buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 20, kedd
István napja





















Évfordulók:
1901: Salvatore Quasimodo születése (Modica)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Vajdasági könyvek tükre


2005.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A meghasonlottság története
Elmond egy történetet Szerbhorváth György az Új Symposion történetéről írott könyvében, miszerint a Sziveri-féle szerkesztőség szétverése idején a Magyar Szónál gyakornokoskodó Mák Ferenc érdekében állást foglaló Herceg János rámutatott annak abszurditására, hogy – az egyébként koncepciós per során – nem annak alapján ítélik meg az újságíró munkáját, amit megírt, hanem amiatt ítélik el, amit nem írt meg. Az akkor már hét évet az Új Symposionban dolgozó Mák ugyanis nem hajtotta végre a főszerkesztő határozott utasítását, és nem marasztalta el Sziveriék (és a saját) szerkesztőségét.

Ma már csak anekdotának számítana ez az 1983-as, a szerkesztőség erkölcsi meghurcolásával és egzisztenciális ellehetetlenítésével tetőző történet, ha Szerbhorváth könyvében is több helyen nem az tűnne fontosabb kérdésnek, hogy mi nem volt a lapban, mint hogy mi volt benne.

Megállapítja például, hogy ténylegesen egyik szerkesztőség (vagy nemzedék) sem foglalkozott az 1944-es vajdasági magyarellenes retorzióval, majd elidőzik Gion Nándor 1968-as, Testvérem, Joáb című regényénél, amely emlegeti a bácskai vérbosszút, végül hozzáteszi, hogy a lap szerkesztői és munkatársai több oknál fogva se foglalkozhattak a számon kért témával, hiszen az egyik volt szerkesztő, Végel László leírta, hogy ő csak 2000-ben tudta meg édesanyjától, hogy Szenttamáson is történtek atrocitások 1944-ben, korábban nem hogy a nyilvánosság előtt nem lehetett ilyesmiről beszélni, hanem még a családban is tabutémának számított. Becsületére váljék az egyébként szociológus szerzőnek, alaposan körbejárja, hogy miért számított annak.

Ennek a kérdéskörnek a megközelítése tulajdonképpen meghatározza a kutató módszerét: először ráhúzza a vizes lepedőt a lap gárdájára (később egyenként is kioszt a publikációk szerzőinek, bár visszafogottabban, mint az ugyancsak kötetnyi, A vajdasági magyar bölcsek protocollumai című tanulmányában), majd valamelyest enyhít álláspontján, addig nivellálva a dolgot, hogy kitűnjön, amit hiányol, az valami formában mégis jelen volt a szerzők gondolkodásában, végül föltárja az okokat, hogy az érintett kérdés miért nem foglalt el fontosabb helyet a szerzők és szerkesztők világképében. A most következő hoszszabb idézet tulajdonképpen a közel négyszáz oldalas tanulmány öszszefoglalója is lehetne: „… a sympósok magyarok voltak, de a jugoszlávságra esküdtek. Természetes adottságnak vették, hogy magyarul írnak, még ha megpróbálkoztak a szerbbel is. Kis alföldi, poros falvakból vagy mezővárosokból érkeztek a Városba, ám rögtön a tenger felé tekintgettek. A személyi kultusz ellen ágáltak, de Titóban nem kételkedtek, sőt. A szabadságról beszéltek, Nietzschétől tanultak, de a dogmatikus marxizmus apostolait is bólogatva idézgették. Megvetették az autoritásokat, de akárcsak a tekintélyelvű személyiségek, ha olykor úgy adódott, »lefelé rúgtak, fölfele nyaltak«. Szidták a konformistákat, a pozíciókat elfoglalókat, de amint a hatalom közelébe kerültek, maguk is alkalmazkodtak. Forradalmiak voltak egy győztes forradalom után huszonöt évvel, és elvileg keresztülhazudták volna magukat az igazságig akár erőszakkal is, miközben nem tűrték az igazságtalanságot és az erőszakot sem. Hittek, de megvetették mások hitét, különösen a vallásos hitet. A hagyományok ellen küzdöttek, miközben hagyománytalanságról beszéltek, majd új hagyományokat véltek fölfedezni. És így tovább: az Új Symposion története végső soron erről a meghasonlottságról szól.” Bizony, ez nem az a kép, ami a térségünkben fontosnak, előremutatónak, megújítónak tekintett lapról él a köztudatban.

Szerbhorváth György megfosztja a lapot a körötte sarjadt legendák legtöbbjétől, átértékelése nyomán a vidéki lapok polcán helyezi el az Új Symposiont, amely szerinte ugyan számos botrányt kavart, de jelentősebb társadalmi hatása nem volt. Önmitizálásként értékeli azt a köztudatban elterjedt véleményt, hogy a symposionisták teremtették meg a jugoszlavizmust, ők hirdettek elsőként harcot a dilettantizmus ellen, ők közölték elsőként a környező országok ellenzéki íróit és ezzel saját ellenzékiségüket is megteremtették. A politika megnyilvánulási mezőire irányuló figyelemmel készült eszme- és kultúrtörténeti munka szerzője bámulatos mennyiségű anyagot használt fel munkája során, óriási kutatási apparátust mozgat, megközelítése szerteágazó, csak éppen – egy művészeti lap esetében furcsának tűnő módon –, a megjelenő művek esztétikai létmódjára nem terjed ki. Ha elvétve mond is valamit, akkor színvonaltalanságról – nem tudni, mihez képest –, Herceget idézve „a tea harmadik leöntéséről”, megélhetési művészkedésről beszél. Közben szellemeskedik – mi tagadás, olvasmányos esszék füzéréből áll össze a kötete –, belemagyaráz, általánosít, feltételez, a tényszerűségeket igyekszik problémaként föltüntetni, a tények helyett olykor hatásvadász módon sejtet, vagyis olyan módszerekkel is él, amelyeket másoktól elvitat. Erénye a dolgozatnak, hogy az események egykori szereplőinek akkori megnyilatkozásai mellé állítja az újabb írásaikat, nyilatkozataikat, amit az emlékezet vakfoltjaiként, pálfordulásként, meghasonulásként vagy megszépítő hazugságként értelmez, de visszafogottabb lelkesedéssel és iróniával az idézettek szellemi, eszmei, politikai módosulásaiként is fölfoghatjuk az évtizedeket átívelő önellentmondásokat.
A Vajdasági lakoma nem az Új Symposion története, hanem egy könyv a lap történetéről, és ekként értelmezve kell olvasni.

Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony
390 oldal, 2500 Ft

Válogatva, vagy inkább összegyűjtve?
Van-e esélyük a válogatott verseknek az összegyűjtött versekkel szemben? Tény, hogy az atlétát se arról ítélik meg, hogy hányszor verte le a lécet, csupán a legmagasabb teljesítményét veszik figyelembe, és az is nagyon valószínű, hogy a versolvasót nem különösebben érdekli, hogy a költő hasmánt csúszva, vagy Pegazus patkócsapásai nyomán, pálmaágas homlokkal jutott-e fel a Helikonra vagy a Parnasszusra. Ennek ellenére mégis az összegyűjtött verseket kedvelem, a válogatottakkal tulajdonképpen nem tudok mit kezdeni. Azokkal szembeni alapkérdéseim: ki, és milyen jogon válogathat egy költői életműből; milyen (érték)szempontok vezérlik válogatás közben; milyen hitele lehet egy le nem zárult életműből való válogatásnak, ha azt nem maga a szerző végezte, illetve, mennyire hiteltelenné lehet tenni egy célzatos válogatással egy lezárult alkotói életműt; egyáltalán mi célja a válogatásnak, alkotói portré kialakítása, vagy a már hozzá nem férhető, vagy nehezen hozzáférhető költemények közreadása, esetleg tisztelgés a költő és életműve vagy pályaszakasza előtt, esetleg csak egy újabb könyv a sorban? Ha könyvkiadással foglalkoznék, bizony elgondolkodnék ezeken a kérdéseken. A kritikus – az olvasó – magában álló kötetként forgatja a válogatott verseket, de tekintetének horizontján az alkotó mellett minduntalan és kényszerűen föltűnik a válogató is.

Cs. Simon Istvánnak (1942) hat verseskötete jelent meg eddig, legtöbbjük viszonylag karcsú, ami talán inkább arra mutat, hogy esetében a versek összegyűjtése lett volna a fontosabb feladat. Annál is inkább, mert Cs. Simon éppen az a költő, akinek eltiport szülőtáj-élményét, lírai pozícióját, megszólalásának regisztereit árnyaltabban és kiegyensúlyozottabban tudatosíthatná egy gyűjteményes kötet, mint egy versválogatás. Bár, ha a válogató maga is költő, lehet még némi reményünk…

Cs. Simon István az elveszett otthon és szülőföld, valamint a veszendőbe menő természet ihletett költője. Metaforikus költészetében, mély líraisággal borongó közérzet-verseiben az 1954-ben elárverezett és lerombolt szülőfaluja, Terján, amely három temetőjével együtt önmaga temetőjévé vált, a vajdasági magyarság sorsképévé terebélyesedik.

A költő versvilágában és élménytárában alapvető és meghatározó kapaszkodóként állandósul a szülőtáj, Észak-Bánát, a táj történelme, természeti jellemzői és saját gyermekkora. E három világ-meghatározó élményről azonban csak múlt időben fogalmazható meg a vers. A gyermekkor már csak az álmokban fut a réten, a kihűlt és elhagyott házak között borostás kedvű emberek üldögélnek, s mintha azok hangulatába dermedt volna bele Cs. Simon István is; verse a szenvedélymentes közlés hatását kelti. Költeményeiben az indulat nem a nyelvi kifejezés szintjén tapasztalható, hanem témájának állandóságában, kitartó megéneklésében, amiből kitűnik, hogy legszívesebben költeménybe foglalná a bánáti táj minden fűszálát és sóvirágját. A szeretetbe fókuszálja összes alkotói energiáját, általa teremti leheletfinom képeit a szülőföld sivár paradicsomáról, az irgalmatlan gürcölés és a kegyetlen tombolás világáról.

Éles lírai képek, a képiséget teremtő metaforák, a látomásos tömörítés segítségével közvetíti egy-egy tájrészlethez fűződő, bensőségesen megélt lírai élményét, halk szóval, megfontoltan, a keserűség, a nosztalgikus bánat felhangjaival teremti versét, amelyben az ázsiai hangzású névvel jelölt Terján elvesztése után fél évszázaddal „ölelés helyett / öl a szülőtáj”. A válogatott versek is azt a költőt mutatják föl, aki az egyszerű, közvetlenül ható képek mestere, alaphangulata a melankólia, és minden képe mögött vízjegyként ott látható az elmúlás, a halál bizonyosságának lenyomata.
A kötetet válogató és szerkesztő Sinkovits Péternek sikerült megteremtenie a kötet egyensúlyát, bár két olyan verset is besorolt a gyűjteménybe, amelyekben a lírai hevület kozmikus túlzásba transzponálta a látomást, ami nem igazán jellemző Cs. Simon költészetére. Hózsa Éva értelmező tanulmányával együtt a válogatás bevezetést nyújthat ebbe a költészetbe azoknak, akik először találkoznak a bánáti költő verseivel. Azoknak pedig, akik ismerik és szeretik is, mégis inkább az eddig megjelent Cs. Simon-könyvek olvasását javaslom.

Cs. Simon István: Parlagmagány
Hózsa Éva utószavával és Penovácz Endre illusztrációival
zEtna, Zenta
96 oldal, 1000 Ft

 
 
 

Fekete J. József

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu