buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A könyv és olvasója Oroszországban


2002.03.16

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az orosz városkép mindmáig elválaszthatatlan része az olvasó ember; találkozhatunk vele a metrón, trolibuszon és villamoson, sôt korábban, a szovjet korszakban az üzletek elôtt hosszan kígyózó sorokban is többen akadtak olyanok, akik egy jó könyvbe feledkezve múlatták az idôt.
 

Oroszországban mindig nagyon fontos volt a könyv, talán mert ilyen mértékben sehol másutt a világon nem fonódott össze egymással az élet és az irodalom. Az író az orosz viszonyok közepette mindig több volt, mint író, s némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy voltaképpen a klasszikus orosz irodalom teremtette meg az igazi orosz identitást. Joszif Brodszkij, a Nobel-díjas emigráns költô a szovjet viszonyoknak makacsul ellenálló orosz önazonosság és az irodalom kapcsolatáról Leningrád című esszéjében az 1970-es évek végén a következôket írta: „Létezik egy másik Pétervár is, az orosz költészet és az orosz próza alkotta város. Itt ezt a prózát állandóan olvassák és újraolvassák, a verseket kívülrôl tudják, igaz, azért is, mert ha egy gyerek el akarja végezni a szovjet iskolát, be kell magolnia ôket. Ez a magolás is erôsíti a város jelenlegi státuszát és helyét a jövôben, hiszen amíg létezik az orosz nyelv, ez a magolás változtatja át a szovjet iskolásokat orosz emberekké.” Orosz ismerôseim többsége, foglalkozástól függetlenül, temérdek verset tud kívülrôl, s még ma is, a számítógép uralta világban, a könyv láttán és tapintásán valamiféle furcsa áhítat jelenik meg az arcukon. A nagyvárosokban a könyvesboltok – igaz, az utóbbi tíz évben csak moszkvai és pétervári tapasztalataim alapján ítélhetek – tele vannak vásárlókkal és nézelôdôkkel (az utóbbiak száma egyre nagyobb, mert a könyv az ottani átlagkeresethez képest azért elég drága), akik láthatóan örülnek a bô választéknak, és a szovjet idôszakból még megmaradt az a jó szokásuk, hogy a könyvek ürügyén szóba elegyednek nem csak az eladókkal, de egymással is.

Az orosz könyvnyomtatás története a 16. századba nyúlik vissza; az elsô orosz nyomdát Ivan Fjodorov alapította 1564-ben, Moszkvában. A könyvnyomtatás a központosított moszkvai államban fôként az ortodox egyház szempontjából „hasznos irodalom” (azaz léleknemesítô irodalom) terjesztését szolgálta, olyan könyvekét, mint a Makarij-féle Nagy havi olvasmányok tizenkét óriási kötete, amelyek a szentek életírásait tartalmazták az emléknapok hónapok szerinti sorrendjében, vagy mint a Domosztroj, amely erkölcsi kódex, életszabály gyűjtemény volt. A világi irodalom kezdete Oroszországban a 17–18. századra tehetô. Az olvasás elterjedését Oroszországban a sajátos orosz civilizáció alapjait lefektetô, Nyugatra ablakot nyitó uralkodó, I. Péter segítette elô a maga agresszív-autoriter módszereivel, noha ô a könyveket nem igen szerette. Viszont elsôként látta be a műveltség „birodalomépítô” szerepét. Miután a birodalomban a férfiak elsôdleges feladata a cár szolgálata volt (a katonáskodás és a hivatalnokoskodás), így a gyermekek nevelése a nôkre maradt, tehát az ô kezükben volt a jövô generációjának műveltsége. E tény felismerése késztette Pétert arra, hogy egy különleges rendeletet hozzon, amellyel megtiltotta azoknak a nemesi származású kisasszonyoknak a házasságkötést, akik nem tudtak írni-olvasni. A 18. század második felében, II. Katalin uralkodása idején az olvasás már széles körben terjedt, sôt akár az olvasás divatjáról is lehet beszélni. Természetesen mindez a nemességre vonatkozik, hiszen a jobbágyrendszer következtében a parasztság nagy része egészen az 1917-es forradalomig írástudatlan volt. Katalin cárnô felvilágosult uralkodóként elsôsorban a fordítás-irodalmat szorgalmazta. Sorra jelentek meg orosz nyelven Voltaire, Diderot és Montesquieu művei. Ám a fordítók az olvasói igény kielégítése végett a kizárólag szórakozásra szánt „ponyvairodalmat” is átültették oroszra, majd egyre gyakrabban jelentkeztek átdolgozásokkal, valamint önálló alkotásokkal, melyeket a házaló könyvárusok juttattak el vidékre, az orosz nemesi birtokokra. A külföldi (francia, angol, német) regényirodalmon kívül rendkívül népszerűek voltak az orosz népélettel foglalkozó könyvek, mint például a Nevettetô avagy Szláv történetek, az Orosz babonák szótára, vagy a Szép szakácsné avagy egy feslett életű nôszemély című népi történet.
Az orosz folyóirat és könyvkiadás a 18. században két lelkes, a felvilágosodás eszméit a gyakorlatban is megvalósítani kívánó irodalmár és irodalomszervezô munkásságának köszönhetôen indult rohamos fejlôdésnek. Egyikük, Mihail Heraszkov (1733–1807), az orosz szabadkôművesek vezéregyénisége volt, másikuk pedig, Nyikolaj Novikov (1744-1818), a modern orosz könyvkiadás megteremtôje. Novikov kiadói tevékenységét Szentpéterváron kezdte, Katalin hathatós támogatása mellett. A cárnô tréfás, humoros célzatú kiadványok, az úgy nevezett „zsurnalok” kiadását szorgalmazta (ebben a korszakban „zsurnal”-nak hívták a lapokat terjedelemtôl, tartalomtól, megjelenésük gyakoriságáról függetlenül), melyekbôl ugyan megjelent néhány, de tiszavirág-életűnek bizonyultak. Közülük csak Novikov lapja, a Trutyeny (’Ingyenélô’) maradt fent, amely igazi szatirikus újság volt, s amely nem csak a magán- és udvari erkölcsöket, ahogy II. Katalin megkívánta volna, hanem a jobbágyrendszert is kifigurázta. Novikov a lapkiadás mellett két fontos könyvsorozatot is útjára indított: a Régi orosz könyvtárat és a Történeti szótárkísérletet az orosz írókról. Miután egyre szorosabb kapcsolatba került a szabadkôművesekkel, Heraszkov hívására Moszkvába költözött és ott folytatta tovább kiadói tevékenységét. Moszkvában egyetemi nyomdát hozott létre és megszervezte a vidéki városokban a könyv- és lapterjesztôi hálózatot. Novikov „szponzori” munkássága is tiszteletet ébreszt. Az orosz művelôdés terjesztésének megszállottja kiadói jövedelmébôl és adományokból kórházat, gyógyszertárat, közkönyvtárat, alapfokú iskolát s a hajléktalanoknak menhelyet alapított. II. Katalin épp ezt a társadalmat jobbító szándékát – amely szoros kapcsolatban állt a szabadkôművesek elképzeléseivel és elveivel – nem nézte jó szemmel, 1792-ben letartóztatta és a schlüsselburgi erôdbe záratta. Novikov csak Katalin halála után kapott részleges kegyelmet, hátralévô életét háziôrizetben kellett letöltenie. Az ismert író, történetíró, Nyikolaj Karamzin (1766–1826) folytatta tovább Novikov művelôdésszervezôi munkásságát, s egyben ô volt a megindítója a 19. századelô leghatásosabb folyóiratának, a Vesztnyik Jevropi-nak (’Európa Hírnöke’) is.

A 19. század elsô felében az olvasás már egyértelműen a nemesi életmód egyik elengedhetetlen formája. A házitanítók (köztük francia és német, ritkán angol anyanyelvűek) és a líceumok rendszerére épülô nemesi nevelés kellô alapot biztosított az európai jellegű műveltség megszerzéséhez. Az olvasás egyben a társasági élet fontos eleme lett. Moszkvában és Péterváron francia mintára irodalmi szalonok nyílnak. Az írókon kívül a felolvasások gyakori szereplôi az orosz bölcseleti irodalom elsô képviselôi, a szlavofilek és nyugatosok. Noha a nôolvasó dominanciája a 19. században is megmarad, ekkorra már elég markánsan elkülönül egymástól a nôi és férfi olvasmányok köre. Míg a férfiak fôként a politikai, teológiai és bölcseleti irodalmat tanulmányozták, addig a szépirodalom buzgó olvasói – természetesen francia nyelven – továbbra is a nôk voltak. Puskin verses regénye, a Jevgenyij Anyegin, melyet nem véletlenül nevezett Belinszkij „az orosz élet enciklopédiájának”, részletesen tudósít az orosz olvasói szokásokról. Anyegin, aki unalma enyhítése végett olvas, pazar könyvtárszobával rendelkezik – mind Péterváron, mind a nagybácsijától örökölt birtokon –, ahol megtalálhatók az ókori klasszikusoktól kezdve a kortárs európai romantika alkotóival bezárólag a kor kötelezô és kedvelt olvasmányai. Tatjána ugyanakkor a korszak tipikus nôi olvasója.

Tatjána tehát beleélô olvasó, akirôl azt is megtudhatjuk, hogy a vidéki birtokon vándorárusoktól szerzi be a könyveket, s a francia, német és angol regények mellett ott van kínálatukban az orosz ponyva és az álmoskönyv is. Puskin ez utóbbinak még az árát is közli: „csak háromötven volt az ára”. Mindemellett a verses regény szerzôje méltán háborog a fordítások rossz minôsége miatt és nagyon fájlalja, hogy hôsei olvasmányai közül hiányzik a hazai irodalom. A nemes kisasszonyok általában nem sajátították el kellô mértékben anyanyelvüket, így híres levelét Tatjána is franciául írja Anyeginnek.

A fejlett könyvnyomtatás és folyóirat-kiadás mellett a korszak másik jellegzetesen orosz sajátossága, hogy fôként a cenzúra megkerülése végett, a szalonokban és magánszemélyek között kéziratos formában terjed az eredeti és fordítás-irodalom, persze nem olyan mértékben, mint a 20. században a „szamizdat” különféle változataiban. A 19. században a méltán világhírű orosz próza (Gogol, Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Goncsarov) természetes serkentôje a folyóirat- és könyvkiadásnak. Dosztojevszkij személyében pedig megjelenik az elsô igazán jelentôs orosz „polgári író”, aki kizárólag az irodalomból élt és ezért egzisztenciálisan is ki volt szolgáltatva a könyvkiadóknak. Az írót a kiadói határidôk teljesítése és anyagi problémái gyakran rohammunkára késztették, amely nyomot hagyott egyébként zseniális regényei stílusán.
A jobbágyfelszabadítás után, az 1860-as évektôl kezdve a kor radikális demokrata gondolkodói egyik fô feladatuknak tartják a műveltség és az irodalom terjesztését a társadalom alsó rétegeiben, a parasztság körében. A forradalmi demokraták, Dobroljubov és Csernyisevszkij kritikusi tevékenysége az etikum és az esztétikum összekapcsolása révén, késôbb a narodnyikok „nép közé járása” szintén ezt a nemes célt szolgálta. Lev Tolsztoj különösen sokat tett a nép neveléséért és művelôdéséért. 1859-ben birtokán, Jasznaja Poljanában iskolát szervez parasztgyerekeknek, ábécéskönyvet ír számukra, majd a járásban további húsz iskolát hoz létre. Az 1880-as évek elején pedig a népművelés ügyét azzal szolgálja, hogy Poszrednyik (’Közvetítô’) néven kiadót alapít és olcsó, ám színvonalas művek kiadásával igyekszik közvetíteni a szellemi értékeket az egyszerű embereknek.

A 19. és 20. század fordulóján és a század elsô évtizedében a modernizálódó birodalomban rendkívül élénk volt a kulturális élet, melyben alapvetô szerepet játszott a lap- és könyvkiadás. Fontos művelôdési intézmények (közöttük olvasókörök) épültek ki a nagyvárosokban és vidéken, a kultúra ápolására különbözô polgári önszervezôdések alakultak. Az erôsödô munkásmozgalomban pedig – mint ismeretes – szinte szakrális szerepet töltött be a könyv. A meghatározó változás azonban az 1917-es bolsevik forradalom gyôzelme után következett be. Miután a kiépülô szovjethatalom az egyik leglényegesebb kérdésnek eszményei propagálását és a velük kapcsolatos irodalom olvasását tekintette, több kampányt indított „az írástudatlanság likvidálására”. E kampányok groteszk visszásságait örökíti meg például Mihail Bulgakov A művelôdés hete című tárcanovellájában, amikor a szerencsétlen, írástudatlan vöröskatonának a „művelôdés hetén” parancsba adják az operalátogatást, a Traviátát köteles megtekinteni – az írástudók viszont cirkuszba mehetnek. Az opera azonban olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy a következô kampány alkalmával inkább megígérte, hogy önként beiratkozik a tanfolyamra, ahol megtanítják a betűvetésre. Az írástudatlanság felszámolása terén a szovjet-orosz művelôdéspolitika tényleg kimagasló eredményeket ért el. A népszámlálási adatok szerint, míg 1897-ben a lakosság mindössze 29,6 százaléka volt Oroszországban írástudó, addig 1939-ben ez a szám már 89,7. Méginkább megdöbbentônek tűnnek ebbôl a szempontból a közép-ázsiai szovjet köztársaságok adatai. Míg például Tádzsikisztánban 1897-ben csak 2,3 volt az írni-olvasni tudók száma, addig 1939-ben már elérte a 82,8 százalékot.

A forradalom után a könyvkiadás területén rögtön megtették az államosításra irányuló elsô intézkedéseket. 1917 végén az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság dekrétumot ad ki, amelyben a nép tulajdonává nyilvánítja a szépirodalom klasszikusainak műveit. 1921-ben pedig – ekkor még léteznek magánkiadók – a Művelôdésügyi Népbiztosság felhatalmazza az Állami Kiadót (’Goszizdat’) a kiadásra váró összes kézirat ellenôrzésére. Innen már idôben is rövid az út az Állami Kiadó mindenhatóságának és ezzel együtt a cenzúrának a szentesítéséig. Az államosított könyvkiadásban megszűnik a szerzôi jog, amelyet csak az 1990-es évek elején állítanak újra vissza. A forradalom után a könyvkiadásban több grandiózus vállalkozás veszi kezdetét. Gorkij, aki szinte „intézménynek” számított az irodalmi életben, közvetlenül a forradalom után megalapította a Világirodalmi Kiadót (’Vszemirnaja Literatura’), ahol a világirodalom klasszikusait szándékozott kiadni több száz kötetben, s mindezzel ugyanakkor segíteni kívánta az éhezô, beteg írókat, fordítói munkát adva nekik. Gorkij lapjában, a Novaja zsizny-ben (’Új élet’) hirdette meg a számára oly fontos, utópikus „kulturális építés” programját. (Mellesleg az 1917-ben indított újságot már 1918-ban, Lenin utasítására betiltják.) Gorkij szerint a „felszabadított Oroszországban” minden baj, vadság és anarchia forrása a kulturálatlanság, műveletlenség és a passzivitás, vagyis a testi és szellemi restség. A megmenekülés útja tehát az aktivitás, a munka, valamint a „kulturális építés”. Gorkij, ha a kultúráról van szó, a forradalommal szemben is kérlelhetetlen: „Ha egy forradalom nem képes az országban azonnal hatásos kulturális fellendülést elérni, akkor, véleményem szerint ez a forradalom sikertelen és értelmetlen, s mi pedig életképtelenek vagyunk” (M. Gorkij: Idôszerűtlen gondolatok. Ford.: Rajka Ágnes). Nem csoda, hogy ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásai után Lenin felajánlotta Gorkijnak, hogy külföldön telepedjék le, úgymond tüdôbajának gyógyíttatása végett. A forradalommal szimpatizáló írókat ugyanakkor lelkesedéssel töltötte el az a lehetôség, hogy műveik a korábban elképzelhetetlen példányszámban jelennek meg, s ily módon szavuk eljut mindenkihez. Mikor Majakovszkij megírta a 150 000 000 című poémáját, egyenesen azt követelte Lunacsarszkijtól, hogy könyvét a címnek megfelelôen százötven millió példányban adják ki. A művelôdési népbiztos igyekezett lelkesedését lehűteni, ám azért tizenötezer példányra ígéretet tett.

Köztudott, hogy 1917 után az orosz értelmiség tekintélyes része emigrációba kényszerült. Egyes európai fôvárosokban (Berlin, Párizs, Prága, Belgrád, Szófia), sôt még Ázsiában is (Harbin) jelentôs orosz emigráns-központok alakultak ki, élénk folyóirat- és könyvkiadással. Az orosz magánkiadók egy része közvetlenül a forradalom után Berlinbe tette át székhelyét, tevékenységük nagyban hozzájárult az 1920-as évek „orosz Berlinjének” pezsgô kulturális életéhez. A berlini kiadók az 1920-as évek elején még a Szovjet-Oroszországban élô szerzôk műveit is megjelentethették.

A sztálini terror éveiben a hivatalos irodalom állami támogatottsága soha nem látott méreteket öltött. Az úgynevezett „szocialista realizmus” alkotásait több százezer példányban adták ki, az agitációs-propaganda célzatú könyvek példányszáma pedig gyakran meghaladta az egymilliót is. Ami a szépirodalmat és bizonyos tudományterületek (pl. a genetika) könyvkiadását illeti, a tiltott könyvek listája terjedelmes volt. A klaszszikus orosz irodalom alkotásai közül például hosszú ideig nem jelenhetett meg Dosztojevszkij: Ördögök című regénye, a kiadásra nem javasolt könyvek között ott találjuk az orosz szimbolizmus és az avantgárd irodalmát, valamint a terror áldozatainak könyveit. A hruscsovi „olvadás” idején (az 1956-os XX. pártkongresszus után) egy kis idôre némileg enyhült a cenzúra szigora, minek következtében az irodalmi folyóiratok színvonala is emelkedett, sok olyan alkotást publikáltak – mint például Szolzsenyicin műveit –, amelyek megjelenése korábban elképzelhetetlen lett volna. Az olvadás korszakát egy íróper zárta le, amely egyben komolyan felvetette a cenzúra és a könyvkiadás problémáját. Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel írókat 1966-ban azért ítélték el több évi lágerbüntetésre, mert szatirikus műveiket 1959 és 1962 között Nyugaton jelentették meg.

A Szovjetunióban a hivatalos (cenzúrázott) könyvkiadás mellett, körülbelül az 1950-es évek végétôl kezdve két nem hivatalos, „alternatív” kiadói és terjesztési forma létezett, a szamizdat (’szam’ – magam, ’izdat’ – a kiadó szó rövidítése) és a tamizdat (’tam’ – ott, távol). A szamizdat szó 1966 elején keletkezett, a saját kezűleg másolt és terjesztett irodalmat jelölték vele. Mint már említettem, a 18. és a 19. században a cenzúra megkerülése végett a nyomtatott könyv mellett szintén létezett kézzel másolt irodalom (így terjedt például Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába című műve); az 1917-es bolsevik forradalom után pedig kézi másolással adták tovább egymásnak az emberek például Bulgakov színdarabjait, vagy Mandelstam verseit. Tömeges méretekben azonban a szamizdat 1959-tôl terjedt, indigóval készített gépiratos másolatok vagy fotokópiák formájában, hiszen fénymásoló gépek a Szovjetunióban sokáig nem voltak. A szamizdat-folyóiratok és újságok szintén 1959-tôl jelentek meg, melyek fôként az ellenzéki politikai irodalmat tartalmazták. A szovjet Büntetôtörvénykönyv hírhedt 70. cikkelye alapján a szamizdatok terjesztôi közül többeket „szovjetellenes agitációért és propagandáért” hosszú lágerbüntetésre ítéltek. A tamizdat a külföldön, Nyugaton kiadott könyvet jelentette. Itt jelentek meg azok az írások, melyeket a Szovjetunióban a cenzúra miatt reménytelen lett volna kiadásra javasolni. A szó keletkezése egy konkrét eseménnyel függ össze: Borisz Paszternak, miután nem fogadták el a szovjet kiadók Doktor Zsivago című regényét, a kéziratot külföldre küldte, és végül a regényt 1957-ben egy olasz kiadó jelentette meg. Emiatt Paszternakot komoly támadások érték és 1958-ban arra kényszerült, hogy a munkásságáért neki ítélt irodalmi Nobel-díjat visszautasítsa. Gyakran adták ki a tamizdatban (reprint-formában) a 20. századelô és az 1920-as évek olyan alkotásait, melyeket a Szovjetunióban formalistának és a szocialista realizmus kánonja szempontjából kártékonynak bélyegeztek (közöttük Andrej Belij, Vjacseszlav Ivanov, Borisz Pilnyak és Marina Cvetajeva műveit), de például Puskin erotikus tartalmú verseit is. A nyugati orosz nyelvű könyv- és lapkiadás 1979-tôl, az úgynevezett „harmadik emigrációs hullám” megjelenésével új lendületet kapott. Az 1970–80-as években számos színvonalas orosz nyelvű emigráns folyóirat létezett Nyugaton, közülük a Münchenben megjelenô Kontyinent és a párizsi székhelyű Szintakszisz volt a legismertebb. A nyugati orosz könyvkiadók közül pedig a párizsi YMCA-Press, a frankfurti Poszev (’Vetés’), valamint az Egyesült Államokban a Csehov-kiadó volt a legjelentôsebb. Természetesen az emigrációban élô orosz írók művei is a tamizdatban jelentek meg. A tamizdat voltaképpen az orosz irodalom egységét reprezentálta, határoktól függetlenül.

A Brezsnyev-korszakra oly jellemzô áruhiány kiterjedt a könyvre is. Amíg a propaganda célokból kiadott irodalom – ezt az irodalmat a szovjet polgár otthoni szóhasználatban egyszerűen „makulatúrának” hívta – milliós példányszámban jelent meg, addig a klasszikusok, az igazán értékes kortárs szépirodalmi művek és a fontos tudományos könyvek pár tízezres példányszámban. Noha a könyv nevetségesen olcsó volt, a színvonalas irodalomhoz csak a fekete piacon (borsos áron), vagy a dollárért árusító Berjozka (’Nyírfácska’) üzleteiben – itt, a kaviár és a pezsgô mellett kurrens árucikk volt a könyv –, illetve külföldön lehetett hozzájutni. Magyarországon is meg lehetett vásárolni a Szovjetunióban hiánycikknek számító könyveket, ezért nem volt ritka, hogy a szovjet turista csoportok szinte megszállták a budapesti Melogyija könyvesboltot és felvásároltak ott mindent, még a magyar kiadású, orosz nyelvű tankönyveket és orosz irodalmi szöveggyűjteményeket is. Ha viszont az ember Moszkvában vagy Leningrádban ment be egy könyvüzletbe, hogy Dosztojevszkijt vagy Tolsztoj-regényeket vegyen, általában nem járt szerencsével, jó esetben azt javasolták neki, hogy iratkozzon fel a közeljövôben megjelenô sorozatra (igaz, még a megrendelés felvételéért is gyakran sorban kellett állni). Ellenben a speciális könyvesboltokban a szocialista országok színvonalas könyveit (így a magyar könyveket is) fillérekért be lehetett szerezni. A szovjet könyv külseje általában nem volt valami megnyerô, borítója silány anyagból készült, rossz minôségű papírra nyomták. A képzôművészeti könyvek képezték az egyedüli kivételt, melyeket az 1970-es évek végétôl Finnországban, finn papírra nyomtak, s ezek tényleg szép kiállítású könyvek voltak.

Az orosz könyvkiadásban a döntô fordulat a Gorbacsov-korszak végén (1988-tól) következett be. Egymás után jelentek meg az addig tiltott könyvek, mind a szépirodalom, mind a tudományok területérôl, többek között végre Oroszországban is lehetett olvasni az „ezüstkor” (20. századelô) irodalmát és az orosz vallásfilozófiát. Az irodalmi és társadalomtudományi folyóiratok egyre izgalmasabbakká váltak, megkezdôdött a zárolt levéltári anyagok, titkos dokumentumok közreadása, virágkorát élte a publicisztika. Nem csoda, hogy az embereken olvasási eufória vett erôt, végre lehetett jó könyvet kapni, s az újságosstandoknál reggelente hosszú sorokban vártak a friss napilapokra és folyóiratokra. Több emigráns író és művész is hazalátogatott, s talán a sors fintora volt (vagy elôre kitervelt akció?), hogy az emigráció neves képviselôinek széleskörű bevonásával éppen 1991. augusztus 19–31. között rendeztek Moszkvában egy nagyszabású kongresszust a kultúra helyzetérôl, miközben épp ezen a napon kezdôdött a tévé által közvetített „puccs”, a hadsereg felvonulásával, s Jelcinnel a barikádokon. A „puccs” következményei ismerôsek: Gorbacsov lemondása, majd a Szovjetunió Kommunista Pártja működésének betiltása, és végül a Szovjetunió szétesése.

Az orosz folyóirat- és könyvkiadás az 1990-es évek elején állt át a piaci viszonyokra. Megszűnt az állami kiadók rendszere, s vele együtt az államilag támogatott irodalom is. Sorra alakították meg a magánkiadókat, viszonylag csekély tôkével, de annál nagyobb lelkesedéssel. Az emigráció több folyóiratát és kiadóját Oroszországba telepítette, mivel a sajtószabadság térnyerésével mind a szamizdat, mind a tamizdat magától értetôdôen elvesztette létjogosultságát. Mára a nyugati orosz nyelvű könyvkiadás (talán az egyetlen Izrael kivételével) jelentéktelenné vált. Kezdetben a kiadók a garantáltan rentábilis könyvek kiadását szorgalmazták, s ebben az idôszakban az oroszországi könyvpiacot elárasztotta az angolból és franciából fordított értéktelen irodalom, a hétköznapi „misztika” piacbarát alkotásai és a politikai betsellerek. A 90-es évek közepére azonban konszolidálódott a helyzet; jelenleg az orosz könyvesboltokban irigylésre méltóan gazdag a választék. A klasszikus és a mai orosz irodalom, a külföldi szépirodalom és betsellerek, a tudományos és ismeretterjesztô irodalom egyaránt megtalálható a polcokon. Van már szép küllemű könyv is, igaz, elég drágán: természetesen a legszebbek a képzôművészeti kiadványok, melyek közül néhány már hazai nyomdákban és hazai papíron készült. Végre megjelentették az orosz szecesszió, avantgárd és szoc. art (Szomov, Kandinszkij, Filonov, Goncsarova, Kabanov és mások) képviselôinek olyan albumait is, melyekben szerepelnek az orosz múzeumok eddig raktárokban ôrzött alkotásai és a magángyűjtemények anyagai. A könyvek körülbelül öt-nyolcezer példányban jelennek meg, kivételt csupán az orosz bestsellerek (például Marinyina, Daskova, Docenko bűnügyi regényei) vagy olyan nemzetközi sikerkönyvek, mint a Harry Potter képeznek. A könyvek ára jelenleg alig alacsonyabb a magyarországinál. A világirodalomból az angol nyelvű irodalmakon túl feltűnôen nagy számban adnak ki francia, latin-amerikai és délszláv irodalmat. Sok fordítás készül a posztmodern filozófia, szociológia és az irodalomelmélet területérôl, a könyvesboltok polcain ott sorakoznak Foucault, Baudrillard, Barth, Derrida, Ricoeur, Rorty, Habermas és mások művei, sôt a legfrissebb, a Magyarországon még ismeretlen „divatos” szerzôk könyvei is. A könyvhiány azért nem szűnt meg teljesen: a moszkvai könyvkiadók által kiadott könyvekhez Szentpéterváron csak nehezen lehet hozzájutni, s ugyanígy rendszerint hiába keres az ember Moszkvában pétervári sikerkönyveket. Az orosz könyvesboltok gazdag választékkal rendelkeznek gyermekkönyvekbôl, sok szép kiállítású szakácskönyv, kertészeti és lakberendezési könyv közül lehet válogatni, s nagyon népszerűek a kulturált viselkedést és az etikettet tanító könyvek is. A vallási tematikájú könyvek (beleértve a nagyon színvonalas ortodox vallásfilozófiai irodalmat a 20. századelôrôl) vaskos kötetei szintén ott sorakoznak a könyvesboltokban, az ezoterikus irodalom azonban, amely még pár évvel ezelôtt elárasztotta az üzleteket, visszaszorult. Több könyvsorozatot is útjára indítottak az utóbbi években, viszont a tudományos intézmények által tervezett, az orosz irodalom és bölcselet klasszikusainak kritikai kiadása a pénzhiány miatt akadozik: a Gogol kritikai kiadásnak például csak az elsô kötete jelent meg, az is évekkel ezelôtt, a folytatás késik, a Bahtyin-sorozatból pedig csak az ötödik (!) kötetet adták ki 1996-ban, s idén remélhetôleg majd megjelenik a második is.

Jelentôsen megváltozott az orosz könyvesboltoknak nem csak a kínálata, de kinézete is. Moszkvában és Péterváron a Dom knyigi (’Könyvesház’) a legnagyobb könyváruház, amely nem csak a pazar választékkal, de már a megfelelô küllemmel is csalogatja a vásárlót. Ám itt a könyvek jóval drágábbak, mint a kis könyvesboltokban, melyek a központtól kissé távol találhatók, általában alagsori helyiségekben, s berendezésük eléggé szegényes. Szájhagyomány útján terjed a hír egy-egy jó könyvesboltról; így például Moszkvában a Grafománról, ahol sok a jó és olcsó könyv. Szentpéterváron pedig a Vasziljev-sziget egyetemi könyvesboltjaiban, illetve a Pétervári oldalon levô kis könyvesboltokban érdemes vásárolni. De lehet könyvet kapni a metróban, utcai standokon, sôt még néhány édességboltban is. Az orosz irodalomból jelenleg, az eladott példányokat tekintve Nabokov, Narbikova, Viktor Pelevin és B. Akunyin (álnév: Bakunyin nevének játékos változata, a hírek szerint egy ismert filológus rejtôzik alatta), az intellektuális detektívregény mestere a sztár – az Európa Kiadó egyébként a könyvhétre megjelenteti egyik művét –, a külföldi irodalomból pedig legjobban az angol-amerikai próza egyes alkotásai, illetve Kundera, Pavics, Eliade és Castaneda könyvei fogynak.

Az orosz könyvkiadók közül a legismertebb és a legsikeresebb a moszkvai Vagriusz (egy kis szamár az emblémája), amely tíz éve működik, fôként orosz és külföldi szépirodalmat ad ki. Több népszerű sorozata van, mint például a puha borítójú, zsebkönyvekbôl álló Modern orosz próza vagy az Én huszadik századom, amely visszaemlékezéseket tartalmaz. Jellemzôje a Modern orosz próza sorozatnak, hogy értékes irodalmat az írók pártállásától függetlenül megjelentet; éppúgy megtalálhatók itt a publicisztikájában nacionál-bolsevik nézeteket hangoztató Valentyin Raszputyin, mint a „nyugatos” Viktor Pelevin művei. A Vagriusz jól jövedelmezô sorozata A bűnügyi regény klasszikusai, amely a műfaj legismertebb külföldi alkotásait adja közre. A kiadó megjelentetett egy Világirodalmi Enciklopédiát is, és a múlt évben indította útjára A XXI. század története elnevezésű, történeti-politológiai munkákból álló sorozatát. Szintén elôkelô helyet foglal el az orosz könyvpiacon a Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije (’Új irodalmi Figyelô’) folyóirat mellett működô kiadó. Kínálatában aránylag kevés a szépirodalom, általában irodalomtudományi, komparatisztikai és irodalomszociológiai könyveket ad ki. Gyakran jelentetnek meg unikumnak számító szépirodalmi gyűjteményeket, mint például az orosz minimalista próza antológiáját, amely ma már hiánycikknek számít. Egyébként ez a kiadó adta ki az elsô orosz nyelvű válogatást Esterházy Péter prózájából. Szintén színvonalas szépirodalmat ad ki a Nyezaviszimaja gazeta (’Független újság’) könyvkiadója, az Azbuka (’Ábécé’) kiadó pedig a külföldi irodalomra specializálódott. Ugyancsak orosz és külföldi szépprózát jelentet meg az egyik legrégebbi magánkiadó, a Tyekszt (’Szöveg’), viszont ma már a kiadott könyvek számát tekintve nincs az elsôk között. A szentpétervári kiadók közül jelenleg leginkább a Symposion érdemel figyelmet, hiszen többek között arra is vállalkozik – ez ritkaságnak számít manapság –, hogy közép-európai irodalmakat is közreadjon. Jól menô és színvonalas kiadónak számít Szentpéterváron a Limbus-Press, illetve a Dmitrij Bulanyin, ez utóbbi az Akadémiai kiadó utódjának tekinthetô, a humán tudományok körébôl ad ki monográfiákat és cikkgyűjteményeket.
Okvetlenül megemlítendô még a nagy kiadók közül a Proszvescsenyije (’Művelôdés’), miután a legfontosabb tankönyvkiadó. Állami kiadóként 1930-ban alapították, majd a kilencvenes évek elején került magánkézbe, tevékenységi köre sokrétű, a szigorúan tudományos könyvkiadástól az ismeretterjesztô művek megjelentetéséig terjed. Népszerű kiadó a Szofija, amely 1991-tôl működik, kezdetben az ezoterikus irodalomra specializálódott, de megjelentet fontos vallásbölcseleti munkákat is. A Moszkvai Állami Egyetem tanárai alapították 1990-ben a Szmiszl (’Értelem’) elnevezésű tudományos kiadót, amely pszichológiai és filozófiai tárgyú könyveket ad ki. Mindezeken kívül léteznek még olyan kisebb könyvkiadók is, amelyek az extrém tematikájú könyvek megjelentetésére vállalkoznak. Ilyen például a „szadista irodalom” kiadására alakult, Pavel Kurszanov köré csoportosuló társaság, a Locus. Oroszországban évente számos irodalmi díjat ítélnek oda, közülük a legrangosabbak a Booker-díj és a Puskin-díj. A Booker-díj odaítélésérôl nemzetközi kuratórium dönt, amely ismert külföldi írókból és russzistákból áll, közöttük van egy magyar is, az ELTE tanára, Hetényi Zsuzsa.

Külön kérdés és egyben probléma is a magyar irodalom fordítása és kiadása Oroszországban. Mivel a rendszerváltást követôen az intézményes kapcsolatok megszűntek, e téren jóformán a magánkezdeményezéseké a döntô szerep, hiszen sem az orosz, sem a magyar kultúrpolitika nem szorgalmazza különösebben a kapcsolatok normalizálását. A Magyarországon bevezetett, a magyar irodalom külföldi kiadását elôsegítô támogatási rendszer az oroszországi könyvkiadók tôkehiánya miatt nem tud mindig a kellô hatékonysággal érvényesülni. Ám ennek ellenére a viszonylag kisszámú, de szakmailag jól felkészült fordítói gárda és a moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ (itt külön kiemelném a tudományos igazgató, Goretity József szerepét) munkájának és személyes kapcsolatainak köszönhetôen az utóbbi két évben elég sok magyar könyv jelent meg az orosz könyvpiacon. Több magyar könyvet az utóbbi néhány évben a Raduga (’Szivárvány’) könyvkiadó adott ki. A Modern próza mesterei sorozatban jelentek meg Örkény István válogatott művei, Tatjana Voronkina kitűnô fordításában, s ugyancsak ô fordította oroszra Bitó László: A paradicsom kapujának két kulcsa című regénytrilógiájának két darabját. A Raduga kiadta még Bart István Rudolf trónörökösrôl szóló könyvét és Kálmán Vera (Kálmán Imre özvegye) visszaemlékezéseit. Szintén itt jelentek meg Illyés Gyula és Varga Domokos mesefeldolgozásai. A MIK könyvkiadó pedig Oleg Roszijanov fordításában adta közre Szabó Magda: Az ajtó című regényét.

A magyar hungarológia jelentôs eredményének tekinthetô, mint már említettem, hogy a rangos Lityeraturnoje Obozrenyije kiadó megjelentetett Esterházy Péter esszéibôl egy válogatást, Vjacseszlav Szereda fordításában, illetve, hogy 2001 végén a szentpétervári Symposionnál kiadták a Termelési regényt. Viszont sajnálatos, hogy olyan Európa szerte ismert és népszerű magyar prózaírók, mint Márai Sándor, Kertész Imre és Nádas Péter még nem jelenhettek meg az orosz könyvpiacon. Úgy gondolom, érdemes lenne bizonyos kulturális diplomáciai erôfeszítéseket tenni és meghatározott pénzforrásokat létrehozni arra, hogy a magyar irodalom értékrendjéhez méltóan legyen jelen Oroszországban. Feltételezhetô, hogy ez kihatna az orosz-magyar kapcsolatok normalizálására más területeken is.

Szintén jórészt a személyes kapcsolatoknak köszönhetôen az Inosztrannaja Lityeratura (’Külföldi irodalom’) folyóirat 2001. márciusi számában közölt egy terjedelmes, a Jelenkor folyóiratot és szerzôit bemutató válogatást (a fordítás Jurij Guszev munkája), valamint a Voproszi Lityeraturi (’Az irodalom kérdései’) jelentetett meg magyar irodalomtörténeti és a magyar-orosz irodalmi kapcsolatokat érintô írásokat. A folyóirat 2001. májusi számában pedig Nagy Gáspárral és Görömbei Andrással közölt interjút. A minszki (Belorusszia), orosz nyelvű Vszemirnaja Lityeratura (’Világirodalom’) című folyóirat a 2001-es februári számát teljes egészében a magyar irodalomnak szentelte. Az összeállítást és fordítást Tatjana Voronkina végezte el.

Nagy presztízse van Európa és Amerika szerte az orosz könyvpiacon való megjelenésnek. Több nyugati könyvkiadó vállalkozik az orosz kiadókkal való együttműködésre, s ebben részükrôl nem elsôsorban az anyagi szempontok a döntôek. E nagy piac „befolyásolása”, a láthatóan és érzékelhetôen gazdaságilag is mind jobban magára találó Oroszországban való kulturális jelenlét jelentôs távlatokat nyújthat. S ezt a lehetôséget nem kihasználni – a jövô szempontjából mindenképp komoly hiba.

Szőke Katalin

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu