buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A pszichológia művészete
Vekerdy Tamással beszélget Nádor Tamás


2005.03.18

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Van sajátosan megalapozott, kicsinyekben, nagyobbacskákban, serdülőkről szóló írásokban hitelesített gyermekpszichológiája, de senkit sem akar rábeszélni, még kevésbé kényszeríteni semmiféle kizárólagos szemléletre, pedagógiai gyakorlatra. Pedig ő maga elkötelezett híve a gyermekközpontú szemléletnek, az alternatív (reform)pedagógiáknak, a Waldorf-iskolának. Ezért sem kívánta soha kénye-kedvére szabni-varrni, valaminő sémába tuszkolni-terelni a gyermeket, hanem mindig kérdezve-felelve próbált annak bontakozó érzelmi-értelmi intelligenciájához, személyiségéhez illeszkedni. Nem követelt kérlelhetetlenül, inkább lehetőséget nyitott-nyújtott kinek-kinek a képességei-készségei szerint. Ilyen alternatív szellem tehát az emberünk. Azt jelzi-sugallja talán így: mások közt ő is választható. Gyermekpszichológusként, tanári mivoltában, szakszerzőként, esszétöprengéseiben, vagy akár szépírói minőségében.
 

Duna Office Center. SuliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht. Pedagógiai Alternatívák Központja. Dr. Vekerdy Tamás központvezető. Eléggé rejtélyesen hangzik. Gyermekként talán szoronganék, ha ide jönnék, felnőttként látom: van a szobában növény, pamlag, csinos kis tévé, praktikus-pedáns dossziésor stb. Hogy érzi itt magát?

- Pilisborosjenőről, remek természeti és munkánk szemszögéből is otthonos környezetből kényszerültünk – centralizációs elhatározások miatt – ebbe a Váci úti irodaházba költözni. Változatlanul egy alternatív részleget vezetek. Törvény adta iskolaalapítási lehetőségeink szűkültek, mert ezeket a részrendeletek mintegy visszavonják. Sóvárgok arra, hogy kikerüljünk a kelepcéből, és továbbra is szorgalmazom mindannak fennmaradását, amit elértünk, és annak megvalósítását, amit elkezdtünk a gyermekpszichológiában, pedagógiában. Kérdezve, válaszokat keresve, a Waldorf-iskola szellemében... Ha úgy tetszik, „a Szűz jegyében születtem, aszcendensem is Szűz”, tehát – ha igaz – két lábbal igyekszem a földön állni. Ami ezt a szobácskát illeti: egyrészt valóban azt tartom itt, ami kell, és úgy, hogy amire szükségem van, a rendetlenségben is megtaláljam. Másrészt, amennyire lehet, a munkahelyemen is szeretem jól érezni magam. Ezért is van itt bársonyhuzatos heverő; ezért vannak a falon gyerekfestmények (köztük Ritók Nóra berettyóújfalui műhelyéből egy cigány kislány, a nyolcadikos Papp Éva műve, a Kígyó-istennő, indiai atavizmussal-reminiszcenciákkal); és ezért van kitűzve Ady A gyermekség elégiája című verse. („Ráfogott vigasságú, / Szegény Krisztus te, gyermek, / Kit, jaj, keresztre húznak / Vén, papi fejedelmek...”) És csakugyan került ide egy nagylevelű növény, amely tényleg, most veszem észre, szépen közrefog sarjadzó levélkéket. Ez utóbbit akár szakmai jelképnek is tekinthetnénk, bár csupán a szögletességet „lekerekíteni” kívánó munkatársaimnak köszönhetem őket. Visszatérve az ésszerűséghez: ha belegondolok, Szűz létemre sem vagyok mindig racionális. Egy régebbi munkahelyi költözéskor nagy dobozba helyeztük, „Legsürgősebb” felirattal, az aktuális teendőket tartalmazó papírokat. Két év múltán, továbbköltözésünkkor döbbenten vettem észre, hogy hozzá se nyúltam e dobozhoz. Szégyenkeztem, mert úgy éreztem, nem csupán rosszul ítéltem meg, hogy mi a legfontosabb, hanem, ami még sokkal rosszabb: részese lettem annak a folyamatnak, amelyben tudomány, művészet, pedagógia, minden lefokozódik, elhivatalosodik.

Ám ön a hivatalban is kényelmes flanellinget visel. Szereti úgy elengedni magát, hogy akivel találkozik – lett légyen gyermek vagy felnőtt –, annak se kelljen feszélyezetten éreznie magát?

- Bár így lenne... De valóban szeretem a gallértalan, nyakkendőtlen ingeket. Különösen, amióta anynyira „polgárivá” váltunk. Polgár... Egykor én is úgy láttam: a katedrálisokba épített kozmosz – növény-, állat- és csillagvilág –, a középkor egyetemes tudása megsemmisült a polgársággal... Chesterton egyik mondását alkalmazva – Kálvintól Marxig egyenes az út –: a polgártól a nemzeti és bolsevik „szocialistáig” egyenes út vezet... Az olyan európai lángelmék, mint Charles Baudelaire és mestere, Théophile Gautier az „Épater le bourgeois” (Boszszantsd a polgárt) jelszóval meg akarták hökkenteni, polgári nyugalmából ki akarták zökkenteni a – Rudolf Steiner szerint is – gondolattalannak ítélt, a világegyetemből kiszakadt nyárspolgárt. Aztán persze rájöttem: a felvilágosodás gondolatvilága (amelyet manapság sokan újra elítélnének) és az azt követő polgári forradalom az emberiség történetébe, kultúrájába, hála istennek, kitörölhetetlenül beivódott... S noha volt, amikor magam is eltávolodtam a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavától, és a „sötét középkor” híve voltam, ma már a kétarcú polgári forradalom egyik arcának (az angolszász individuális szabadság eszményének) ismét lelkes híve vagyok. Eltérően azoktól, akik folyton a polgár szót említik, nem tudván, valójában az mit is jelent.

Mennyiben családi vagy egyéb öröksége az, amit gondol, vagy aminek a jegyében cselekszik, s milyen mértékben innen-onnan-amonnan szerzett tapasztalat és tudás? S általában fokról fokra tanult-e, vagy inkább hirtelen felismerések révén? Netán hol így, hol úgy, hol amúgy?

- Apám apjának ágán messze visszamenően partiumi kálvinista prédikátorok voltak a felmenőim, apám anyjának ága viszont porosz származású katolikus. Bár egyik unokabátyám, Vekerdi László szerint valójában nagyon korán, Mária Terézia idején kikeresztelkedett zsidók lehettek. Ki tudja... Ami viszont bizonyos: anyám dunántúli – sőt állítólag rabbinus – zsidó családból származik. Akárhogy volt is, úgy vélem, mindhárom örökséget valamiképp magamban hordozom. S hogy mit örököltem, és mit tanultam? Úgy röptében, azt hiszem, erre csak nagyon általános, vagy óvatos választ adhatok. Tehát: a prédikátoroktól remélem nem a missziós-prédikációs hajlamot, legföljebb annyit, hogy a beszédbeli és írásos megnyilvánulásnak örömteli, a szabad nyelvművelést valló híve vagyok. Ami annyit jelent: szakmámban vagy azon kívül, számomra a nyelvnek nincsenek kőbe vésett szabályai, a nyelv él, változik, s módosulásaiban bárkinek része lehet. Még akár nekem is. Ami a tanulást illeti: a református gimnázium önképzőkörén első felszólalásomkor két Sevenalettát vettem be, hogy meg merjek mukkanni. Ilyen értelemben tehát demoszthenészi dadogóként kezdtem. És Móricz Zsigmondnak is igaza van: abból lesz író, akinek gondot okoz az írás. S hogy bármire is ráébredtem volna – deus ex machina? Inkább csak derengéseim voltak, vágyódtam arra, vajha ezt-azt-amazt megtudhatnám. Aztán olvasmányok, személyes találkozások révén némely dolgok átvilágítást nyertek, s éreztem: „aha!”, ez az! Vagyis régi, hosszú sóvárgásom beteljesedése, megvalósulása volt, amit felismertem. S a sajátos hanghordozásom? Valószínűleg örökség: apám neves jogászként állítólag ugyanígy beszélt különböző perekben.

Ön sokáig kérdező emberként tűnt fel a legkülönfélébb műfajú szak- és szépirodalmi könyveiben. Mégis van már például Kérdezz! Felelek... című, gyermekekről felnőttekhez szóló sorozata (Park Könyvkiadó). Csakugyan eljutott a válaszadásig?

- Már kiskoromban gyermekorvos akartam lenni, mert egy varázslatos doktor bácsi járt hozzánk, aki ha az ágyam szélére ült s megtapintotta a pulzusomat, bármilyen lázas voltam is, tüstént jobban lettem. S egész családunknak valamiképpen affinitása van a gyerekek iránt: akad köztük óvónő, logopédus, pedagógus, még aki jogász lett, az is gyámügyi. Apám sem a barátaival bridzselt, ha ráért, hanem gyerekekkel focizott. S én bizonyára azért lettem végül gyermekpszichológus, mert magam is infantilis maradtam. Ha úgy tetszik: infantilizmusom konzerválódott. Felnőttekkel beszélve gyakran béna, néma és unott vagyok, gyermekekkel találkozva felélénkülök. Végül is ez tett a családomban és pedagógusként-pszichológusként – ha részlegesen, óvatosan is – válaszoló emberré. Aki mindig nyitva van (legalábbis remélem) a plurális lehetőségek előtt. Mert bár jómagam a Waldorf-pedagógia jegyében tevékenykedem, s abban is – amiként már az iskolaalapító Rudolf Steiner vallotta – vagyok alternatív, egyáltalán nem bánom, ha kitűnő barátaim, kollégáim másokat követnek. Lett légyenek tehát mondjuk Maria Montessori, Freinet vagy mások tanítványai, vagy egyéni utakat járjanak, mint Winkler Márta, Lányi Marietta, Horn György. Örülök, hogy ez így van. S nagy szorongással töltene el – a biztos tévedés szorongásával –, ha „mindenki” Waldorf-pedagógiát művelne, követne. Én is a magam módján próbálok szülők és gyerekek kérdéseire használható válaszokat keresni.

Könyvei tágas műfaji körben – a családi történetmondástól a színdarabig, a párbeszédtől az esszéig, a szakkönyvtől a szaktanácsig – fogalmazzák meg emlékezéseit, töprengéseit, feltevéseit, következtetéseit. Úgy véli, sikerült ön- és közismeretében egyről kettőre, netán ötről hatra is jutnia?

- Egyről másfélre talán jutottam. Habár ezt is csak tétován mondom, hiszen a szerző minősítését manapság végül is az érdeklődő olvasók száma dönti el. Tehát hiába vélem magamat mondjuk belletristának, ha szépirodalmi könyveimnek jóval kisebb a visszhangjuk, mint gyermekpszichológusi, ismeretterjesztő írásaimnak.

Szakmai pályája során – pszichológusként, tanárként, a Waldorf-iskola magyarországi honosítójaként – mennyire sikerült gyermekekkel és felnőttekkel valóban szembenéznie, netán kezet is fognia velük?

- Gyermekpszichológusként sok intenzív, évekig tartó, sőt máig sem szűnő kapcsolatra tehettem szert. Úgy értem ezt, hogy akivel egykoron gyermekként szembesültem, vagy vele egymásnak kezet nyújtottunk, az nemritkán felnőttként sem felejt el. Az állami s a Waldorf-tanárképzésben és részben középiskolában is (pszichológiát tanítva, s nem akkor, amikor a történelemtanításra beszéltek rá, ez utóbbival, szerintem, kudarcot vallottam) sikerült valamifajta valódi kapcsolatra jutnom emberekkel. Egyrészt barátokkal, ismerősökkel alapítottunk óvodát, iskolát, tanárképzést – nagyszerű együttműködéssel, másrészt kataklizmatikus hasadásokig jutva. Nem lepődtem meg az utóbbiakon sem, inkább áthidalással próbálkoztam. Elismerve, hogy akár diametriális véleménykülönbségek is adódhatnak köztünk. És az is megeshet, hogy, noha két ember politikai nézetei homlokegyenest ellenkeznek, még együttműködhetnek mondjuk, a gyermekközpontú Waldorf-pedagógiában. Ám az utóbbi időben mind sajnálatosabban kellett tapasztalnom a politikai indítékú, szakmainak nevezett, ám kizárásos gondolkodást. Ami persze abszurdum. Ezért is hiányzik nekem annyira a régebben kávéházinak nevezett, vagy mondjuk „pesti”, vagy akár „monarchiabeli”-nek mondott kultúra. Ma már, ha hívnak is ilyen körökbe, visszatart valamiféle gátlás. Mert tudom, hogy vagy csupán az „egy törzsbeliek” jönnek így össze, vagy ha mégis eltérő nézetűek találkoznak, ma már nem vitáznak, beszélgetnek, hanem tüstént egymás torkának esnek. Gyerekek közt még nem dúlnak efféle szenvedélyek.

Ez utóbbi mondat mintha azt sugallná: a gyermek mindig ártatlan, amíg a felnőttek meg nem rontják. Eszerint ön nem kíván részt venni ebben a megrontási folyamatban. Arra ugye, azért nem gondol, hogy naivul közelíthet a gyermekekhez?

- Hadd mondjak valamit, ami lehet, furcsán hangzik: jó, ha a pszichológus civil! Nemcsak a családjában (másképp otthon el se viselnék), hanem hivatásának, mesterségének gyakorlása közben is. Úgy értem ezt: bejön hozzám egy ember, aki még történetesen gyerek. Semmit se tudok róla. És nem is szabad tudnom róla semmit, isten ments, hogy ráhúzzam bármiféle úgynevezett előzetes tudásomat, prekoncepciómat, sémámat. Ilyenkor átadom magam egy némiképp szorongó állapotnak, amelyben nem tudom még, ki ez a gyerek, mi van vele, s mi lesz a teendőm. Aztán, ha úgy viselkedem, ahogy kell (tehát, ha nem „viselkedem”), ő lassacskán kibontakozik előttem, s megérezhetem, és talán meg is értem, hogy mit kell tennem. S ha ezt helyesen teszem: a gyerek – önnön személyisége, tehetsége révén – akár még profitálhat is e találkozásból. Szavaim valahogy úgy születnek ilyenkor, mint mondjuk egy vers: valamit sejtek, ami aztán szinte magától megfogalmazódik, alakot ölt. Ekkor, ha belegondolok – túl azon, amit az ember egy életen át elsajátított, vagy megtanulni vélt – valóban nagy szerepe van az intuíciónak és az improvizációnak. Akár a művészetben. Mert a maga nemében, ha csakugyan kikristályosul, művészet lehet a pedagógia, a pszichológia is.

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu