buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Otthon az otthontalanságban
Ferdinandy György prózájáról


2005.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A világot járó emberre, mint a végtelen lehetőségek várományosára tekintettünk a bezártság, a kommunista diktatúra éveiben. Eleve hihetetlennek tűnt, hogy bármikor, bárhova szabadon lehessen utaz(gat)ni. Hogy lehet magabiztosan, ismerősként mozogni a nagyvilág különböző tájain, a körülményeinkből adódó félszegség és bizonytalansági tényezők nélkül, felszabadultan. Milyen fantasztikus lehet otthonosnak lenni a világban! (Az itthoni változások után aztán ezt az illúziónkat is megtépázta a valóság).

Pedig már előtte is ismertük Ferdinandy György írásait. Tárgyilagosan, önsajnálat és kirobbanó szenvedélyek nélkül írt ebbéli tapasztalatairól. Nem hittünk neki? Valószínűleg nem, mert nem akartunk hinni. Hiszen csakis a szerencse fia lehet az, akinek mindenféle megpróbáltatások, nyomor és éhezés után sikerült innen elmenekülnie, aki családra, munkára, irodalmi elismerésre, tehát otthonra talál Nyugaton, aki gyerekei révén már oda (is) tartozik. Aki önszántából a trópusokra kerül –, ami természetesen maga a felülmúlhatatlan Éden –, hogy ott értelmes, és reményei szerint hasznos munkát végezzen egyetemi tanárként. Majd miután első házassága békésen véget ér, ott is családot alapít, ott is otthonra lel. Végül visszaérkezik oda, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte. Mi hiányozhatna még?

Megérthetjük, ha saját változásaink tükrében, immár érettebben, beleérzőbben közelítünk a lényeghez. Hogy az ember belső változásai, s a nagyvilágban szerzett tapasztalatainak kölcsönhatásaként milyen konklúzióra juthat menetközben, s az élet összegzéseként. „Amikor fiatal voltam, elhittem a barátságot és a reményt. Régen az olimpia idejére felfüggesztették a háborúkat. – Most pedig legéppuskázzák az atlétákat… Nézd, hogy tülekednek. Látni akarják a vérnyomokat.” Olvassuk akár kívülállóként, mint pusztán kalandos mesét, vagy hasznosítva tanulságait, rövidesen ráébredünk: az itt rekedtek számára elképzelhetetlenül tágnak hitt világban ő mindvégig a meghittséget, a valamikori hitet, az otthonosságot hajszolta életének egyik állomásától a másikig. Hiába keresi a múltját, hogy abból erőt merítsen: „Nem kellett volna idejönnöm. Nem ad már erőt a föld, visszahúz inkább, táplálja a gyengeségemet… A bőréből nem tud kibújni az ember. Hiába jut át drótakadályokon, aknazáron, vele jön, mint az árnyéka, a bizalmatlanság és a gyűlölet.” Mindenhova elkísérik életének apró rezdülései: nem tud megszabadulni egykori önmagától, sem leszámolni olykor terhes emlékeivel; azok szüntelenül vele tartanak. „Hát igen. Ez volt a ház. Boltíves bejárat, köves udvar, két emelet. Lépcsőház torka, vakablak. Megcsúfolt, sorsára hagyott, vén, süket eb…

Álmunkban, egy talán sosem volt múltban, itt voltunk gyerekek… Soha nem láttam ilyen világosan, hogy ez a keresgélés milyen hiábavaló. Mégsem tettem le róla egészen. A helyek alig változtak, ha nagyon akarom, még mindig megtalálom a szöget, amelyből – minden zavaró elem nélkül – csak az látszik, amit akarok. És végül is nem kerestem mást, mint elkallódott, fölöslegessé vált önmagamat”. Pontosan tudja, hogy valójában nem lehet konzerválni, megőrizni a múltat: idővel megkövül, elszáll belőle az élet, vagy pedig velünk együtt változik; már nem az, ami akkor volt, hanem az, amivé mi váltunk azóta. Lehet, hogy hamisítatlan világpolgár csak akkor válhat valakiből, ha végleg elveszíti egykori önmagát?

Ferdinandy írásait különösen élvezetessé teszi kivételes arányérzéke; ahogy a tiszta racionalizmust és az érzelmi szférát egyaránt olyan biztosan kezeli, hogy egymást nem zavarják meg. Miközben egyik sem hatol be a másik „felségterületére”, szétválaszthatatlan szintézist alkotnak. Nála nem található csipetnyi közöny sem, ami pedig könnyen érthető lenne. „Valahogy így kellene írni: Nyugodtan, szárazon. Végigvenni a hazugságokat, az űrt, az értelmüket vesztett jelszavakat.” – Pedig: „A legszívesebben a barátságot írtam volna, a szerelmet, a szívet melengető halk örömet.” Csakhogy ez meg hamis lett volna. Közöttük azonban megtalálta azt a nehezen elérhető pontot, amelynek kulcsszavai: a belátás, és a megértés. Ezért érezhető, hogy valamennyi figurájában benne van ő maga.

Ebből következik, hogy ilyen érzékletesen, finoman, igazul tud írni a különbözőség okairól: ahogy ezeket ő maga is átélve, harsányság nélkül semmisíti meg a spekulatív elképzeléseket az úgynevezett egyenlőségről; az agresszív hazugságokat, mintha természetes és lehetséges volna mindenhol mindenkinek azonos lehetőségeket, körülményeket létrehozni, s azokkal egyenlőképpen élni. Elsősorban nem is anyagi szempontok, hanem a kialakult, alig megváltoztatható szokások teszik ezt lehetetlenné. A környezet, a múlt, a hiedelemvilág, ahogy ezek hatnak, formálnak, befolyásolnak: „Az ember hoz magával egy sor szokást: ragaszkodik hozzájuk, erőlteti őket, nem akarja megérteni, hogy mindenütt van valami, amit nem lehet.” A kezdeti bizakodás után a trópusokon eltöltött több évtized tapasztalata alapján sokszor érzi akár a legjobb szándékú igyekezet hiábavalóságát. A látszólagos paradicsomi idill mellett harsány kontraszt a mérhetetlen kiszolgáltatottság, elesettség, reménytelenség. Az előre látható, az ismétlődő. A mindenütt ugyanaz.

S nincs mit tenni. Legalábbis eleget tenni soha nem lehet: „…állandóan nem állhat az egész világgal harcban az ember. Két összecsapás szünetében elhallgatások, megalkuvások, árulások töltötték ki az életemet. Elmulasztott tettek, meg nem történt dolgok, amelyek nyom nélkül elmerülnek a múlt mocsarában, nem sínyli meg őket, csak az önbecsülés, és nem marad utánuk, csak az a névtelen undor, ami azóta sem ereszti el a torkom, valahányszor végiggondolom az életemet… Mert minket erre neveltek: megtenni a magunkét. Hiába?” A trópusi élmények következtetései persze az egész világra kivetíthetők; a globalizáció növekedésével a helyi sajátosságok sehol nem jelentik már a bennszülöttek valamiféle kizárólagosságát, szeparáltságát: „Különös sorsok, furcsa festői figurák kavarogtak körülöttünk a tengerparton, ahol szürcsöltük az édes életet. Mintha a világ minden kisiklott élete itt adott volna találkát egymásnak, a trópuson…. A közösség megtartó ereje nélkül, íme, szétesnek az emberek. A felbomlóban lévő személyiségek pedig – ez is hamarosan kiderült – közveszélyesek.” Ez a Föld bármely pontjára érvényes. Természetesnek tartja, hogy a világ egészét nem lehet – teljesen értelmetlen is – európai mércével mérni. Ám soha nem esett abba a divatos csapdába – hogyan is tehette volna –, hogy bármit ami eltérő, legyen az érthetetlen, deviáns, vagy akár figyelemre érdemes, kötelezően szent áhítattal csodáljon, csupán azért, mert az más. De rávilágít arra is, hogy mindenféle szép szólamok ellenére a fejlett világrésznek nem érdeke, hogy az elmaradottakért valami olyasmit tegyen, ami változtatna a status quo-n.

Nem sikerül sehol gyökeret eresztenie, de újra és újra visszavágyik abba a közegbe, ahol valamikor megkísérelte az otthonteremtést. Hívja a család, a táj, az emberek, a valamikori kapcsolatok, életének összetevői. Hogy aztán ismételten rádöbbenjen: Nem csupán a nagyvilág tágasságában, a szűkebb családban is megmaradt az idegenség: „Az óceán fölött korán hajnalodott. Éjfél után a tél hideg fényei már beszivárogtak az ablakon. Nem aludtam: amint múltak az órák, növekedett bennem a félelem. Dohos pulóveremben, gyűrött ballonkabátommal a vállamon ágrólszakadtnak, védtelennek éreztem magam. Kisfiam, lánykám riadt szemében is ez volt: hogy idegen vagyok. Ez volt feleségem gyors mozdulatában, amint a mosógépbe dobta a holmimat.” Mégis, valamelyest felszabadultságot érez minden alkalommal: „…minden évben gyalog sétálom körül a Kennedy repülőteret. Lépegetek az úttest szegélyén, teleszívom a tüdőmet, a heroin levegőnek tűnik a trópus után. Közben bőgnek, sisteregnek a gépek, de itt a pályán fűillatot visz a szél, hancúroznak a verebek.” – „Tántorgunk továbbb…, majd utólag elhatározásnak álcázzuk a véletleneket. Ez van a tarisznyában, ebből gyártunk magunknak önigazolást. Sors lesz belőle, meg történelem.”

Érzékenysége, fogékonysága az élet számos területére terjed ki: „Finom, csendes emberek voltak, engedelmesen elpusztultak, amikor a polgárság rendeletileg eltöröltetett” – idézi azokat az időket, s igaz humanizmusát bizonyítja, hogy figyelme nem csupán az emberekre irányul: „…az az állat nem hagyta megölni magát. Háromszor szaladt már át rajta a tőr, orrából-szájából folyt a vér meg a hab. Nem tudtak mihez kezdeni vele, nem harcolt, odapiszkított az orruk alá, és hátat fordított. Azután, tudod, a közönség lassan hazament. Kitűzték a zöld kendőt, a bika teljesen magára maradt. Amikor azt hitte, hogy már senki se látja, az a nagy barom állat sírva fakadt. – Nem tudtam, hogy a bikák… – Én sem. Álltam a sötétben az árkádok alatt, ne sírj, mondogattam, jól elrontottad az ünnepüket. Amíg csak élnek, szégyellni fogják magukat.”

Úgy látszik, mialatt mi az ország, a politika börtönében éltünk, ő a nagyvilágéban. Azóta mi is tudjuk: az utóbbi paraméterei – ha tágasabbak is – hasonlóak; csaknem ugyanazok. Vágyakozhatunk a távoli után, mígnem rájövünk: minél inkább tágul a világképünk, annál több hasonlósággal találkozunk. A világ tágabbá válása nem egyenlő az elképzelt lehetőségek megvalósulásával; inkább a közös nehézségek és kilátástalanságok növekvő terhét jelentik. „Kihúzták, hogy »állampolgársága magyar«, azt írták be a helyébe – tévesen –, hontalan. Akkor elszorította a torkod a szégyen, ma itt az Aguilera sarkán pedig majdnem elneveted magad. Hontalan? Hiszen a tiéd a világ! …Túl sok volt egy napra: az Üllői úton az ősz, Párizs hideg fényei, a naplemente az Alpokon. Most pedig ez a langyos madridi éj. Végigsimítja a tested, beborzong a nyitott ablakon.” Ferdinandy György így vált otthonosan otthontalanná Kelet-Európában, Nyugat-Európában, az egzotikus vidéken.

Mindenki arra vágyik, hogy egyszer révbe érjen. Elgondolkodtató azonban, hogy úton lenni valahogy mégis több, mint megérkezni. Talán azért, mert útközben lehet a legtöbbet megérteni a világból.

Ferdinandy György legutóbbi kötetei
Gyönyörűen tudott fütyülni
Ister, 2001., 149 old.
Vadnyugati tárcatár
Orpheusz, 2002., 132 old.
Fényképem Balzac-kal
Kortárs, 2004, 147 old.
Robinson úr töprengései. Ferdinandy Györggyel beszélget Kulcsár Katalin
Orpheusz, 2004., 154 old.

 
 
 

Wutka Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu