buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„...minden sors: jó sors“


2005.03.18

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„…az a mű tartozik a kánonhoz, amelyiket újraolvassuk” – írja korunk egyik legjelentősebb magyar irodalomtudósa, Szegedy-Maszák Mihály, de ugyanakkor azt is, hogy „Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki”. Egy régebbi mű újraolvasására, új összefüggésbe helyezésére nem kell tehát alkalom, de ha éppen van, mint például Kalász Márton Téli bárány című, körülbelül húsz évvel ezelőtt íródott regényének újbóli megjelenése, miért ne használnánk ki.
 

Amikor 1986-ban a mű első kiadása megjelent a Magvetőnél, bár volt néhány értő és nagyra értékelő kritikusa, például Balassa Péter, Csűrös Miklós, mégsem vált a mai értelemben sikerkönyvvé, sőt mintha érdemtelenül hamar el is felejtődött volna. Talán azért sem és azért is, mert a nyolcvanas évek második felében a kortárs magyar próza kritikus és író kánonformálóinak többsége inkább az ún. posztmodern szövegirodalom bűvkörében élt, mintsem az ilyen „lassú víz, partot mos” típusú, nyugodt tempójú, többszálon futó, széles történelmi és társadalmi merítésű, látszólag hagyományosabb elbeszélésmódú regényekében. A mű tematikai újdonsága, a magyarországi németség, konkrétabban a dél-baranyai svábok bő két évtizednyi (a harmincas évek közepétől az ötvenes évek második feléig tartó) megpróbáltatásait középpontba állító, ezáltal a magyar múlt egyik elhallgatott, kibeszéletlen és feldolgozatlan szakaszáról leplezetlen őszinteséggel valló érdemei sem igazán tudtak érvényesülni, mert a rendszerváltoztató küzdelmek hajnalán az irodalmi művekre már általában kevés figyelem jutott, s ha mégis, inkább csak a közvetlenebb, aktuálisabb társadalmi, politikai töltést hordozókra.

Ma már történelmi források, dokumentumok és tanulmányok is rendelkezésünkre állnak a korszak ezen eseményeinek hiteles megismerésére (többek között Kalász 1999-es Tizedelőcédulák című dokumentatív jellegű történelmi krónikája is), mégis úgy látom, lényegileg nem csökkent a mű információértéke sem, ennél azonban fontosabb, hogy a Téli bárány írói ábrázolásmódjának időtálló sajátosságai révén, a hagyományos elbeszélésmódot nemcsak akkoriban újszerűnek ható narrációs és szerkezeti eljárásokkal ötvözve, ma is érvényesen és átélhetően tud szólni hozzánk két dél-baranyai német család, s rajtuk keresztül egy többnemzetiségű (németek, magyarok, szerbek, sokacok, zsidók, cigányok), de javarészt svábok lakta falu (illetve egy kisebb és egy nagyobb falu) két évtizednyi történetéről. Arról, hogyan élték át ők a nácizmus terjedését, a Volksbund-mozgalmat, a második világháborút, a zsidók deportálását, a szovjet katonák bevonulását, a háborút követő kollektív megtorlást, a kényszermunkát, a kitelepítéseket, a bukovinai székelyek és a felvidéki magyarok betelepítését, a paraszti magántulajdon felszámolását, az ötvenes évek kényszerű beszolgáltatásait, az ’56-os forradalmat. Nem maguk a történelmi események a fontosak tehát, bár azt sem állítanám, hogy csupán háttérül szolgálnak az emberi sorsok, az emberi szenvedések ábrázolásához, mert éppen ezek azok az évtizedek a 20. században, melyek során az egyéni és közösségi utak ritkán tapasztalt intenzitással váltak függvényeivé és kiszolgáltatottjaivá a történelem számukra gyakorta érthetetlen és átláthatatlan erőinek.

A Téli bárány hősei, az egymással keresztkomaságban lévő, a kisebb faluban élő középparaszti Probst-család és a falun kívüli szőlőhegyen élő szegény Mess-család három nemzedéket is képviselő tagjai (rokonaik, falubeli ismerőseik) csak élik, időnként inkább csak élnék a maguk hétköznapi életét, de a világtörténelmi jelentőségű események magyarországi változatai folytonosan megbontják a tájjal, a természettel, a természeti munkával, a faluközösséggel organikus és harmonikus, archaikus jellegű viszonyukat. A szerző ugyanakkor jó érzékkel ügyel arra, hogy a saját világukban pontosan eligazodó hősei csak annyit érzékeljenek és tudjanak a falu világán kívül történtekről, amennyit megélnek (például Probst Pauli az SS-be való besorozása és hadba vonulása során, illetve a hadikórházakban, vagy fia, András a teológiai tanulmányai során, vagy keresztfia Mess András a különböző falun kívüli munkavállalásai során), s ami az ő természeti és közösségi létviszonyaikba közvetlenül behatol.

A regény két narrátora közül az elsősorban saját családja, majd önmaga sorsának alakulásáról egyes szám első személyben beszámoló középső Mess-fiú, András esetében ez természetesebb is, hiszen a gyermeki, majd kamasz látószög azt még csak-csak lehetővé teszi, hogy időnként olyan falubeli és családi eseményekre is visszaemlékezzen, amelyeknél nem volt jelen, de azt már nem, hogy tudatállapota a saját létezési körén túlterjeszkedjen. Ugyanakkor azonban az én-elbeszélőt fejezetenként váltó, elsősorban a Probst-család tagjainak életéről beszámoló, harmadik személyben fogalmazó névtelen, auktorálisnak tűnő elbeszélő szemhatára sem terjed túl a falusiakén, ő sem tud sokkal többet náluk, akiknek életét viszont úgy ismeri, mintha ő is közülük való lenne, és ő is éppúgy, mint a Mess-fiú, lazán kapcsolódó családi, falusi életképeket, anekdotikus történeteket, lírai szépségű jelenteket, drámai feszültségű epizódokat sorakoztat egymás után. Mindkettejük elbeszélői szituációja retrospektív jellegű, de nem tudhatjuk milyen időből és helyzetből történik a visszaemlékezés, ugyanakkor a regény harmadik fejezete, az Epilógus, amelyben a két nézőpont egyesülni látszik – mert immár a harmadik személyű elbeszélő emlékszik vissza Mess András újságíróvá, íróvá válására és visszatérésére a szőlőhegyre, búcsúzására a szülői háztól –, már-már posztmodern gesztusként azt sejteti, hogy a két nézőpont mögött egy személy áll, az, aki, nyilván később, íróként megalkotja majd mindkét szöveget, szubjektív élményeiből kilépve, azokkal némi távolságot tartva, a névtelen elbeszélőét is. Annak feltételezését, hogy a két elbeszélői szólam azonos tőről fakad, az eddig említetteken túl, a beszédmódok további rokon jegyei is erősítik, például az, hogy még a gyerekkori élményeiről valló Mess Andrást is jellemzi minden személyessége ellenére valamiféle epikus távolságtartás, tárgyiasság, vagy az, hogy a Probsték történetére visszaemlékező elbeszélő is ugyanúgy képes meghitt, bensőséges pillanatok felidézésére. Hogy nemcsak a nagyvilágban történtek ismertetésével bánnak csínján mindketten, de egyaránt visszafogottak a „a munkák és napok hésziodoszi nyugodt ritmusa” (Csűrös Miklós) szerint élő, illetve annak hagyományai szerint élni vágyó falu és a történelem találkozásainak, a kívülről érkező megosztottságok belsővé válásának bemutatásakor is, elbeszélésükben épp annyi és épp olyan szerepet kapnak a kívülről behatoló erők, amennyi és amilyen a valóságban lehetett. Egyik szólamban sincs nyoma tételességnek, kommentárnak, ideologizálásnak, ítélkezésnek, mint ahogy nem beszélik túl a különböző konkrét helyzetekben választott magatartásformák, az emberi viszonyok, az összetartozások és szembenállások bemutatását sem. De nincs is szükség rá, mert a cselekedetek, a mozdulatok, a félbe maradt gesztusok, a végigmondott és az elharapott mondatok ebben a világban egyrészt önmagukért beszélnek, másrészt bátran építhet arra a szerző, hogy minimális történelmi ismeretekkel, erkölcsi és jogérzékkel az olvasó maga is képes felismerni a mű teljessége által sugárzott állásfoglalást a történelmi igazságtalanságokkal szemben és a humánum minden körülmények közötti vállalása mellett.

A különböző látószögeknek, az elbeszélésmódok rokonsága ellenére, mégis van értelme, funkciója, mert általuk egyidejűen láthatjuk belülről, egy alapvetően mégiscsak otthonos, familiáris nézőpontból és egy kívülről, egy alapvetően mégiscsak objektívabb, tárgyilagosabb nézőpontból az eseményeket és hősöket. A két nézőpont gyakorta ki is egészíti egymást, időnként óhatatlanul reflektálja a másik által elmondottakat, máskor továbbviszi, folytatja az elejtett szálat, motívumokat ismétel, megteremtve ezáltal a mozaikos jelenetsorok közötti kapcsolódási pontokat, kitöltve a linearitás meg-megszakításából keletkező hiátusokat. A mesterkéletlenül természetes és közvetlen előadásmód, a nyelvi kifejezésmódban is tudatos visszafogottság és mértéktartás, mégis rendkívüli érzékletesség és pontosság mellett a kettős nézőpont együttese segít hozzá bennünket, olvasókat ahhoz, hogy hitelesnek érezzük minden részletében és teljességében ezt a világot, hogy a mottóként a regény elé helyezett boethius-i szólás igazságát is megértsük: „…minden sors: jó sors”, hogy azt gondoljuk, valóban így történtek az események, és valóban ilyenek, időnként bűnösök, időnként ártatlanok, időnként jók, időnként gonoszak voltak ezek a többnyire egyszerűségükben is nagyszerű, esendőségükben is szeretetreméltó emberek.

A szerző mesteri módon teremti meg a valóságosság illúzióját, de nem akar bennünket félrevezetni, már a műve elé helyezett második mottóval („Mi a regény alakjai, nem vagyunk azonosak élő személyekkel. Csak emlékezetünk azonos az élők emlékezetével.”) figyelmeztet arra, hogy minden tényszerűsége ellenére írói világgal van dolgunk, tévesnek vélem ezért azokat a korabeli értelmezéseket, amelyek a költő Kalász Márton énregényeként tekintettek a műre. Ami nyilvánvalóan önéletrajzi élményekből, tapasztalatokból is táplálkozik, de elbeszélői, illetve a feltételezhető immanens szerzője éppúgy a művészi fikció része, mint a regény más elemei.

A Téli báránynak az elmúlt évtizedek azon kiemelkedő prózai alkotásainak sorában van a helye, amelyek a valóságvonatkoztatási lehetőségekről, a történetszerűség elvéről nem lemondva törekedtek a hagyományos realista elbeszélésmód megújítására, a 20. század sorsfordító, emberpróbáló élményeinek korszerű ábrázolására, ezáltal a nemzeti és tágabb, legalábbis kelet-közép-európai, közösségi önismeret elmélyítésére, mondjuk, Gion Nándor hetvenes évekbeli regényeitől (Virágos katona, Rózsaméz), Závada Pál elmúlt évekbeli regényeiig (Jadviga párnája, Milota, A fényképész utókora). Azért emelem ki épp az ő műveiket és próbálom közéjük pozícionálni a Téli bárányt, mert feltűnőek a kapcsolódási, rokonítási lehetőségei velük, többek között a többnemzetiségű világukkal, a metaforikus szövegszervező eljárásaikkal, a gioni szikárságában is érzékletes elbeszélésmóddal vagy jelképteremtő, mitizáló törekvéssel – a Kalász-regény esetében ebbe az irányba mutatnak a viszontagságokat túlélő (a keresztény áldozatszimbolikát is magában hordozó) téli bárány, a legendás cserfa, az álombeli páva képe és különböző példázatos történetek –, a závadai többszólamúsággal vagy szerkezeti illesztgetésekkel. Kár, hogy mindezek részletes kibontására nincs már itt terem, de talán majd egyszer…

Kalász Márton: Téli bárány
Írott Szó Alapítvány – Magyar Napló Kiadó
272 oldal, 1995 Ft

Elek Tibor

Magyar Napló Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu