buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Rézfánfütyülő


2005.06.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Itt a nyár, noha idônként ügyesen titkolja magát. A szerencsés nyerteseket fenyegeti a szabadság, vagyis a felüdülés réme: az a sajátos tevékenység, amit nem „munkával” töltünk, hanem ahol és amikor az embernek muszáj jól éreznie magát. Elvégre attól boldog, ha szabad. És nem szorong, mi több, még csak nem is unatkozik. Pontosabban szorongani még csak szoronghat, ha közben és nem is mellesleg ettôl még jól múlatja az idôt. Mélyebb gondolkodás, ha csak lehet, kizárva.

A néhány napnyi önfeledtség kötelessége még a mindennapiról való gondoskodást a minimumon abszolválja: egyél, igyál, mozogj, aludj, szórd az idôt! Például olvass! És ha momentán nincs is kedved újra, vagy elôször átrágni magad a Háború és békén, mert csak pusztán szorongani támadt kedved és ettôl jól szórakozni, akkor bízd magad a fantázia világára: kikapcsol a hétköznapok megszokottságából, a meséje borzongat és a végén gyôz a jó, pontosabban az a hôs, akivel azonosulni tudsz, ha tudsz.
Például kinek ne jutna néha az eszébe, ha errôl hallott, ilyen filmet nézett, vagy effajta történetet olvasott, hogy milyen lehet frankón vámpírnak lenni. Jó vagy rossz létezés az? Hérakleitosznak tulajdonítanak egy mondást, amit művelt nyelven így fordítanak: az ember lényege a démona. Ki vagy mi ez a lényeg? A Jó vagy a Rossz? Is? Milyen lehet örökéletűvé válni egyazon rozoga testben, az éjszaka hercegeként uralkodni, aki más életek elszívásával, azt pusztítván tartja fent magát? Nem túl elegáns? Vagy ostoba kérdés, ha úgy nézzük, hogy a növényeken kívül minden élô életet eszik? Tehát mindenki vámpír, aki él, lényege ez a démon? Nos, ennyi elég is a gondolkodásból, mondjuk valami vízparton üldögélve, napernyô alatt, az asztalon, a kezünk ügyében egy pohár hűsítő. Az ölünkben meg mondjuk a világhírű Darren Shan egyik rémvéres opusa, az újdonság okáért a Vámpír könyvek sorozat 12., talán befejezô része, A végzet fiai. A szerzô, Darren Shan kvázi a regénybéli fôhôs, Darren Dhan történetét írja meg onnantól kezdve, hogy kissrác korában „betéved” barátjával, késôbb legádázabb ellenségével egy cirkuszba, a Rémségek cirkuszába. Ott, sok más furcsa lény mellett találkozhatnak egy igazi vámpírral, bizonyos Larten Crepsleyvel, ami beindítja a két fiú, Darren Shan és Steve Leopard nem kevés humorral, ám azért elég hátborzongató történetét. Darren Shan jó vámpír lesz, a kisebbrendűségi érzéseitôl fetrengô Steve pedig rossz vámpír, vagyis vérszipoly. E regényfolyam meglepô vámpírológiai újdonsága az, hogy a vámpírok igazándiból jó srácok. A jó vámpírok tulajdonképpen békés, maguknak való lények, nem ölnek, csak módjával vért iszogatnak, mert hogy azt muszáj nekik. Velük szemben a vérszipolyok viszont kegyetlen ragadozók, noha errôl ôk se tehetnek, amiként a tigris se arról, hogy szeret csak úgy szórakozásból is vérengzeni. Szóval szegény vérszipolyoknak is genetikailag muszáj ölniük, náluk áldozat élve nem maradhat, legyen az csecsemô, szűzlány, vagy a kukák közt kotorászó kisnyugdíjas. Ebbôl adódóan lett a vámpíroknak rossz a sajtójuk. Ezt a jó vámpírok nem tűrhetik, kitör a vámpírháború. No és ki állhatna a két hadsereg élén más, mint Darren Shan a jó oldalon, mint várpír herceg, a sötét szipolyok klánjának ura pedig Steve, a retek. Vér pedig folyik, freccsen, spriccel árulóból, ártatlanból, hôsbôl és gonoszból a tizenkét könyvbôl egyaránt enyhén fémes, édeskés szagot árasztva. De ez még mind semmi ám. Mert amíg az ember gôgösen azt hiszi magáról, hogy az adott lehetôségek horizontján mégis csak szabadon választhat sorsot magának, addig joggal lehet a maga igazságában akár vámpír herceg, vagy éppen vérszipoly démon. Node ha kiderül, hogy az egész horizont csak átverés, látszat, duma, kamu? Ha valaki, aki démonibb az emberi lényeg démonjainál is, és mint marionett bábokat mozgatja az oly büszke hôseinket, meg persze a történetet? Az azért gáz, vagy egzaktabban fogalmazva: nem semmi szívás. Tessék, lehet megint szorongani. Mert akkor most van az embernek (és köztük a vámpírnak) szabadsága vagy nincsen? Akkor most lehet tenni valamit a fôgonosz Mr Destinity (végzet) ármánykodása ellen, vagy nem? Talán nem lövöm le a poént, ha sejtetem: azért lehet. Csakhogy ára van annak. Hogy mi? Tessék kérem leülni a napernyô alál, kinyitni egy sört, és elkezdeni olvasni a történetet! De ha annyira azért nem érdekli a válasz, nekem úgy is jó.
Darren Shan jó receptet talált ki a világsikerhez. Nem csoda, ha hoszszú sorok álltak elôtte, midôn dedikálta kis hazánkban alapvetôen kamaszoknak írt könyvét, könyveit. Darrent szeretjük. És bízunk abban, hogy Mr. Destinity ôfôgonoszsága, már csak azért is, mert nyilván ôt is mozgatja valaki, még kitalál valami virtigli furfangot, amitôl folytatódhat a történet. (Darren Shan: A végzet fiai. Ford.: F. Nagy Piroska, Móra Kiadó, 230 oldal, 1980 Ft)

„Valamit tudnak az angolok, legalábbis, ami a gyermekkönyveket illeti” – hivatkozik Komáromi Gabriella Bényei Tamás kritikájára Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvú című fantasyjához írott utószavában. E klasszikusnak számító regényrôl majd harmadiknak szeretnék beszélni. Noha Peter S. Beagle éppenséges amerikai. Viszont nekem ez az idézet ide jó. Jó hogy tudnak valamit az angolok. Mesélni. Mivel mindenütt ott a tenger, mindig köd van, ha meg nincs köd, akkor esik, Albionban az egy fôre és egy négyzetmérföldre esô kísértetek, vámpírok, farkasemberek, bádogemberek, Pán Péterek, Harry Potterek, de hobbitok, tündék, orkok vagy varázslók száma bôven legkevesebb tízszerese a szokott evilági és másvilági átlagnak. De mért? Há’ mert az angolok a fene nagy szabadságukban, és a szüntelen rossz idô miatt unatkoznak, aztán meg állandóan ilyen lényekbe botlanak bele! Így könnyű. Aztán ha belegondolunk, hogy nem csak az egyénnek a lényege a démona, hanem az emberiségnek is van néhány kollektíve elkövetett vétke, akkor máris csatlakozhatunk egy kellemes kis világvége történetbe, azzal a különbséggel, mivel ez a könyv kifejezetten tizenéves olvasóknak ajánlott, hogy a napernyô alatt, az asztalon a sör helyett inkább egy bögre citromos teát képzeljünk oda.
A skót írónô, Julie Bertagna: Exodus 2100 című regényét ajánlom. Ám elôtte kellemesen borzongjunk el azon, hogy valóban mily reális az esély egy új özönvízre, ami talán megint csak az Úr büntetése leszen, viszont egész biztos az emberiség bűne, mondhatni, hübriszébôl adódó végzete: a mértéktelen széndioxid kibocsátásból adódó általános felmelegedés, a sarki jegek megolvadása miatt, azt akkor nekünk már megint annyi, a tengerek megáradnak, szörnyűséges viharok dúlnak, a szárazföld nagy része elmerül, az emberiség zömét utoléri a végítélet. Maradnak a kevesek, akik esetleg kezdhetik elôrôl az egészet.
Történik tehát, hogy a szárazföldeket elnyelé a tenger. Az emberiség sokaságának csak néhány felföldet és hegycsúcsot hagy, ám évrôl évre ezekbôl a menedékekbôl is jókorákat kiharap. Az egyre fogyó szigetek egyike Wing, ami valaha, a 2030-as években még a Skót Felföld része volt. Ezen a szigeten éldegél egy aprócska, falunyi közösség úgy, ahogy tud: egyrészt kulturálisan visszatérve valahová a történelem elôtti idôkbe, ám másrészt a 21. század némely technikáját még el nem feledve, úgy is, mint szélmalom, napelem, egy buszmegálló, ahol már nem jár a busz, és egy telefonfülke, amiben már nem búg a telefon.
Wing Noéja, a regény fôhôse egy tizennégy éves leány, Mary Bell, avagy Harang Mari. Neve beszédes, hivatásának tudata felemelô: megmenteni Wing népét, új hazát találva, még mielôtt az óceán el nem nyeli a szigetet. Maryt három dolog segíti ebben. Az egyik a nagyanyjától örökölt személyisége, a másik az öreg Tain papa, a falu szellemi vezetôje, aki nyolcvan évével még emlékszik az özönvíz elôtti idôkre, a harmadik pedig Mary napelemmel működô személyi számítógépe, aminek műhold kapcsolata van a Világhálóval. Ám a Világháló virtuális valósága is halott immár, információk romtemetôje. Mary – ettôl is olyan furcsa ez a gyerek – ebben a temetôben császkál, csúszkál, lebeg és szörfözik minden szabad idejében, amibôl jócskán akad, hiszen Wingen szinte mindig vihar dúl, és minden nagyobb vihar után a sziget egyre kisebb és kisebb lesz. Mary ebben a virtulális romhalmazban találkozik össze egy rókával, pontosabban egy róka ikont használó ifjúval –aki vajon hol élhet?
Mint valami mítosz él a wingiek emlékezetében, hogy az özönvíz elôtt az emberiség hatalmas, a csillagos égig emelkedô műszigetek építésébe kezdett bele, ahová, mint megannyi Noé bárkájába, az emberiség felmenekülhet. Talán sikerült. Ki tudja? Álomnak szép, az biztos. És eljô egy utolsó nagy vihar, és a népnek menekülnie kell Wingrôl. Csak az öregek maradnak hátra: nem férnek fel arra a pár halászhajóra, ami a rendelkezésükre áll. Mary mondja meg, merre kell indulni. Délnek. És csakugyan megtalálják az egyik ilyen szigetet, ami a régi Glasgow fölé épült. Csakhogy oda bemenni nem lehet. Menekültek ezrei haldokolnak a város falai alatt lélevesztôiken. A Város az Égben csak a kiválasztottak városa. Menekült csak rabszolgaként kerülhet be oda, akiket egy hatalmas híd elkészítése kedvéért fogdosnak öszsze, hogy ott dolgozzanak, amíg meg nem halnak. Ám Mary nem hagyja magát, bejut a fal mögé egy különös szubkultúrába, a fészeklakók népéhez, onnan aztán fel a Városba, ahol találkozik a Rókával, életre szóló szerelmével, aki ki lenne más, mint annak a hérosznak az unokája, aki az égig érô városok tervét megálmodta, és meg is valósította. De hát ez nem a Mennyeknek országa lett. Innen is menekülni kell. Az exodus folytatódik tovább egy következô mítosz felé: Északnak. Mert van ott egy nagy, zöld sziget...
Kalandos, jól megírt regény ez. A kritikusok be is választották Angliában a legjobb ifjúsági regények közé 2002-ben. (Julie Bertagna: Exodus 2100. Ford: Sepsey Gergely; Animus Kiadó, 316 oldal, 1980 Ft)

A legnagyobb szerzôknek is ritkán adódik az a kegyelmi pillanat, hogy mint földművesnél a kapanyél, elsül a keze. Máskor meg molyol, izzad, gondolkodik, ír, ha kell, ha nem, írni meg mindig kell, mert azt sose tudhatja az örök küzdô szerzô, mikor írja meg minden igyekvése ellenére egy történet szinte önmagát: ezt hívhatjuk ama kegyelmi pillanatnak. Olvasói, elemzôi szerint Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvúja egy ilyen regény. Beagle-t e műve alapján joggal hasonlítják Lewis Carrollhoz, vagy J.R.R. Tolkienhez, olvashatjuk a kötet hátsó borítóján, a The Saturday Rewiew-re hivatkozva.
A regény tényleg remek. Helyszíne a fantázia klasszikusnak mondható mesevilága, ami a kollektív emlékezetben található, ahol mindenki járt, ám ahová útlevelet csak úgy lehet váltani, ha elmerülünk saját gyermeki énünkben, és tényleg emlékezünk. Emiatt a vízparton, a napernyô alatt tök mindegy, mi gôzölög vagy párállik az asztalunkon, mert úgyse figyelünk oda, szomjúság okán mit vedelünk befele.
Maga a regény amúgy vándorlás-történet, ami e műfaj klasszikus szabályait szigorúan betartja. Az alapképletben a variáns csak az, hogy az utolsó egyszarvú kanca, így aztán, amikor kényszerbôl emberré kell válnia, gyögyörű nôvé változik – hogy aztán beleszeressen a herceg, aki nem lehet más, mint a gonosz Haggard király fogadott fia. A történet tétje, hogy az utolsó egyszarvúnak meg kell keresnie és ki kell szabadítania a többieket, akik rejtélyes és félelmetes körülmények között eltűntek a föld színérôl. De hová lettek? Kiderül. Az utolsó egyszarvú elhagyja kies erdejét, ahol örök a a tavasz. Útja közben találkozik az örök életű lény a pillanatnyi létű pillangóval – aki, ha talányosan is, de útba igazítja. Fogságba esik, Fortuna boszorkány mutatványos cirkusza látványossága lesz – egyik szomszédja ki lenne más, mint a Hárpia, a Kelaino, az igazi. És mert az igazi, a bámészkodók csak ôt nem ismerik fel valódi mivoltában, ahogy az egyszarvúban sem az egyszarvút, csak egy gyönyörű, fehér kancát. Fortuna fogságából egy csetlô-botló varázsló segítségével megmenekül, de máris belebotlanak egy pár jó gonosz haramiába, akik attól gonoszak, mert nem lehetnek Robin Hoodok: csak szegényeket van bátorságuk kifosztani, meglopni. Ám ez a találkozás sem véletlen: itt vár rájuk a csapat harmadik tagja, Molly Grue, egy rosszkedvű, loncsos nôszemély, aki a történet végére szintén hôssé nemesedik. Ez a csapat ér el a gonosz Haggard király kietlen országába, ahol talán nem is maga a király, hanem a Vörös Bika az igazi úr, aki egy sátáni lény, földmélyi rettenet. Vagy inkább tengermélyi, mintha magának Poszeidonnak ama régi jószága lenne, ki vihart bömbölt a szelíd tengerekre. Lehet, hogy tényleg ô, hiszen az egyszarvúakat – a király parancsára – csakugyan mind a tengerbe kergette, hogy örök szépségük örök fogságot szenvedjen, hátha ettôl Haggard király egy kicsit is boldogabb lesz, ha már annyira boldogtalan. Ez a sors várna az utolsó egyszarvúra is, ha nem várná ôt Lil herceg, és egy jóslat: a boszorkány építette királyi várat a fiú dönti le. Ô pedig soha nem tenne ilyet. Csak hát egy dolog a fiúi hűség, akár milyen gonosz is az apa, a másik pedig a szerelem... (Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú. Fordította: Ormai Rita, utószó: Komáromi Gabriella. Ciceró Kiadó, 280 oldal,
2200 Ft)

Sultz Sándor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu