buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 8, vasárnap
Mária napja





















Évfordulók:
Kr.e. 65: Quintus Horatius Flaccus születése (Venusia, ma Venusa)
1832: Bjørnstjerne Bjørnson születése (Kvikne)
1842: Csiky Gergely születése (Pankota)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Gondolatok a huszadik századról
Ryszard Kapuscinski, Milan Kundera, John Lukacs és Varlam Salamov könyveiről


2005.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Egyre kevésbé élünk társadalomban, s egyre inkább gazdaságban.”
Ryszard Kapuscinski

Meglehetősen sokat „beszélgetek” Milan Kunderával, Ryszard Kapuscinskivel és John Lukáccsal. A beszélgetés természetesen csak képletesen értendő, bár annak örülök, hogy Ryszard Kapuscinskivel és John Lukáccsal személyesen is szót válthattam. A kiváló lengyel riporterrel – általában így nevezik Kapuscinskit, noha író ő, a legnemesebb fajtából, bár igaz, hogy sokat foglalkozik a riport műfajával és természetesen az újságírás sem áll tőle távol – Kecskeméten találkoztam, előtte, még a nyolcvanas évek első felében Lakiteleken, aztán a kecskeméti találkozást követően Pesten is, a valódi beszélgetésre azonban Kecskeméten került sor, életem egyik legemlékezetesebb emlékeként őrzöm. John Lukáccsal Budapesten találkoztam, A századvég szellemi körképe című konferencián, ennek a konferenciának a főszervezője, mozgatója Sándor Iván volt.

Milan Kunderával nem találkozhattam, ha egy ilyen találkozóra sor került volna, akkor azt kérdeztem volna meg a jeles szerzőtől, hogy ismeri-e, olvasta-e Németh László Irgalom című regényét, merthogy feltételezésem szerint Kundera a Halhatatlanság című regényét az Irgalomra válaszolva írta meg. De ha nem, akkor is ugyanazokat a szellemi kérdéseket érintette, amelyeket Németh, s így hasonló motívumokat is használt, mint Németh. Innét indulva talán az is érthetővé válik, hogy miért említettem a valódi és a valódi mögött ott álló és a valódiaknál sokkal terjedelmesebb és tartalmasabb képzeletbeli beszélgetéseket: röviden válaszolva a kérdésre, azért, mert velük valóban lehet beszélgetni, meditácójukhoz egy máshonnét indult meditáció is csatlakozhat, bővebben válaszolva pedig azért, mert mind a három író-gondolkodó (ezzel a kifejezéssel talán közösen is jellemezhetőek, bár valódi „státusuk” mégiscsak különbözik egymástól) korunk szellemi jelenségeit elemzi, azt a szellemi közeget, amelyben életünk telik – Varsóban, Párizsban, az Egyesült Államokban vagy éppen Kecskeméten.

Kapuscinski írásait A császár magyarul történt megjelenése óta olvasom, ha tehetjük, írásait folytatásokban is közöljük a Forrásban, Kunderától a Tréfát olvastam először, nem akkor, amikor megjelent, akkor még nem is nagyon olvashattam volna Kunderát, éveimre való tekintettel mondom ezt, hanem amikor az összegyűjtött példányokat a raktárakból elővették, s bár elég élénk vita folyik arról, hogy az a Kundera és a mostani Kundera miképpen is viszonyul egymáshoz, én Milan Kunderát mind a mai napig az egyik legjelentősebb gondolati síkon mozgó írónak tartom. S ahogy Kundera az íróságtól elmozdult a gondolkodói szféra irányába, ugyanúgy mozdult el John Lukacs a történészségtől a gondolkodói szféra irányába, történésztől nem megszokottan és még kevésbé elfogadottan a személyes élet tényeit és tapasztalatait is mozgósítva. S hogy valóban így történt, azt az is jelezheti, hogy ma már nem lehet eldönteni, melyek is John Lukacs legjelentősebb munkái, azok-e, amelyeket a „történész” vetett papírra, vagy éppenséggel életrajzi írásai, vagy útirajzai – ezek a magyar világban teljesen szokatlan útirajzok, szokatlanok, mert a valódi megfigyelések és a szellemi élmények elválaszthatatlanul kapcsolódnak bennük össze.

Azzal, hogy a három jeles, ám mind szellemi pozícióban, mind gondolati alapállásban, mind az általuk alkalmazott módszert tekintve egymástól mégiscsak távol álló írót azzal jellemeztem, hogy korunk szellemi légköre foglalkoztatja őket – egyebek mellett – egyszerre az összehasonlíthatóságukat is megteremtettem. Az igazság persze az, hogy a magyarul éppen most megjelent munkáik – az ’éppen most’ kifejezés az egymás mellé állítás véletlenére utal – szorosabban kapcsolódnak egymáshoz annál, minthogy erre a mesterséges egymás mellé terelésre egyáltalán szükség lenne. Szorosabban, még akkor is, ha – természetesen – mindhárman a saját gondolatmenetüket követik: Kundera a regény történetét elemzi, a regény létezési módja, az időben elfoglalt helye és a regény által betöltött szerep foglalkoztatja, Kapuscinski az általa megteremtett kőtár-irodalmat folytatja (Kiss Gy. Csaba kifejezése ez), gondolatokban-gondolattöredékekben mutatja be azt a világot, amelyet megismert, John Lukacs pedig mintegy a történeti tudatról és az újkor végéről írott munkáit folytatja, az azokban elindított gondolatmenetet zárja le.

Gondolkodásuk hasonlóságára utal viszont az – s még csak a felszínnél tartunk –, hogy mindhárman vállalják a személyességet, az amit Kundera ír, határozottan nem objektívnak tűnő irodalomtörténet, hanem személyes megfigyelések sorozata, Kapuscinski fragmentumai minden összetevőjükben magukon viselik a személyes megfigyelések jegyeit, formai jegyeit tekintve leginkább John Lukacs munkája áll a legközelebb a tudományos szakmunkához, ám éppenséggel ez az írás bizonyítja be a legélesebben, hogy a tudomány objektivitása valójában mítosz, s ennek megfelelően részletesen taglalja „az időtlen tudományos bizonyosságokban” való hit megrendülésének folyamatát – kezdve Heisenberg határozatlansági tételétől egészen addig a megfigyelésig, hogy a megfigyelő képes hatni a megfigyelt tárgy természetére. Mindez természetesen az én szememben sem kérdőjelezi meg a tudományos módszert, csupán azt jelzi, hogy a tudományos módszer alkalmazója is előfeltevésekből indul ki, s így az általa megteremtett eredmény is őrzi-őrizheti az előfeltevések szubjektivizmusát.

(Számomra a tudós személyességének szép példája az is, hogy John Lukacs, azt követően, hogy Heisenberg tételével kapcsolatban nem kapott kielégítő választ a fizikusoktól, előbb levélben, majd személyesen is megkereste a tudóst, hogy a maga kérdéseit feltehesse neki. Egyáltalán: John Lukacs mindenkivel kapcsolatba került, mindenkit felkeresett és mindenhova elutazott, akivel kapcsolatba kellett kerülnie és ahova el kellett utaznia, hogy tisztázhassa azt, amit tisztázni akart. Mi ez, ha nem a személyes érdekeltség vállalása egy önmagát objektívnak nevező korban.)

A három szerző munkája, miközben, ismétlem, miközben mindhárom a saját gondolatmenetét követi, azért is egymás mellé állítható, mert mindhárom érinti a huszadik század–huszadik századiság kérdését. Más és más gondolatmenet részeként, de mindhárom könyvben előkerül – középponti kérdésként –: milyen is volt ez a század? Kundera a regénytapasztalat igazolását keresi a huszadik századi „valóságban”, ennek kapcsán mondja: „Frappáns a különbség szüleim élete és az én életem közt: a bürokrácia az élet szövetét átitatta”, s ennek kapcsán idézi A kastélyt: „K. sehol sem látta, hogy a hivatal és az élet bárhol is ilyen mértékben összegabalyodott volna, olyannyira összegabalyodott, hogy az embernek néha az az érzése támadt: a hivatal és az élet helyet cserélt egymással”. Nála később is Kafka a viszonyítási pont: „A szabadság fogalma: egyetlen intézmény sem tiltja meg K.-nak, a földmérőnek, hogy azt tegyen, amit akar, de bármilyen szabad is, mit tehet?

Egy polgár, minden jogával együtt, mit változtathat legközelebbi környezetén, a parkolón, amit háza alá építenek, az üvöltő hangszórón, amit ablakával szemközt szerelnek fel? Szabadsága éppoly korlátlan, mint amilyen tehetetlen. A magánélet fogalma: …senki sem vitatja jogunkat a magánélethez, de az már nem olyan, mint amilyen régen volt: egyetlen titok sem védelmezi; bárhol legyünk is, nyomunk megmarad a számítógépekben… Az idő fogalma: amikor egy ember szembekerül egy másik emberrel, két egyenlő idő kerül szembe egymással: a mulandó élet két korlátozott ideje. Csakhogy manapság már nem egymással kerülünk szembe, hanem az adminisztrációkkal, amelyeknek léte nem ismeri a fiatalságot, az öregséget, a fáradtságot, a halált: kívül van az emberi időn. Az ember és az adminisztráció két különböző időt él.” S így tovább, Kundera pontosan elemzi a kalandban és a harcban megnyilvánuló újabb kori ellentmondásokat, csapdákat.

Ha lehet ezt mondani, akkor véleménye letargikus, erősen fél attól, hogy az eltömegesedett élet és az eltömegesedett kultúra maga alá temet minden eredeti jelenséget. „Szorongás fog el: elképzelem azt a napot, amikor a művészet már nem fogja a soha nem mondottat keresni, és engedelmesen visszahátrál a kollektív élet szolgálatába, amely azt fogja követelni tőle, hogy tegye széppé az ismétlést és segítse abban az egyént, hogy békésen beolvadjon a lét egyformaságába.”

Kapuscinski, miközben változásában szemléli a világot, s maga is törekszik a változások átélésére, többek között ezt a célt szolgálják utazásai, a számtalan megfigyelés közben a huszadik század sajátos vonásairól is sokat elmélkedik. Érdemes megfigyelni, hogy a huszadik századiságot leginkább kifejező írók között ő is, akárcsak Kundera, Kafka, Musil, Karl Kraus és Hermann Broch nevét említi a leggyakrabban. Feljegyzései szinte enciklopédikus gazdagságban tárják elénk azokat a jelenségeket, amelyek egy majdani, a huszadik század mozgásait és jelenségeit áttekintő monográfiából kihagyhatatlanok lesznek. Leggyakrabban a tömeg, az elszegényedés és meggazdagodás jelenségei foglalkoztatják, a huszadik század második felének legfontosabb jelenségeként említi, hogy megszülte a harmadik világot, ezzel együtt pedig megteremtődött a felszámolhatatlan szegénység is. Helytálló megfigyelése, hogy a gazdagság újra teremti önmagát, azaz, aki meggazdagodott, az még gazdagabb lesz, ennek megfelelően pedig az, aki szegénynek született vagy elszegényedett, folyton lejjebb szorul a társadalomban. A gazdagság pedig szégyelli a szegénységet, ezért nem néz szembe vele, inkább a maga világába húzódik.

„Óriási pénzek jutnak olyan kutatásokra, amelyek a gazdagoknak a szegények fölött gyakorolt ellenőrzését hivatottak szolgálni, mint például a telekommunikációs rendszer, a kibernetikus terek, és rengeteg pénzt fordítanak az egyre több luxust biztosító gépkocsik tervezésére. A világ mindinkább a gazdagok világa lesz, a gazdagok kizárólag maguknak akarják kisajátítani bolygónkat.” (Ezt a megfigyelést a rendszerváltást követően felszínre kerülő újgazdagjaink fényesen igazolják.) Szinte az egész kötetet lehetne idézni példatárként, annál is inkább, mert Kapuscinski egyébként is törekedett az aforizmatikus fogalmazásra. A huszadik századot rendkívül összetett századnak látja, olyan századnak, amelyik tele volt a legellentétesebb, legszembenállóbb jelenségekkel. „Mert egyfelől a legnagyobb barbárság, gyilkolás, aljasság és hazugság évszázada volt, másfelől viszont óriási fejlődést hozott a technika, a kommunikáció, az orvostudomány számos területén…

Ez a század cezúrát jelent a hagyományos, évszázadok óta változatlan formában létező társadalmak világa és a mozgalmas, modern, rövidesen planetáris méreteket öltő, gyökereitől elszakadt, sietős lázban, állandó változásban élő tömegtársadalom között.” Ennyi alapvetés után írta le Kapuscinski a huszadik század végének világát, úgy ahogy ő látta. Ennek a világnak az alábbi jellemzőit emelte ki:
– a világban technikai-szervezési természetű civilizációs szakadékok alakultak ki
– a szegénység világszerte terjed és mélyül
– az állam paradox helyzetbe került, mert széthúzó tendenciák érvényesülnek alulról – pl.: regio-nalizmus – és felülről is: pl.: nemzetek fölötti struktúrák
– az állam által szabadon hagyott teret egyre inkább a különböző típusú nem állami intézmények töltik ki
– népességrobbanás
– növekszik a perifériára szorultak száma: „a tehetős, dinamikus, rugalmas emberek legszívesebben nem is gondolnak rájuk, nem is veszik őket észre, nem is tartják őket világképük részének.”

S hát természetesen eltömegesedés, az értékek inflálódása, az írásbeli kultúra háttérbe szorulása, az utánzatok elszaporodása, a hagyományos közösségek megszűnése. Ebben a közegben a 21. század legfontosabb kérdése az lesz, mondja Kapuscinski, hogy mi legyen az emberekkel. „Nem az, hogy miként élelmezzük őket, hogyan építsünk nekik iskolákat és kórházakat, hanem, hogy mit kezdjünk velük? Mindenekelőtt is, hogyan adjunk a kezükbe munkát? Amikor az ember Afrikát, Ázsiát vagy Latin-Amerikát járja, legjobban a tétlen emberek millióinak, tízmillióinak látványa döbbenti meg. Vagy azoknak a látványa, akik ugyan csinálnak valamit, de munkájuk, még ha nélkülözhetetlen is, csupán egyhelyben topogás, nem hoz hasznot, nem javít az életükön. A jelek szerint ugyanis – és azt hihetnők, hogy ez megmagyarázhatatlan paradoxon – könnyebb az embereket élelmezni, mint foglalkoztatni! Valamiféle hiba ez a világ rendjében, a világnak valamiféle nagy gyöngesége.”

Ott vagyunk, ahol Kunderát idézve voltunk, Kundera arról beszélt, hogy az ember nem jut valódi cselekvéshez, a legszűkebb világán túl semmin nem tud változtatni, Kapuscinski azt mondja, hogy az ember önmaga nem tud változtatni az életén. Mindezt látja John Lukacs is, le is írja a jelenséget, de ő valami mást mond. Őt valójában nem a huszadik század érdekli (dehogynem, az is, minden történetírói műve a huszadik századról szól), hanem az a váltás, korszakhatár, amelyik a huszadik század végével köszöntött be, s nagyobb korszakot zár le, mint amekkora a huszadik század volt. A korszak: az újkor, benne pedig ott rejtőzött és rejtőzik sokszor még ma is, az újkori gondolkodás, a maga tudományos módszerével, determinizmusával és objektivitásra való törekvésével. Az újkori tudományos módszer alapja a mechanikus okság volt, amely – John Lukacs interpretációjában – legalább három szabály elfogadását jelentette. Azt, hogy ugyanazok az okok ugyanazokat az okozatokat váltják ki. Aztán azt, hogy az ok és az okozat ereje mindig egyforma. Aztán pedig azt, hogy az ok mindig és mindenhol megelőzi az okozatot. John Lukacs, miközben valójában az foglalkozatta, hogy hogyan lehet elmondani és megírni a történelmet, a maga történetírói tevékenységében érezte, hogy a történelemre nem lehet automatikusan rávetíteni ezeket az alapelveket.

Azt, hogy miért nem, Hitler példájával és a róla alkotott tudásunkkal hosszan bizonyítja, most csak a forradalmakkal kapcsolatos megjegyzését idézem: „Ezer és egy példa van forradalmakra, amelyek nem akkor törtek ki, amikor a nyomás, az emberek elnyomása a legerősebb volt, hanem akkor, amikor már gyengülni kezdett – és amikor az emberek ezt érezték és felismerték. Ez éppúgy igaz 1789-re, mint 1917-re vagy 1956-ra, a francia, az orosz és a magyar forradalomra… A döntő esemény nem maga a nyomás, hanem az, hogy a tudat erre mikor és hogyan reagál.” John Lukacs pontos érvekkel bemutatja, hogy a mechanikus okság alapelvei miért nem érvényesülnek a történelemben – Heisenberg felfedezései pedig azért voltak fontosak számára, mert „visszahozták a potencialitást a fizika kauzalitásába”, márpedig John Lukacs a történelmet és magát az emberi életet a potencialitások létével értelmezi, „az emberi életet és az emberi gondolkodást… inkább tendenciák kormányozzák, mintsem kategóriák” – mondja.

Ebből a helyzetből akkor lépett tovább, amikor felismerte, hogy a „fizikusoknak a tudása (vagy mondjuk úgy, a megismerése) a szubatomi eseményekkel – vagyis az anyag legalapvetőbb elemeivel – kapcsolatban, s e megismerés elkerülhetetlen korlátainak felismerése, megfelel, éspedig döbbenetes módon, a történelmi tudásunk – azaz az ember más emberekkel kapcsolatos tudása – elkerülhetetlen korlátainak. Nincs többé kettősség. Nincs többé szellem és anyag abszolút szétválasztása. A világ többé nem objektumokból és szubjektumokból áll. Nincs tudomány tudósok nélkül. Csak egyfajta emberi tudás volt – és van.”

S miért fontos nekünk John Lukacs gondolatmenete? Több okból is, ezek közül most csak egyet említek. Visszahozza a potencialitást az ember világába, a sokat emlegetett objektív körülményekkel szemben azt mondja, hogy az embernek lehet tere és feladata a világban, minden még sincs eleve eldöntve, s azt is mondja, hogy az egyéni gondolkodásmód is érvényesülhet, akár erősebben is, mint a mechanikus gondolkodásmód. Tudom, mindez nem segít, már nem segíthet azokon, akik a tömegtársadalom áldozataivá váltak, a huszadik század nagy számban teremtett áldozatokat, s azokon sem, akik ma éheznek a világban vagy éppen most, amikor ezeket a sorokat írom, válnak terroristák áldozataivá, ahogyan nem oldja fel a hatalmi politika mechanikus működési elvéből származó ellentmondásokat sem.

Sajnos, sokféle automatizmus és meghatározottság létezik manapság, mégis azt érzem, hogy a John Lukacs által elénk tárt gondolatmenet segíthet felszámolni a „szem a láncban” Illyés Gyula által más összefüggésben említett képzetét. Érdekes módon Ryszard Kapuscinski megfigyelései alátámasztják John Lukacs elméleti megállapításait. Először a lengyel szerzőnek azt a fragmentumát idézem, amelyben Jacob Bronowski gondolatát írta le: „Az érdeklődés központja a fizikai tudományágakról áttevődött a biológiai tudományágakra: ennek eredményeként a tudományt egyre inkább az individuum kutatása vonzza.” Másodszor pedig az értelmiség helyzetéről írtakat másolom ide. Kapuscinski előbb arról írt, hogy „véget ért bizonyos szerep, amelyet az értelmiség töltött be társadalmainkban – az emelkedett erkölcsi értékek hordozójának szerepe, annak a közvéleményformáló rétegnek a szerepe, amelyek hangjára a többiek vártak, s általában számításba is vették azt… Csakhogy megváltoztak az idők, és megváltozott az értelmiség helye, s a vele szemben támasztott elvárások is.

Napjainkban az értelmiség jelentősége, értéke a hozzáértés, a tényszerű tudás. A prédikátor helyét elfoglalta a szakember, valamely művészeti vagy tudományág művelője, de ezen belül is inkább a létrehozó, nem pedig a moralizáló alkotó.” Később mintha mégiscsak nagyobb szerepet szánna az értelmiségnek: „Az értelmiség szerepe lesz az is, hogy éberen figyelje a médiát, hogy észrevegye a média manipuláló szándékát az információk szelektálásában, közlési módjában: fontos szerepe lesz továbbá, hogy beszéljen arról, amiről nem esik szó, hangsúlyozza azokat a kérdéseket, amelyek marginalizálódtak, felhívja a figyelmet a valóság azon aspektusaira, amelyeknek nincs esélyük arra, hogy a tömegízlést kiszolgáló filmek témáivá váljanak, azokra a kérdésekre, amelyeket nem lehet a tévéműsorok szűk keretei közé szorítani.” Nem nagy célok, s még kevésbé nagy feladatok ezek, de mégiscsak a potencialitás szellemében fogantak…

S akkor mindezek után visszatérek a huszadik századhoz, a huszadik századisághoz. Az Európa Könyvkiadó jelentette meg Varlam Salamov elbeszéléseinek gyűjteményét. Nincs itt helyem arra, hogy az elbeszélések esztétikai értékét méltassam, arról sem szólhatok, hogy a szibériai táborokban mennyire más szerep jutott az irodalomnak, mint mondjuk egy mai irodalmi szalonban, az elbeszélések mélységét sem méltathatom, arról viszont szólnom kell, hogy az emberi lét alapkérdéseit Salamov éppen ezekben a mélységekben találta meg és tárta fel.

„Éjszakánként nem volt érkezésünk megszárítani a buslatunkat, a zubbonyt és a nadrágot éjszaka a saját testünkön tartottuk, és úgy csaknem sikerült is megszárítanunk – olvasom egyik elbeszélésében. – Bármilyen éhes és elvadult voltam is, tudtam, hogy a világon semmi nem kényszeríthet rá, hogy végezzek magammal. Éppen ekkoriban értettem meg igazán a leghatalmasabb erő, az életösztön értelmét, azét a képességét, amely a legnagyobb mértékben adatott meg az embernek. Láttam, hogyan rokkannak meg és – nem tudok más igét használni – haldokolnak a lovaink. A lovak semmiben sem különböztek az emberektől. A lovak haltak, végzett velük Észak, az erejüket meghaladó munka, a rossz élelmezés, a verés, és bár mindebből ezredrészét sem kapták annak, amit az emberek, hamarabb haltak, mint ők. Én pedig megértettem a legfontosabbat: az ember nem azért vált emberré, mert isteni teremtmény, nem is azért, mert a kezén olyan csodálatos hüvelykujj van. Hanem azért, mert fizikailag erősebb, szívósabb minden más állatnál, később pedig azért, mert a lelki erejét rá tudta venni, hogy eredményesen szolgálja a fizikai erejét.”

Az embert az életösztön és a lelki erő teszi emberré – mondja Varlam Salamov. Ezt a léttapasztalatot is a huszadik század erősítette fel…

Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III., IV., V.
Ford.: Szenyán Erzsébet
Széphalom Könyvműhely, 352 oldal, 2600 Ft

Milan Kundera: A függöny
Ford.: Réz Pál
Európa Kiadó, 2005., 178 oldal, 2200 Ft

John Lukacs: Egy nagy korszak végén
Ford.: M. Nagy Miklós
Európa Könyvkiadó, 214 oldal, 2300 Ft

Varlam Salamov: Szentencia. Válogatott elbeszélések
Ford.: Soproni András
Európa Könyvkiadó, 374 oldal, 2400 Ft

 
 
 

Füzi László

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu