomok a porban (mások műveinek továbblétét segítem itt a magam módján; Móricztól „elkérve” a címet); s végezetül drámafordításaim kerülnek a hetedik kötetbe. És lenne még egy könyv, amelyben – áttétellel – „a magam sorsának drámái” kapnának helyet. Például a Hősök nélkül, az István napja, meg egy talán még megírandó darab.

– Életműve példátlanul gazdag, és jószerivel csak a drámáiról beszéltünk. Holott „reflexiók” sokaságát írta meg esszében s egyéb műfajokban. Naplójegyzeteinek gazdagságát, mélységét nem is említve... E tragikummal telített világ gyűlölségeit hogyan képes elviselni?

Amióta világ a világ, az embert tragikum is kísérte. S épp ezt tanúsítja a drámaíró. Ám azért az emberiség fennmaradt. S bár rendkívüli a fenyegetettség – amiként ezt már sok esztendővel ezelőtt magam is jeleztem, megírtam –, mást is meghallok: szépet is, jót is. Hallom a segélykérő nélkülözőket, fagyoskodókat, öregeket, betegeket a rádióban, de érzékelem az együttérzést, a részvétet, figyelmet, hallom a sok „meg-kaptuk”-köszönetet is. És hallom a gyönyörű énekszót, a tiszta szép beszédet, ifjak izgatott készülődését valamely ünnepre, nemes vetélkedésre, öregek szelíd búcsúszavát. Mert vannak itt nemes, tiszta, humánus érzések is. Mert – ismét Adyt idézve – „Bennünk egy szép ország rejtőzik, / Mint gím a fekete csalitban.” És ez, minden jogos aggodalom, tragikum ellenére, mélyen igaz, érvényes drámában, történelmünkben, köznapjainkban egyaránt.

 
 
 

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu