buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Nagy Ó, az Igazmondó


2005.02.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Végre, George W. Bush tevékenységéről, elnöki munkastílusáról, egyéniségéről, s mindenekelőtt az Irak elleni háború kirobbantásának körülményeiről nem egy külső megfigyelő, nem egy elemző számol be, hanem egy, a dolgokban résztvevő, a „tűzvonalban” dolgozó érintett. Paul O‘Neill két éven át szolgált az elnök mellett pénzügyminiszterként, ő tehát sok mindent jól tud, s mindazt Ron Suskind Pulitzer-díjas újságírónak el is mondta.

O‘Neill hosszú ideig az amerikai alumíniumipari óriást, az Alcoát vezette; a könyv alapján nyitott, minden iránt érdeklődő embernek, autonóm személyiségnek tűnik. Mikor először találkozott Bush-sal, s az miniszteri tárcát ajánlott neki, állítólag kijelentette: „Azt hiszem, nehéz volna beosztottnak lennem. Szeretem kimondani, amit gondolok.” Ez a magatartás, őszintesége, kritikus szellemisége vezetett végül is a menesztéséhez.

O‘Neill már az első alkalommal megtapasztalhatta – amit aztán két éven át gyakran – hogy tartson akármilyen hosszú, részletes beszámolót az elnöknek, vessen fel akárhány problémát, az nem kérdez tőle semmit, sokszor oda se figyel rá, írásos anyagait pedig nem olvassa el. Pedig – fogalmaz finoman O‘Neill – az elnök „limitált tudással rendelkezett a belpolitikával kapcsolatban….”. Több kérdésről alapvetően másként gondolkodtak, de ritkán konfrontálódtak, mert Bush nem ment bele vitákba. „Senki nem látta, hallotta W.-t komplex ügyet vagy ellentétes véleményeket elemezni és a bölcs utat kijelölni.” Bush olyan volt mint a vak, aki csupa süket ember között ül egy teremben. Sajátságos az elnöki megbeszélések forgatókönyve is: a miniszterek legtöbbször levelet kaptak a Fehér Házból, amelyben instruálták őket, hogy miről és menyit beszéljenek majd. O‘Neill korábban sokszor megfordult már a Fehér Házban – a Nixon és a Ford kormánynak költségvetési tanácsadója is volt – de ilyen gyakorlatról még sohasem hallott.

A legalapvetőbb ellentét az adócsökkentést és az osztalékadó eltörlését illetően volt pénzügyminiszterünk és az elnök között. O‘Neill úgy gondolta: a választási ígéretek beváltása óriási mérvű deficithez vezet, amely megbéníthatja a kormány működőképességét. A környezetvédelem ügyében progresszív álláspontot képviselt – véleményét, javaslatait az elnökhöz is eljuttatta –, de látnia kellett, hogy a globális felmelegedés ügye kormányzás nélkül „imbolyog”, s azt is, hogyan torpedózzák meg az energiakonszernek és az ipari lobbik a környezetvédelmi miniszter erőfeszítéseit, s érvénytelenítik nemzetközi tanácskozáson elmondott beszédét.

Csalódottsága minisztersége idején csak egyre nőtt, mert tehetetlennek érezte magát, mert a változtatásokról – így például a társadalombiztosítás régóta esedékes megreformálásáról – szőtt elképzelései álmok, illúziók maradtak. Jó példa erre, hogy hazaérkezve Ghanában, Dél-Afrikában, Ugandában és Etiópiában tett látogatásáról – amelyen az AIDS helyzetről tájékozódott, s felmérte, az Egyesült Államok milyen lépéseket tehet a nyomor enyhítésére, az egészségügyi helyzet javítására – néhány konkrét javaslatot fogalmazott meg az elnöknek, az alelnöknek, s Fehér Házi tisztségviselőknek, akik éppen csak, hogy körbe nem röhögték. Bush pedig – értesülve afrikai nyilatkozatairól és felajánlásairól – gúnyosan fogadta őt: „Hé! Nagy Ó! Tudod-e, hogy az a hír járja, hogy te vagy az Igazmondó! Valóságos kultuszod van már, követőkkel, nem igaz?”

Nem mellékesen a jószolgálati úton – az azt kezdeményező – Bonóval, a U2 frontemberével együtt vett részt. O‘Neill nem egyszerűen „csak” megrendült néhányszor a szenvedés és nyomor infernális látványától, de egy ízben – az Addisz Abeba-i AIDS-kórházban – mikor egy beteg asszony elmesélte neki görög sorstragédiába illő történetét, sírva fakadt, amit nem is tudott abbahagyni. Fantasztikus jelenet lehetett. (Jól belevilágít egyébként a fejlett és a fejlődő országok közötti elképesztő aránytalanságokba egy adat: a szereplőink által felkeresett 380 ágyas ghanai kórház egész évi költségvetése 200 ezer dollár, O‘Neill pedig az Alcoa elnökeként, utolsó évében 25 millió dollárt keresett. Amerika egyébként 2002-ben évi 10 milliárd dollár segélyt, GDP-jének 0.1 százalékát osztotta szét; ezzel az összeggel a húsz leggazdagabb OECD ország között a legutolsó helyen áll, amazok GDP-jük 0.2 százalékát fordítják ilyen célra.)

O‘Neill utólag úgy érzi, őt és még néhány szakminiszter társát már szinte a kezdetektől becsapták, mert – anélkül, hogy észrevették volna – jórészt csak fügefalevélnek voltak a kormányban. A talán legnagyobb átverés, ami Irakkal kapcsolatban történt: O‘Neill visszaemlékezéseiből, gondosan megőrzött, óriási mennyiségű dokumentumaiból kiderül, Irak megtámadása már az elnök beiktatása után tíz nappal, december elején a Nemzetbiztonsági Tanács első ülésén terítékre került. A találkozó leírt forgatókönyv szerint zajlott. Condoleezza Rice szerint az ország az egész térség átformálásának kulcsa lehet. Donald Rumsfeld hadügyminiszter feladatként kapta, vizsgálja meg az amerikai csapatok észak- és dél-iraki bevetésének lehetőségeit. A Nemzetbiztonsági Tanács második ülésén, február 1-én már arról volt szó, hogy a Szaddám rezsim helyébe olyat kell ültetni, amely jobban együttműködik az Egyesült Államokkal, s a Nyugattal.

O‘Neillben felmerül a kérdés, miért Irak és miért pont akkor. A válasz néhány befolyásos konzervatív politikus – így Paul Wolfowitz – által kidolgozott új doktrínában rejlik: eszerint az USÁ-ra nézve az új technikák felhasználása révén egyes államok (Irak, Irán, Észak-Korea, de Oroszország is) veszélyt, aszimmetrikus fenyegetést jelentenek, amelytől elrettentéssel kell őket eltántorítani. Irakkal akartak példát statuálni. A héják – Cheney alelnök, Rumsfeld és helyettese, Wolfowitz – már 2001. február elején elkezdték tervezni az iraki háborút. Történt mindez annak ellenére, hogy Bush választási kampányában azt ígérte, az USA „alázatos” lesz a globális politikában és „sohasem kezd nemzetépítésbe” külföldön. Az eltántorítás szándéka aztán idővel kiegészült azokkal a tervekkel, hogyan osszák fel a világ második legnagyobb olajtartalékát a világ legjelentősebb olajkitermelő cégei között. Szeptember 11. után az amerikai politika Irakot az elsőszámú bűnbaknak kiáltotta ki, annak ellenére, hogy Irakról sohasem bizonyosodott be, hogy támogatta volna az Al Kaidát. Husszein – hatalmát féltve – korábban elnyomta, s tömegével mészároltatta le az iszlám fundamentalistákat, akiket legalább annyira gyűlölt, mint az USÁ-t. Ugyanakkor a 18–19 merénylő közül 15 vagy 16 szaúd-arábiai volt, s, ami döntőbb: az amerikaiak a nyomozás során megbizonyosodhattak róla, hogy a szaúdi királyi család óriási összegekkel támogatta a hazai és külföldi iszlám fundamentalista mozgalmakat.

A hűség ára érdekes, bár ritkán szórakoztató olvasmány. Ron Suskind sokszor bő lére ereszti mondanivalóját, majdnem száz oldalt kell várnunk, míg felpörögnek az események, mire hősünk megkezdi első munkanapját a pénzügyminisztériumban. A szerző részletesen és hosszasan tárgyalja a pénzügyi kérdéseket is; ilyen mélységben mindez legfeljebb egy közgazdászt vagy pénzügyminisztert érdekelhet. Mindezzel együtt fontos a könyv, ironikus címe és még ironikusabb alcíme – Paul O‘ Neill iskolája George W. Bush Fehér Házában – jól jelzi, mire számíthatott hősünk.
Elvileg jó döntésnek tűnhet, hogy a könyvet egy olyan külpolitikai újságíró fordította, aki évekig tudósított Amerikából, aki tehát otthon van a politikában, s jól beszéli a nyelvet. De, mintha Avar Jánosnak időnként a magyarral lennének nehézségei, túlságosan tapad az eredeti szöveghez, magyarításai ezért néha nehezen vagy egyáltalán nem érthetőek. Például: (Bushról): „Az ő tapasztalatainak szintjén én nem lennék képes fenntartani az ő meggyőződésének szintjét.”, és: minden reggel „…jól átforralt kérdésekkel és friss bögre elemzésekkel kezdték a napot.” És néhány gyöngyszem: „A kormányzat berobbant első, frenetikus hónapjába”, „a nagy beruházások leültek”, „elfojthatták forrásaikat”, „a világ pattanásig feszült helyzetben van”.

Persze, Virág elvtárstól, A tanú főszereplőjétől tudjuk: a helyzet fokozódik.

Ron Suskind: A hűség ára
Fordította: Avar János
Geopen Könyvkiadó
372 oldal, 3990 Ft

Gervai András

Geopen Könyvkiadó / Hangoskönyv Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu