buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A költészet eleven szőttese
Somlyó Györggyel beszélget Nádor Tamás


2005.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Egykoron intellektualitással vádolták, ami valójában azt jelentette: nem fér a vulgárcellába, a napi politika ketrecébe. Egyetemes műveltségigénye és szellemi befogadókészségének tágassága megriasztotta azokat, akik etalonnak hirdették a sémát. Ám mindez nem tántorította el attól, hogy olyat írjon, amiben természetesen társul a legősibbhez a legmodernebb, visszájához a színe – lett légyen az vers, fordítás, vagy akár esszé. S ehhez tartotta magát mindmáig, egy hosszú életen át. Körültekintett – kötetcímeit idézve – a világirodalomban Philoktétésztől Ariónig, a Szélrózsa minden irányába. Életművével nálunk is otthonos lehet az esprit.
 

Természetesen, mint bárkivel, velem is sok minden megesett. S nincs mérleg, amelynek serpenyőin méricskélhetném: mikor, hol, miért, miből mennyi jutott. Ami velem történt, történik, amiben részt vettem, közvetlenül ritkán kerül írásomba. Árnyjáték és Rámpa című regényeimben vannak személyes elemek, de ez a két könyv sem naturális önéletrajz. Máskülönben a valóságos történés – vagy akár az, ami megtörténhetett volna – csupán áttételesen került-kerül verseimbe, más írásaimba. Lehet, hogy tíz év, netán évtizedek múltán, amikor az már kellően átalakult, megtestesült, vagy éppen szublimálódott, éterizálódott. De még ezt a „régit” is százféleképpen lehet megírni. Megjegyzem: aki más alkat, és hajlamos feljegyezni a valóságos életét, mire papírra veti, még az is szűkíti, vagy éppen tágítja azt, ami vele megesett. Az ilyen memoár is „meg van csinálva”. Mindamellett bizonyára írásaim lélegzetvételében, szívdobogásában, ritmusában, vagy éppen rögösségében, stílusában jelen vannak például gyermekkori élményeim. Apám és anyám. Nagyapám, akit hetvenöt évesen Balatonboglárról elhurcoltak Auschwitzba, és onnan soha nem tért haza. Ám, ha róluk írtam, persze magamról is. Amiképp máskor, köznapi életemben, és irodalmi létemben is, amely számomra nem kevésbé valóságos. Mert nekem élet az irodalom is, s életem is az irodalom. Elválaszthatatlan a kettő.

– Ismeretes, hogy édesapja Somlyó Zoltán volt, költészetünk egyik klasszikusa. S az ő halála után Füst Milán fogadta mintegy a fiává. Azután hamar a Nyugat nagyjainak vonzáskörébe került; jó részüket személyesen ismerte. Idősebb, apai mesterekhez mindig vonzódott. És társa volt az újholdasoknak...

Kamasz voltam még, amikor apám meghalt. Füst Milán akkor magához hívott. Ez az irdatlan nagy ember széttárta hatalmas karját és magához ölelt. Teátrálisan, de szeretettel kijelentette: ezután apám helyett ő lesz az apám. S aztán valóban az ő varázsában éltem, mesteremnek tekintettem. (Sok év múltán, Füst Milán vagy a lesütött szemű ember címmel írtam is róla nagyesszét.) S tanítványa lehettem Babitsnak, Kosztolányinak, Szabó Lőrincnek – habár „Désirée”, apámhoz hasonlóan, hamar távozott. A nagyok közül azok, akiket személyesen ismerhettem, már tizennyolc éves koromban bámulatos szeretettel befogadtak. Én meg kivált azt becsültem bennük, amit aztán magam is vallottam, gyakorolni próbáltam, hogy magyarként sem érték be literatúránkkal. Ismerték, és gazdagon honosították is a világirodalmat. S önmagukat is ilyen mércével mérték. Ami különben a nálam idősebbeket s általában az öregeket illeti – bár magam is már nyolcvanöt éves vagyok –: szinte mindannyian elmentek már. Van azért, nagy szerencsémre, még ma is egy „fogadott” apai barátom, Lossonczy Tamás festőművész, grafikus. Fantasztikus ember: százegyedik esztendejében nem csupán szellemében friss, de alkotásra is képes. Nemrég meglátogattam, és elámultam: az ő kis kuckójában harminc nagy kartont mutatott, azok mindegyikében négy remek rajzot – színeset, fekete-fehéret, kollázst stb. – találtam. Őt is nagyon szeretem, csodálom. Tavaly, századik születésnapjára verset írtam hozzá, a Holmi közölte.

– Volt idő, amikor önt a kor szellemében – indíttatása, műveltsége, ízlése, különutassága okán – irodalmi írónak nevezték, intellektuálisnak „bélyegezték”. És fölhorkantak szürrealista vonzódásai miatt. Kísérletezőkedvét szintén gyanúsnak ítélték. Holott valójában költészetében hagyomány és modernség természetesen társul...

Szonett – bővített szeptimmel című versemben „a Szerző felfedi mestersége címerét”. Vagyis elmondom, hogy Rimbaud oly híres jelszavát – „Modernnek kell lenni mindenestül” – voltaképp felülírom. Elfogadom, amit ír, és amit oly sokan mások is írtak a szürrealistáktól napjainkig, ám eközben „Borzongó gerinccel vonzom a régit”. Mert – elnézést, hogy ismét magamat idézem ugyanonnan: „Időtlen időkből fakadt Költészet / Hullámverése átcsap minden gáton / Nem tereli aklokba semmilyen kánon”. Tehát az irodalom egész, ötezer éves világát kívántam bejárni, „magamévá tenni”. Sőt: magyar zsidóként bizonyára disszimiláns módon: úgy, hogy nemcsak az az enyém, ami itt van (bár boldog vagyok, hogy ebben az irodalomban működhettem), hanem éppannyira a literatúra teljessége, időben-térben. Ezt példázta számomra Babits, nemcsak Dante-fordításával – amely éppolyan „magyar mű”, mint saját bármelyik alkotása –, hanem csodálatos, páratlan irodalomtörténetével, amely önmagában is költészet. Magyar és egyetemes. És ezt mutatta Szabó Lőrinc, aki olyannyira túllátott provinciánkon, hogy amit írt, az nem csupán nálunk, de bárhol hitelesen otthon lehet. Ilyen „minták” közt élhettem, írhattam. S e jegyben szerettem és szeretek mindenféle költészetet: ilyet, olyat, amolyat, emilyet, ősit, modernet. A legújabbat a legrégibbhez társulva szeretem leginkább, őket egymáshoz ötvözve. Abban a tudatban, hogy minden költő oda van kapcsolva ahhoz a szekérhez, amelyet időtlen idők óta vontat. S amit létrehoz, része annak a szőttesnek, vagy akár sálnak (mert nagyon szeretek sálat viselni), amelynek mindannyian szövedékei, alkotóelemei, szálai, motívumai vagyunk. Ezért is gondolom azt, amit Mallarmé – aki különben a legeslegelitebb alkotó a világ költészetében –, hogy voltaképp minden verseskönyv jó könyv. Mert, noha tudjuk, hogy tízezer kötet közül egy ha jó valójában, csakugyan jobb, ha valaki verset ír, mintha egyebet tenne. Mert az emberek általában sok szörnyűséget művelnek. Mások persze, meglehet, ezt vagy azt a lírát rühellik. Én azonban az enyémtől gyökeresen eltérőt is a magaménak érzem. Ez lehet annak oka, hogy még hosszú életemhez képest is ekkora, ilyen irdatlan mennyiségű a műfordítás-corpusom. Ami pedig az intellektualitást illeti (eltekintve az adott időszak ostobaságától, amely ezt elítélte): az intellektus – lett légyen bármennyire elvonatkoztatott – se más, mint élet. Mi egyéb is volna. Tizenöt éves koromtól olvasok tudatosan, s ez volt s maradt számomra létezésem veleje. És hát a költészet mindenből áll: intellektusból és ösztönből, valóságból és absztrakcióból. Még az álom, a látomás, a képzelet is valóság, hiszen a költő mindegyiket úgy látja, érzékeli, mintha valóban volna.

– Különös számomra s egyszersmind természetes, hogy az ön munkásságában – lett légyen annak alakja vers, regény, esszé, tanulmány, bármi – mindig együtt van a dolgok színe és visszája, az alkotás és a reflexió...

Valóban: verseimben is van esszé, esszéimben is vers, és így tovább. Mi több: éppen ez a lényege szemléletemnek, írásmódomnak. Mindegyik költészet számomra. Amiképp úgynevezett meséimben – ha úgy tetszik, szabadverseimben – is ekképp nyilvánul meg hagyomány és modernség paradox kapcsolata. Mindezt persze nem én találtam ki, hanem például Baudelaire, aki a költészetben annyi mindennek forrása, kútja. Mindamellett, amit versben vagy bármely más műfajban, műnemben létrehozok, az egyáltalán nem rózsaszín, lebegő, még kevésbé lila, etcetera. Noha talán az éteri lírikust ilyennek képzelik. Én azonban azt és úgy írtam meg, amit az életből, a világból meg tudtam látni és el tudtam róla mondani. Ez pedig olyan, amilyen.

– Említette fordításrengetegét. Láthatólag soha nem éri be puszta tolmácsolással, hanem mindig átszűri önmagán az eredeti alkotást, és mintegy újrateremti. Olyannyira, hogy mondjuk a magyar Valéry, Neruda, Octavio Paz, Fernando Pessoa, Guillevic, Kavafisz, vagy akár Shakespeare – nem kevésbé az öné, mint saját versei. Kivált persze a franciák...

Amiként francia költő barátom, Michel Deguy is vallotta: a világ költészete ötezer éve, vagy ki tudja, mióta, voltaképp egyazon folyamat-folyam. Minden költő ugyanabból merít, mindanynyian összekapaszkodunk, ki-ki megforgatja magában ugyanazokat a színeket, habzásokat, áramlatokat, örvényeket. Ki-ki átszűri önmagán ugyanazt – millióféleképpen. S meggyőződésem: ha nem lett volna költészet, ember se lenne. De volt és maradt vers minden időben, térben, történelmi-földrajzi helyzetben. Már legősibb őseink száján is kibuktak ritmusok; rítusaik része volt a líra. S éppígy a gyermekek ajkán, amikor „bolondságokat” mormolnak, dúdolnak, kántálnak – ez szintén költészet, mi más is volna. Sőt: maga a nyelv is költészet, csak éppen mire verssé válik, az a szánkon lévő beszédnél felforraltabb. Ezért is nyilvánvaló, hogy, noha a lírát már sokszor eltemették, jelentéktelenné nyilvánították, nélküle nem lehet élni. Ami fordításaimat illeti: őket is úgy hoztam létre, akár a magam verseit. Csak éppen ezeket nem a magaméból faragtam, farigcsáltam, hanem a máséiból. Ilyenkor történik valami az ember agyában, szívében, vagy nem is tudom, hol, aztán szépen kiformálódik ez-az, ami olyan, mint az eredeti, mégis újrateremtődik. Egyébként csakugyan a franciákkal kezdtem, mert ezt a nyelvet, literatúrát, kultúrát talán csakugyan méltóképp ismertem. De legalább ennyire érdekelt, izgatott a spanyol költészet, noha a nyelvet nem birtokoltam. Mégis elkezdtem Nerudát fordítani, amikor még vérdíjat tűztek ki a fejére, s ezért ő sokáig a Cordillerrákban bujdokolt. De közvetítő nyelv, meg a magam sajátos közelítése révén rájöttem: a költészetet akkor is érzékelem, akkor is bele tudom „fúrni” magam a versbe, ha a nyelvét nem értem. Így fordítottam aztán számos spanyol nyelvű írót, költőt Octavio Paztól, Rafael Albertin, Miguel Asturiason át Luis Borgesig. Mi több, még a huszadik század egyik legnagyobbját, a portugál Fernando Pessoát is – aki különben négy költői személyiséget alkotott. Úgy látszik, a költők olyan közös nyelvet beszélnek, olyan nyelven értenek-éreznek sokezerféleképpen, amelyhez nem kell nyelvtankönyv, iskolás ismeret, tanáros pedantéria. Miközben persze a maga módján minden fordítás óraműpontos mása, vagy inkább változata az eredetinek. Szellemében, színeiben, lüktetésében ugyanaz, mégis új alkotás. Kivált akkor érzékelhető ez, ha ugyanazt többen is fordítják, mindenki másképp, de egyként kongeniálisan. Ilyen szemlélettel fordítottam, nem is tudom, hány könyvnyit (csupán Szélrózsa című fordításgyűjteményem három vaskos kötetet tesz ki), és írtam vagy tizenöt kötetre valót a legnagyobbakról – például T. S. Eliotról, Saint-John Pearse-ről, Ezra Poundról, Georg Traklról, s persze Fernando Pessoáról. Meg számos más géniuszról.

– Ekkora életmű mögé apró, pápaszemes, cingár, lobogó tekintetű mániákust képzelhet a messziről jött ember. Ám ön köztudomásúan mindig rendesen élte az életét. Nem érzi-e mégis, hogy volt, aki „rögeszméinek” áldozatául esett, vagy netán magamagát is a kelleténél jobban e virtuális életnek áldozta volna?

Nem vagyok rögeszmés. Nem mániám, hanem mesterségem és – nagy szóval élve – hivatásom a költészet. Csakugyan tudtam élni; de anyámnak, társaimnak is köszönhetem, hogy dolgozhattam. És a munkámnak azt, hogy mind a magyar, mind a külföldi irodalomban számos nagyszerű barátra leltem. Nem hiszem, hogy ezért másokat, vagy akár önmagamat bármiképp föláldoztam volna. Sok volt, de szép is, és belefért hosszú életembe. Egyébként mindig arra törekedtem, hogy akik körülvesznek, azokat szeressem, és ők is szeressenek. Írói és úgynevezett köznapi életem viszont egybeesett. Mert az írás, az irodalom volt a köznapi életem.

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu