buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A vers hétköznapjai


2006.04.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A vers nem üt zajt. Nem demonstrál. Nem akar öngyilkos lenni. Időben értesítve mentőt, sajtót. Nem nyomorog. Nem is gazdag. Nem veri a feleségét, gyerekét nem húzza le a vécén, nem kever mérget férje italába. Házát nem mossa alá árvíz, földrengés sem temeti maga alá. De perzsa cicája sincs, melyen szépség-operációt akarna elvégeztetni. Nem riszál valóságshowkban, nem rikít címlapokon.

Észrevétlen. Mégis szar érzés előtte elosonni, mint a hajléktalanok előtt. Pedig nem kér, facsaró bűzt sem áraszt. Csak van. Mint az az átkozott lelkiismeret.

Elzúgtak forradalmai rég. Világfejtő izzó kérdései vödörbe szikkadt fáklyák. Csöndes számvetéseit nem fogja senki. Nyelvének nawahokódját elvesztettük.

Akkor miért idegesít mégis? Mért kezdünk asztallapon türelmetlenül dobolni, ha rá kerül a szó? Mintha csak egy távoli, cserbenhagyott rokon volna, és szüleinek azt ígértük, vigyázunk rá. Ugyanakkor az ő gondoskodásából, nagyotmondásaiból lett elegünk, melyekkel folyton a lényegre tapintott. Mi nem akarunk a lényeggel foglalkozni – legalábbis mindig. Terhes. Édes szellemi semmittevés – ez jár nekünk fárasztó munka után, s nem az Ő megvilágító igazságai, borzongató sejtelmei. Ne legyen kezünkben telefon, mellyel halottainkkal társaloghatunk, sem túlvilági rádió. Egyáltalán, ne legyen semmi, és egyáltalán, mért van mindig itt? Köztünk? Mért van mindig ott, ahol mi? Kutya tán, akibe bármennyit belerúghatsz? Vagy kiölhetetlen baktérium? Esetleg virtuális daganat a lélek falán? Vagy maga a lélek? Már magunkra maradni se merünk, hisz előbb-utóbb előttünk terem. Egy falevélben, egy dalban, gyermekünk szemében, anyánk emlékében. Százféle alakja van, de mindegyikben fölismerhető. Az étel ízeiben, szerelmünk illatában, madárfészekben, koporsóárnyékban. Legszívesebben elpörögnénk előle egy mesebeli napernyőbe kapaszkodva, s föntről, a kék magasából megkönnyebbülten már-már visszanevetnénk rá, mint egy lerázott banditára vagy házsártos anyósunkra – amikor rádöbbenünk: de hisz a napernyő is ő. A repülés. A magasság kékje.

A Vígadónál emberemlékezet óta ül egy öreg citerás. Hőségben, fagyban. Akkordokat nem fognak ujjai, csak simogatja a húrokat, és penget. Így dallam sosincs, csupán valami kusza dörmögés, népdalok silány, elmosódott emlékei. A turisták szeretik. Vagy szánják. Mindenesetre tokjában mindig csörög apró. Húrjai közt mindig lengedez papírpénz. Sokáig idegesített. A végén még azt hiszik, ez a magyar népzene. Utáltam hallgatni, de nem is olyan rég valami mégis megzavart: nyaranta a kaszinók és éttermek zenegépei és profi zenészei elnyomják. Nem hallani, csak látni. Hogy penget. És dörmög.

Egy alkalommal mozdulatlan ült, de oly mozdulatlanságban, hogy azt hittem, nem él, és a halál olyan szerencsés testtartásból ragadta ki, hogy a porhüvely nem borult le sámlijáról: bal könyökkel a citeraasztalka jobb sarkán támaszkodva, jobb könyökkel térdén, kikerekedett szemekkel bambulta a semmit. Pihent. Engem megállított a pillanat, mint egy látomás. Átkozódtam, hogy nem szobrász lett belőlem.

Hogy nem kőből faragom a verset. Hogy nincs szükség izmaimra a gondolathoz. Hogy fizikailag nem szenvedek érzéseket. Nem serken vér ujjaimból, szemembe nem pattan szikra. Csak tollal hadonászva vetem magam a papír hóviharába, vagy könnyű klaviatúrán zongorázom. Marad a meddő tépelődés, a szívritmuszavar, az űri csöndbe kilüktető, már-már hallható pulzus, a kiszáradt szájpadlás, a fölborzolt, őszülő hajba fúrt tanácstalan kezek foszladozó pántja, mely visszatartja még halálba hulló fejem. S kimerültségemet nem édesíti a test fáradtsága. Nem jár át tompa áram, bizsergető fájdalom. Csak az idegrendszer rövidzárlata. A halomra lőtt emlékek képe. A pokoljáró lélek, amint fal tövébe rogyva, időnként felcsuklik.

A vers ma hallgat. Mint akit összevertek. Kék, mint a zúzódás. Nem emlékszik önmagára. Mégis, mintha még mindig valakire várna. Szétrugdalt padok közt, egy parkban. Kezében virág.

Szentmártoni János
költő

 
Osztályzat:



 

 
Fórum


Eddigi hozzászólás ehhez a cikkhez:
1valaki

#1

2006.04.12 12:42

Ahogy tegnap a rádiót és TV-t hallottam, nem nagyon esett szó a Költészet Napjáról. Hányan olvasnak ma verset? Persze régen se sokan, de ma, azt hiszem még kevesebben. Sajnos. Nem tanítják meg a gyerekeket a vers szeretetére, fontosabb az életrajz megtanulása, mint egy szép gondolat megbeszélése. Lehet,hogy az a baj, hogy aki tanítja, az is csak így tanulta? A szülők töbsége biztosan.
[VÁLASZ]
 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu