buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Szomszédok


2005.02.19

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

2001. május 27-én a varsói Mindenszentek templomában, amely a háború alatti gettó határán állt, a lengyel püspöki kar határozata alapján a zsidóságot megkövető szentmisét tartottak, amelyen a püspöki kar egyharmada vett részt Józef Glemp prímással az élen. „Lengyel püspököket térden állva bocsánatot kérni a keresztények által zsidókkal szemben elkövetett bűnökért még senki sem látott” – szögezte le Stanis3aw Musia3 jezsuita atya, a Tygodnik Powszechny katolikus hetilap szerkesztője. A szentmisén többször elhangzott egy helységnév: Jedwabne. Nem véletlenül, mivel „érte szólt a harang”. A kisváros neve Stanis3aw G1decki püspök homiliájában is elhangzott: „A lengyelországi Egyház pásztoraiként Isten és ember előtt, különösen pedig zsidó fivéreink és nővéreink előtt fájdalommal és megtört szívvel állunk mindazon gaztettek miatt, amelyek 1941 júliusában Jedwabnéban és másutt történtek. Az áldozatok zsidók voltak, az elkövetők között lengyeleket és katolikusokat, megkeresztelt személyeket is találni.”
 

Amikor e szavak elhangzottak, a sajtóban már hetek óta folyt a vita Jedwabnéról. Kiváltója Jan Tomasz Grossnak 2000 nyarán a litván határ menti Sejnyben a Határvidék Központ és Alapítvány által Szomszédok címmel kiadott könyve volt. A Szmul Wasersztajn emlékének ajánlott könyv eredeti alcíme: Egy zsidó városka megsemmisítésének története.

A „zsidó városka” a háború kitörésekor 2000 lakost számlált: 80 százalékuk zsidó volt. Közülük heten élték túl a háborút. Az 1600 embert nem 1941 és 1943 között csoportonként ölték meg, ahogyan a németek az általuk megszállt keleti területek zsidó lakóival esetenként végeztek, hanem egyetlen napon: 1941. július 10-én.

A lengyel közvélemény előtt hihetetlennek látszott, hogy ilyen rémtettet lengyel emberek követhettek el. De ha el is követték, minden bizonnyal fegyveres kényszer alatt vettek részt a mészárlásban, s a főbűnösök a náci különítményesek voltak.

Ez utóbbi tételnek a bizonyítására a Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa, Edmund Dmitrów Németországba utazott, hogy a ludwigsburgi Náci Bűntetteket Üldöző Központban és Freiburg levéltáraiban kutasson. Rábukkant egy dokumentumra, amely szerint Hermann Schaper Obersturmführer vezetésével a zsidók gyilkolására bujtogatva egy gestapósokból álló 30 fős különítmény járta Lom?a vidékét 1941 júliusában és augusztusában. Pogromra több településen – Radzi3ówban, Szczuczynban, W1soczban, Knyszynben, Kolnóban, Tykocinban – is sor került, de Schapert bizonyíthatóan csak Radzi3ówban és Tykocinban látták, Jedwabnéban nem. A Gazeta Wyborcza 2001 április 6-i számában közzétett nyilatkozatában Dmitrów egyértelműen leszögezi: „…a gaztettet németek szervezték. De a végrehajtói lengyelek voltak…”

A tanúvallomások ellentmondóak arra vonatkozóan, hogy Jedwabnéban hány német jelent meg a tömeggyilkosság napján: egy gestapósról, egy taxi gestapós utasairól, több taxi gestapós utasairól, 69 csendőrről beszélnek. E számok az 1949-es bírósági tárgyalások jegyzőkönyveiben jelennek meg. A lengyel államvédelmi hatóságok ugyanis a jedwabnei gaztett kiderítésére elrendelt vizsgálat kapcsán huszonhárom gyanúsítottat tartóztattak le, majd állítottak bíróság elé. Gross maga is e nyomozati akták, az ún. Romatowski és társai perének jegyzőkönyvei alapján írta meg könyvét. Mint írja, „abban az időben a németek voltak Jedwabnéban élet és halál urai. Semmiféle hosszan tartó, szervezett tevékenység nem történhetett jóváhagyásuk nélkül. Egyedül ők határoztak a zsidók sorsáról. Bármikor leállíthatták volna a gyilkos pogromot. De nem avatkoztak be. Ha javasolták is, hogy néhány zsidó családot kíméljenek meg, nem túl nagy meggyőződéssel tehették, mert a végén az összes zsidót megölték, aki a gyilkosok kezére került. A sors iróniája, hogy azon a napon a német csendőrőrs volt a zsidók számára a legbiztonságosabb hely a városban, és néhányan csak azért élték túl a pogromot, mert akkor történetesen épp ott voltak.”

A vita másik fontos eleme, hogy hányan vettek részt a zsidók mészárlásában? Tomasz Strzembosz történész szerint a bíróság elé állítottak száma alapján huszonhárman, Jan Tomasz Gross véleménye szerint több mint kilencvenen, de a passzív résztvevők száma százakra rúgott, azokéival együtt, akik a környék falvaiból érkeztek, hogy a zsidó házakat kifosszák.

Lehet-e magyarázatot találni a „szomszédok” által elkövetett gaztettsorozatra, amely azokon a területeken söpört végig, amelyeket a szovjetek a villámgyorsan előrenyomuló hitlerista hadigépezet nyomására kiürítettek. Heinrich Himmler birodalmi biztos 1941 nyarán többször folytatott megbeszélést Erich von dem Bach-Zelewski rendőrtábornokkal és Reinhardt Heydrichhel, az SS (és SD) hírszerzési és kémelhárító főnökével arról, hogy miként lehetne a helyi lakosságot felhasználni egyes körzetek zsidó közösségeinek kiirtására. Az első szakaszban konkrétan Bia3ystokról és környékéről, illetve Podlachiáról volt szó. A végeredményében csak töredékesen megvalósult tervben két fogalom fordult elő szervezőelvként: megtorlás és bosszú.

1939-ben Lengyelország lakosságának tíz százaléka, hozzávetőleg három és fél millió ember vallotta magát mózeshitűnek. Nyolcvanöt százalékuk a jiddist és a hébert mondta az anyanyelvének. Rajtuk kívül még több százezerre rúgott azoknak a száma is, akiket a hitleristák a nürnbergi törvények alapján zsidónak tartottak. A lengyelországi zsidó társadalom rendkívül tagolt volt; a nagyon gazdagok meghatározó rétege mellett több százezren éltek az elviselhetetlen nyomor szintjén. A más-más színezetű kiszolgáltatottság révén a baloldali pártok és a különféle irányultságú cionista mozgalmak – egyéni és közösségi megváltást hirdetvén – nagy vonzerővel rendelkeztek.

Józef Pi3sudski 1935 májusában bekövetkezett halála után átszakadt az a gát a lengyelországi antiszemita mozgalmak előtt, amelyeket addig a „Főparancsnok” nevével fémjelzett tekintélyelvű és erőskezű kormányzás jelentett. Az antiszemitizmus a maga egyre szélsőségesebb megnyilvánulásaival éppen a háborút megelőző esztendőben volt a legriasztóbb. Musia3 atya erre utalva jegyzi meg cikkében – Jedwabne maga a holokauszt neve – talán tudatosan túlozva: „csak Hitler lengyelek iránti végtelen megvetésének köszönhető az, hogy különböző ígéretekkel és kedvezésekkel nem folyamodott a zsidók kiirtását illetően a lengyelek tömeges együttműködéséhez”.
A zsidóság nagy része, mivel egyrészt nyelvileg, vallásilag, kultúrájában izolált nemzeti kisebbségként élt a lengyelek mellett, másrészt a harmincas évek antiszemitizmussal áthatott légköre miatt, nem érezte sokkoló drámának a lengyel állam 1939 őszén bekövetkezett felosztását. (Ugyanúgy, ahogy a lengyelországi ukránok, litvánok, fehéroroszok és persze a németek sem.) A németektől természetesen tartott, a bevonuló Vörös Hadsereget viszont leplezett tartózkodással, de inkább tettetett vagy őszinte lelkesedéssel fogadta. Hol többen, hol kevesebben beépültek a különféle jellegű szovjet hatalmi apparátusokba, akárcsak a fehéroroszok vagy az ukránok is. Arra, hogy ez milyen reakciót váltott ki a lengyelekből, Stefan Grot-Rowecki tábornok, a Fegyveres Harci Szövetség főparancsnoka 1941. szeptember 30-án Londonba küldött jelentése világít rá a legdrámaibban: „Kérem, tekintsék teljesen valós ténynek, hogy az ország döntő többsége antiszemita hangulatú. Még a szocialisták sem kivételek. A véleménykülönbségek csak a fellépés taktikáját érintik. Német módszereket szinte senki sem ajánl. A módszerek alkalmazása együttérzést kelt, bár ez is csökken az ország felosztása és megszállása óta, amióta széles körben ismertté vált, hogyan viselkedtek keleten a zsidók.”

A szovjet hatalomba persze nemcsak az ukránok, a fehéroroszok és a zsidók épültek be, hanem lengyelek közül is sokan. Másrészről pedig maga a szovjet hatalom a vallásos és magántulajdonnal bíró, vállalkozó zsidókban osztályellenséget látott, s tízezrével hurcolta el őket – a lengyelekkel együtt – „a jegesmedvék között” felállított táborokba.

A Lengyelország központi részében fekvő Jedwabnéban, amely a Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradéka következtében szovjet határváros lett, mint Gross könyvéből kiderül, a helybéli zsidók elenyésző száma tapsolt a berendezkedő kommunista hatalomnak. A náci megszállók bujtogatása mellett a korábbi antiszemitizmust tápláló „új” közvélekedés és a haszonszerzés lehetősége szabadította el a gyilkos indulatokat, amelyeket az egyház helybéli képviselője sem próbált meg csillapítani.

Megválaszolandó kérdés az általános amnézia eluralkodása 1945 után. Ennek készséges kialakulásához ideálisnak, sőt kivételesen követendőnek bizonyult a szovjet példa. Gereben Ágnes kitűnő könyvében – „Engedd el népemet!” – leírja, a Szovjetunióban szinte központilag tiltották, hogy a zsidó nép háború alatti szenvedéséről külön kiemelve lehessen beszélni. „Mindenki szenvedett” – vált irányadóvá a sztálini ukáz, amelyet Rákosiék is szigorúan betartottak. Ebben az időszakban az antiszemitizmus elítélése – például az idézett 1949-es jedwabnei per kapcsán is – pusztán eszközül szolgált a párt politikai céljainak eléréséhez, s többnyire az emigráció és a belső „reakció” lejáratásáról szólt. Ez a kommunista „praktika” a társadalmat a legkevésbé se sarkallta önvizsgálatra, lelki, tudati számvetésre. Nem véletlen, hogy ezzel az önvizsgálatra kényszerítő tragédiával a lengyel társadalom csak a rendszerváltozás után, az ezredfordulón szembesült.

Aleksander Kwaoniewski 2001. július 10-én Jedwabnéban interjút adott a Tygodnik Powszechnynek. Ezen a napon ő és a lengyel miniszterelnök is bocsánatot kért a zsidóságtól a hatvan évvel azelőtti tömeggyilkosságért. A tett színhelyén új emlékművet állítottak – a korábbinál elfogadhatóbb felirattal. Kwaoniewski a beszélgetést az alábbi gondolatokkal kezdi: „A jedwabnei gaztett tény. Megdöbbentő, hogy a róla szóló információ ennyire meglepett bennünket. Mert hiszen 1949-ben ebben az ügyben már lefolyt egy per, dokumentumok születtek róla, s mégis hatvan éven át abban a meggyőződésben éltünk, hogy semmi ilyesmi nem történhetett. Megjegyzem, hogy Jaruzelski tábornokot is megkérdeztem Jedwabnéról: tudott-e róla valamit? Így válaszolt: – Nem tudom, mire esküdhetnék, de semmit se tudtam róla. Természetesen, ezeregy oka lehetett a hallgatásnak: merthogy mit szól hozzá a világ? Éppen most, hogy javulnak az izraeli-lengyel kapcsolatok. Ez volt a múlt. De megtörtént: és kiszakadtunk az andalító álomból.

De remény van arra, hogy a jedwabnei ügyből jobbnak, erősebbnek, bölcsebbnek kerüljünk ki. De ennek az a feltétele, hogy őszintén beszéljünk róla. E vita nem alapulhat előítéleteken és érzelmi kitöréseken. És minden rétegnek részt kell vennie benne. Nem korlátozódhat a történészek körére csupán, mert az túl szűk. Nem szabad, hogy a politikusok privilégiuma legyen, mert ez nem lehet pártharcok tárgya. Érvek és ellenérvek színterének kell lennie, hogy ami belőlük kijön, a közösségi gondolkodásunk és értékrendünk része lehessen.”

Jan T. Gross: Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása
Fordította: Andor Mihály
Új Mandátum Kiadó, Max Weber Alapítvány
190 oldal,1980 Ft

Kovács István

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu