buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 10, kedd
Judit napja





















Évfordulók:
1875: Toldy Ferenc halála (Budapest)
1891: Nelly Sachs születése (Berlin)
1936: Luigi Pirandello halála (Róma)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A dekadencia változó témái


2002.04.16

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A cím látszólagos ellentmondás, hiszen a dekadenciát úgy fogjuk fel mint egy keskenyedô – és lefelé vezetô – utat, ahol még a téma is egyhangú, monoton, mindig ugyanaz. Ezzel szemben áll a tény, hogy bár az inspiráció valahol találkozik egy másik inspirációval, az írói képzelet fontos szerepet játszik a dekadencia útvonalán. Azok az írók viszont, akik a „haladást” ünneplik, valóban egyhangúak és általában unalmas műveket gyártanak, mert bár a múltat sokféleképpen lehet elemezni és ábrázolni, a jövôt nem vagyunk képesek elképzelni. Az utópia-irodalom így kénytelen megelégedni az unalmas jövô-képpel, és éppen a dekadencia-irodalom az, amely feltüzeli bennünk a vita vágyát. A primitív és gyerekes pár mondat, melyben Marx elôre vetíti a boldog kommunista társadalmat, ahhoz hasonlít, csakhogy negatív elôjellel, amit A. Kojeve fejezett ki a harmincas években az unalomról, ami már akkor eluralkodott a szovjet életstílusban.
 

Csupán egy mondatban említem a huszadik század elôtti dekadencia-irodalom tarkaságát, Juvenálisztól Oswald Spenglerig, és azonnal rátérek a kortárs dekadencia-irodalomra, kiválasztva tizenöt művet, mondhatnám kapásból, hiszen ez az irodalom roppant gazdag, vita-idézô, és az emberi tapasztalatra biztosan támaszkodik. Nem leszek figyelemmel a pontos kronológiára, de megemlítem, hogy az illetô szerzôk és művek nem több mint két-három generációhoz tartoznak, ami aláhúzza aktualitásukat és népszerűségüket, vagyis megalapozottságukat. Amennyiben népszerűségük és olvasottságuk mégsem olyan széles, mint lehetne, ennek az az oka, hogy az ideológiai monopólium a progresszív oldalé, amely századunk nagy politikai eseményeit programozta és hajtotta végre. Abban is a monoton diadalmaskodott, az egyenruhába öltöztetett szürkeség, a fegyenctábori életmód.

Oswald Spenglert követôen a történelmi mérleg-állítás divattá lett. Még az elôzô század adta meg a tónust Jakob Burckhardt-tal, aki elôre látta (Világpolitikai értekezések) az ipari társadalom morális és kulturális csôdjét, a természet fölszámolását, megalázását. Nietzschét is ide számíthatjuk, bár művérôl azt is mondhatjuk, hogy a dekadencia meghirdetôjének bizonyult nihilista-tanával, a görög metafizika elleni támadásaival. De a tulajdonképpeni antiprogresszív irodalom az elsô világháború után kelt életre, érthetôen, mivel az elôbbi bizalom a technológiában és polgári jogokban megtört a négyéves mészárlásban, a modern fegyverek használatában, az eltömegesedésben. Mondhatjuk, hogy a kritikus irodalom Ortega műveiben látszott kulminálni (A tömeg lázadása és A művészet embertelenedése) és „reakcióssá” válni. A Bauhaus stílus képviselôi és más művészeti iskolák, Le Corbusier-tôl a kortárs Renzo di Pianoig (Centre Pompidou) felháborodva utasították vissza Ortega offenzíváját mint babár, haladás-ellenest.

Ennek ellenére és nem várt oldalról megjelent a „reakciós” katolikus irodalom Bernanos-szal (Sous le soleil de Satan), aki rehabilitálta az ördög alakját regényeiben és társadalom-kritikájában; és Léon Bloy-val, aki a misztikát rajzolta be a mindennapi életbe. A katolikus reneszánsz (Claudel, Péguy, Chesterton, Belloc) egy egészen új témakört épített ki, és ezt átadta a következô nemzedéknek, amikor is diadalmaskodott C. S. Lewis írásaiban, és a regényíró Graham Greene-nel, Evelyn Waugh-nál; felbukkant ez az inspiráció a költô W. B. Yeates-nél (Nobel-díj), de még Aldous Huxley-nél is, aki a Szép Új Világban a legélesebb bonckés alá vette a haladás-szellemű utópiát. Ezen a ponton Eric Blair sincs messze, aki „George Orwell” nom de plume alatt megírta az 1984 örökké érvényes regényét.

A szépirodalom azonban továbbra is vezetett a dekadencia-témában. Thomas Mann Buddenbrookja a század elsô évében jelent meg a 25 éves szerzô tollából (aki 30 évvel késôbb a Nobel-díjat nyerte el a Varázshegy című regényével, a dekadencia-ellenes irodalomnak talán fôművével). Ugyanakkor (1927) Julien Benda írja meg Az írástudók árulását, amely bombaképpen hat az értelmiségre; és adja ki Nicholas Bergyajev könyveit, amelyekben a kommunista rezsim és szellem összeroskadásáról hoz véglegesnek számító riportot. René Guénon-t is ehhez az 1930-as hullámhoz kell számítanunk, mert roppant elterjedt írásaiban (La crise du monde moderne és Le régne de la quantité et les signes des temps) a keleti bölcsességet és az ôskereszténységet hívja tanúként a modern mentalitás elleni kritikájában. C.E.M. Joad, angol filozófus ezidô tájt megjelent könyve – A dekadencia – Ortegával ért egyet, de sajátos módon, mikor rámutat arra, hogy a modern gép-társadalom a tárgyakat többé nem tiszteli, mivel annyi van belôlük és vég nélkül sokszorosíthatók. Itt legyen szabad említenem saját két könyvemet: Az értelmiség alkonya és Utópia, örök eretnekség címűeket, amelyek felölelik és elemzik az „utópiát” mint a realitás ellenlábasát.

A politika persze kiveszi részét a dekadencia elleni kritikai támadásból. A hatvanas években a téma átlépi az Atlanti-óceánt, és konkréttá válik amerikai kezekben. James Burnham (ex-marxista gondolkodó) kiadta A Nyugat öngyilkosságát, amelynek aktuális voltát a hidegháború adta meg, és amelyet tovább gondolt Patrick Buchanan most megjelent könyve, The Death of the West, a cím szerint is radikálisabb tézisű, mint Burnhamé. Negyven éve jelent meg Gustavo Corcao brazil mérnök könyve, Fronteras de la tecnica, amely Jacques Maritain keresztény szellemében veszi kritika alá a gép civilizációt. A könyvecske általános sikernek örvend egész Dél-Amerikában, ahol a spanyol és portugál nyelv uralja az intellektuális teret, és ahonnan az irodalom elterjed a latin világban. Megemlítendô saját kötetem is, Lélek és gép (L’ame et la machine), amely csatlakozik tézisével az elôbb említettekhez, mint G. Corcao fôműve, O seculo do nada („A semmiség évszázada”).
Nem lehet manapság a dekadencia kritikusairól beszélni anélkül, hogy ne említenénk két román írót és gondolkodót. Mircea Eliade vallás-történész művei sok kézben láthatók még a pesti metróban is, akárcsak az egyetemi olvasási listán. Fél tucat műve azért is ismert világszerte, mert gondos és mély kutatásai válaszolnak korunk alapkérdéseire, kérdésekre, melyekre a hivatalos egyházak nem hoznak manapság megoldást. A hivatalos filozófiák pedig túlságosan el vannak kötelezve a gépi világ mellett. Eliade neve mellett meg kell említenünk honfitársáét, Emile Ciorant, aki mint maga Eliade is, franciául ír és ad elô, és akit ma az elit olvas. Cioran radikalizmusa cinizmusnak látszik, de még azon is túl megy, mikor a keleti bölcsességre kívánja rávenni híveit, mint ezt egyik tipikus könyve már a címében is jelzi: La chute dans le temps. A nyugati gondolkodás, sôt az ember abban vétkezett, hogy idôbeli világban él ahelyett, hogy a hinduk módjára az idôt csapdának tekintse, egyfajta eredendô bűnnek.

Ebbôl a rövid és egyáltalán nem teljes kitekintésbôl is látjuk, hogy az érdekes kultúr-irodalom már jó fél évszázada az elit gondolkodásának útjait kutatja, és letér a nyomasztó társadalmi-ortodoxia ösvényeirôl. Alapvetô tétel ma a progress-hez való elkötelezettség, ez ömlik mint egy mindent elárasztó csapból: a médiákból, az iskolatermekbôl, az „intelligens” műveltségi közhelyekbôl. Bátorság szükséges ahhoz, még egyetemi körökben és a publicisztikákban is, hogy más utakat keressünk, mint a megszokottak, a már régóta kitaposottak. Ez mindig így volt, mindig így lesz, de éppen ezért fontos, sôt életmentô, hogy mérlegre tegyük, életünk folyamán többször is a jelen divatot és az önmagával ôszinte megfigyeléseket, amelyek eltérnek attól, ami beidegzett, ami zsákutcába vezet.

A fentiekben említett irodalom, mindenhonnan merítve, a régit nem hagyja magára, annak köveibôl is gyűjt össze elég számút, de a gondolatot tovább építi, így a jelen mögé lát. Ugyanis nem vitatható, hogy dekadens korban élünk, megmerevítették ezt a divatos ideológiák. A további élan megköveteli, hogy tágítsuk a forma mentis-t és a tradíciót összekössük az új tapasztalattal, meglátási módokkal. A csecsemô sírva, kapálódzva jön a világra: ugyanígy a gondolat. Mindenki kötelessége hogy egyengesse útját. A dekadencia idônként megállapítható tény, tehát mérlegre kell tenni, átlátni áramlatain, átfesteni ábráit: politikában, művészetben, kultúrképzeteiben. Megismerkedni a dekadenciával az elsô lépés a megújulás felé.

Molnár Tamás

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu