buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szelídség hitele
Szakonyi Károllyal beszélget Nádor Tamás


2005.12.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Szelíd, szakállas ember. A szelídség önfegyelmének, erkölcsi tartásának őrzője, foglalata. Szakállasodása: a megért és megmért idő. Stílusában lassú léptű a feszültség, csöndes a dráma, tartózkodóan természetes bánat és öröm, szeretet és tragédia. Vélnénk: nem sok ami történt, talán csak valamiképp megesett vele. Ám valójában szikár szélsőségeiben, gyakran keserves, olykor gyönyörűséges köznapjaiban megélte a huszadik századot. És írásaiban mindennek – harsányság híján is – mozgékony létfedezete, kikristályosodott hitele van. Annyi mulandó közt egy maradandó élet és mű. Frissen manapság s elevenen az emlékezetben.
 

Életművének immár négy kötetét jelentette meg a Stádium Kiadó. Mindegyik elegáns kötet hátlapján fénykép mutatja az író korabeli arcát. Úgy fest: csak ráncainak száma szaporodott, no és, megszakállasodott. Valójában mi maradt meg a hajdani Szakonyi Károlyból, és mi változott?

• A kiadónak kedves ötlete volt, hogy az írások keletkezésével egybeeső fénykép kerüljön könyveim hátsó borítójára. Hogy változtam-e hajdani novelláim – mondjuk, az Ezüsthasú halak, A cirkusz, az Idegen házban, az Emberi üdvözlet, a Francia tanya, a Porcelán baba – óta? Hát persze, hogy változtam. És persze, hogy a lényeget tekintve most is ugyanaz vagyok. És más lett, teljesen más a világ egésze meg a közvetlen környezetem. Sok hatás is ért természetesen: jó, rossz, szép, rút, boldogító és tragikus egyaránt. Ám amikor életműsorozatom köteteit összeállítottuk, magam is meglepődtem: mennyi mindent éreztem már fiatalon, amit aztán fokról fokra – igazán bizonyára csak öregségemre – kellőképpen árnyalni, hitelesíteni próbáltam, s talán: tudtam. A hatvanas évekbeli írásaimra gondolok. Az oly korai novellámra például, mint az Ezüsthasú halak (amely egyébként címadója a gyűjteményes kiadás első kötetének). Felidézek belőle két mondatot: „Döglött halak úsztak a tó színén. Ezüst hasukon szikrázott a napfény.” Ebben benne lehet, hogy háborús gyerekként, kiskamaszként át kellett élnem, hogy halál és ragyogás párhuzamosan vesz körül. Éles megvilágításban jött a tollamra, amit valószínűleg föl se fogtam, de nagyon is megéreztem. A cirkusz hőse, az Öreg pedig az eszköztelenség eszközeivel élt, amíg úgy élt. S amíg azt sugallta: a cselekvés legyen összhangban a vágyakkal; csak ilyen lehet az önmagát megváltó, szabad ember. Persze kellő önismeret birtokában, ha – a csiricsáréság ellenében – nemcsak testi, de szellemi varázslatra is vágyik a porondon. Ám írásom szomorúan zárul: az Öreg szinte másolata lesz apjának: kiégett, közönséges, vásári a szó rossz értelmében. Gondolom, ehhez nem kell különösebb kommentár: valamit megsejtettem arról, hogy az alkotás erkölcs is, önmagunk szelíd, de erős megtartása is. Aki őszinteségét elveszíti, az „huppoló dobolásba” romlik. Nem volt tehát „életreceptem”, de annyi minden történt velem, körülöttem már igen korán, hogy bizonyos dolgok hamar megérlelődtek bennem. S ezek aztán olyan építőelemei maradtak gondolkodásomnak, írásmódomnak, ha úgy tetszik, stílusomnak, mint zeneszerzőnek egyes alapmotívumok, festőnek választott színvariációk, sajátos ecsetkezelések. S talán ezeket az alapkérdéseket variálgattam kezdettől mostanáig.

Személyes ismerősei higgadt embernek mondják. Beszédmódja is arra enged következtetni: nem kedveli a hebehurgyaságot. Ám aki életrajzával akár csak vázlatosan ismerkedik, meglepődhet, mi minden történt önnel. Habár írásainak élettelisége szintén arra utal: ami ott megesik, abból sok mindenhez személyes köze van...

• 1931-ben születtem, Magyarország háborúba lépésekor tíz éves voltam, mire véget ért, akkor is csak a tizenötödikbe léptem. Ekképp már gyermekként megéltem nélkülözést, félelmet, kiszolgáltatottságot és összetartást, tanúja voltam annak, hogy embereket üldöznek, meggyilkolnak, mások – értelmes célért, vagy hasztalanul – az életüket kockáztatják, vagy akár föl is áldozzák. Amibe belekeveredtem, olyan kavargó elegy és vad zűrzavar volt, hogy bizonyára sok mindent megsejtettem az emberi természet szélsőségeiből. De abban a bensőségességben – mai szóhasználattal – szolidaritásban – is részesültem, amelyre az ember szintén hajlamos. Serdülve, fiatalon aztán meglehetősen változatos életet éltem: voltam segédmunkás, raktáros, kocsikísérő, képügynök, pénzbeszedő, s nem kevés ideig sorkatona. A szülői házból, nagycenki környezetemből, s e sokféle foglalatosságból, keserves és kedves élményből következhetett, hogy már legkorábbi írásaimat jellemzi valamiféle féltés. Annak óhaja: próbáljuk megőrizni azt a humánumot, tisztességet, amely, ha nem is mindig kifizetődő, mégiscsak embervoltunk lényege. 1961-ben jelent meg a Középütt vannak a felhők, 1964-ben a Túl a városon, 1967-ben a Porcelán baba, 1969-ban a Francia tanya, 1980-ban az Emberi üdvözlet című kötetem. Tehát ez utóbbi is immár negyedszázada. Ezekben az írásaimban voltaképp mindazt megfogalmaztam, amit később, másképpen is. A társtalanság, a magány leküzdése, boldogságkeresés – így fogalmaztam meg céljaimat egykoron. Meg így: „Minden személyiség... megbonthatatlan, kegyetlen szigorúsággal zárt egység. Csakhogy egyazon akarattal és szenvedéllyel kíván megmaradni falain belül, valamint elvegyülni falain kívül.” („Elvegyülni és kiválni” – bizonyára ismertem már akkor e klasszikus kettősség óhaját.) Az Emberi üdvözlet „örömkatonája” közösségre, szeretetre vágyik, ám amikor ezt már csak embertelenség árán akarja elérni, belepusztul. A Francia tanya otthont ad az emberi ronccsá vált magyar hadifogolynak, ám a legbensőségesebb pillanatban elhagyja megmentőit, mert haza akar térni, ám itthon (harsányan fogalmazva: bűn és bűnhődés) már csak a semmi várja. És másutt is – például a Céllövöldében – megírom: aki föladja azt, amit igazán tud, amiben megtalálhatja önmagát, az mindent elveszít. Szeretetkeresés, szeretethiány, szeretetvesztés voltaképp minden feszültség, konfliktus mélyén rejlik. S bár számomra valóban morális kérdés, hogy mit, miképpen írok meg, valójában nem „kerestem” históriákat. Estek meg velem, körülöttem effélék, följegyeztem őket, aztán akik a novelláimba kerültek, élték a maguk életét, s eszerint alakult a sorsuk, történetük.

Novelláit, kisregényeit ismerte meg először a folyóiratkedvelő és a hatvanas évek új prózaíróira fogékony olvasó. Ám rövidesen talán jobban figyeltek színdarabjaira, tévé- és hangjátékaira. Sőt, szinte kultuszdarabbá vált például az Életem, Zsóka, az Adáshiba, a Hongkongi paróka. Elbeszéléseiből sem hiányzik a drámai feszültség, dialógusokban sem szűkölködnek eme írások. Mire adott lehetőséget e dráma?

• Diákkoromtól vonzott a színi világ. Olyannyira, hogy – nem titok – egyszer felvételiztem is a Színművészetire. Sikertelenül. Másként próbálkoztam hát: darabokat írtam, hogy így eljátszhassam azt, amit színészként nem játszhattam el. Először Benedek András, a Nemzeti Színház dramaturgja lökött a mély vízbe. Észrevette, hogy novelláimban van drámai töltés, és arra ösztönzött: találjak ennek színre vihető formát. Megírtam hát az Életem, Zsókát. S érezhettem annak izgalmát, örömét, hogy részese vagyok annak, amiként egy társulat – rendkívüli művészek, Domján Edit, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc révén – életre kelti alakjaimat. Utcára kerültek a plakátok, a darabot telt ház előtt bemutatták. Először érzékeltem munkám közvetlen visszhangját. S valóban: rádió- és tévéjátékokat is írtam. Az előbbinek érdekessége értelemszerűen az volt, hogy csak a hang eszközeivel jeleníthettem meg jellemet, mondandót; az utóbbi igazi nagyközönséghez juttatott el a színházétól nagyon is eltérő dramaturgiával. Ha belegondolok: számomra a dráma némiképp a soha meg nem alkotott nagyregényt pótolta. Így sűrítettem, átfogtam olyan nagyobb életegységet, jelenségkört, amelyet különben csak sok száz oldalon lettem volna képes megírni. Egyébként darabjaimban is csak valahogy „föléreztem”, hogy mi van a levegőben – nemcsak a mindennapokban, hanem a tágasabb világban, társadalmi közegben –, s aztán nem töprengtem, terveztem, csak figurák, hangok szólaltak meg bennem, szituációk alakultak. Mintha valamilyen dallamot hallanék, sajátos atmoszférát éreznék. Ez aztán meghozta a színdarab dramaturgiáját, szerkezetét, ritmusát, szcenikáját, s végül a mindezt megjelenítő hús-vér embereket. Az Életem, Zsóka bemutatója után tudtam, bemegyek a színházi kiskapun, s onnan többé ki nem jövök. És csakugyan: írtam sorra a darabokat, s aztán sok éven át a Nemzeti Színház, majd a miskolci, a győri, a pécsi, a debreceni teátrum dramaturgja voltam. A magam drámáinak írójaként s a másokéinak gondozójaként tapasztalhattam, e műfaj módot ad a közvetlen megmérettetésre: a néző jelenléte, feszült figyelme, vagy éppen köhögcsélése, ásítása, ne adj’ isten, a távozása tüstént minősíti az ember munkáját. Ez ugyan hiúság, de hát a magunkféle mégiscsak azért ír, hogy olvassák, hogy „látva lássák”.

Életműsorozatának kiadója, gondozója, a kitűnő költő, író Kárpáti Kamil legutóbb önnek egy szérián kívüli kötetét is megjelentette. S az Ami nincs című könyv „fülére” valóságos kisesszét írt, amelyben a szerzőt élő klasszikusnak nevezi, gyémántmetsző pontosságára is utal. Úgy fest: az ön számára szinte erkölcsi kérdés, hogy mondjuk Kosztolányi Dezsőt ne tagadja meg...

• Kárpáti Kamil barátom nagyon kegyes hozzám és velem, ám szavait pirulva olvasom, hallgatom. Természetesen – ha megérdemli – csak az idő tartósíthatja, minősítheti az írást. De megvallom: miközben írtam valamit, ahogyan lélegeztem, úgy járt a szívem, az eszem, a kezem, s nemigen töprengtem azon, hogy majd mit szólnak hozzá. Mert először önmagának ír az ember. Az elismerő fogadtatásnak aztán persze mindenki örül. Írtam már akkor, amikor még szinte nem is sejtettem, hogy mit teszek. Miközben a magam módján el szerettem volna mondani azt, amibe születtem, ami körülvett, ami megesett velem, s persze amit akartam, szerettem volna. Hangot, hangnemet kerestem, a stílusomat. Nagy szóval élve: a világomat kívántam ábrázolni, megeleveníteni. És közben persze tanultam is köznapi emberektől és messzi mesterekről. Például éppen Kosztolányitól, aki ilyesmit mond: ha megharapom a szavakat, vérezzenek. De éppígy tanultam Móricz Zsigmondtól, Tamási Árontól, Tersánszky Józsi Jenőtől és másoktól. Mindazoktól, akik nemcsak szavakat, mondatokat írnak a papírra, hanem életet. S úgy hiszem: valóban mindig csak az élet teremti meg az írás lehetőségét. Aztán az ember voltaképp ugyanazt változtatgatja, legföljebb abban mélyebbre ás. S mindez megformálódik kinek-kinek a minőségében, stílusában. Voltaképp azt mondom ezzel: nemigen tudok én történeteket kitalálni, mindegyik novellámnak, elbeszélésemnek, kisregényemnek, színdarabomnak megvannak a valóságos eredői. Meglehetősen vallomásos, ha nem is gyónásszerű az ilyen írásmód. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint Szabó Lőrinc, aki a Vers és valóságban megírta: még a mozdony füttye is úgy hangzott egykoron Miskolcon, ahogyan a Tücsökzene egyik versében szól. Így vagyok ezzel én is: minden fát, tájat, kocsmát, katonazubbonyt, embert, hangulatot meg tudnék „nevezni”, amit-akit megjelenítettem. Persze átlényegítve vagy összegyúrva. De a valóság magva, veleje ott van szinte minden soromban. Megint csak Kosztolányit idézve: talán ezt nevezi ő az élet átáramlásának.

Csakugyan: noha időben-térben meglehetősen szabadon közlekedik, mélyre vagy távolba lépő-látó történeteiben – Pál apostol szigetei című könyve antikvitásában, vagy legújabb kötete, az Ami nincs (ismét Kárpáti Kamil szavaival élve) „szárnyas oltárában” – sincsenek képtelenségek. Abszurditásainkat, az irracionalitást is „megtestesíti”, bár igazán nem tartozik a „sültrealisták” közé...

• Bolond madár című, 1989-ben megjelent regényem az ötvenes évekről és 1956-ról szól. Ennek mottója: „Képzeletem emlékezés.” Jules Renard-tól vettem. Történeteim, „embereim” élményben születnek, ám azért mégis képzeletemnek alárendelve, vagy annak a szárnyán tudnak megteremtődni. Ami nincs című kötetem egyik mottója – du Gard Naplójából – szintén erre utal: „oly aprólékosan pontos igazságra törekszem a részletekben, hogy bizonyára nem akarják majd elhinni, hogy az egész... teljességgel kitalált...” Nekem nincs ennyi fantáziám, de valóban képzeletem teljes megfeszítésével törekszem arra, hogy ami megtörtént, vagy ami csak bennem esett meg, egyformán hiteles legyen. Ami pedig az abszurditásokat illeti: láttam, megéltem annyi mindent, hogy tudjam, ezek is léteznek, befonják mindennapjainkat. Legyilkoltakat ástam ki, temettem újra egykoron, kiskamaszként. Borzalmakon estem át én is, mint oly sokan. Ám ha megmérgeznék is életünket, próbálom őrizni magamat. S bár azt szeretném elmondani, amit igaznak vélek, nem írok indulattal. Talán a szelídeknek is maradt még esélyük.

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu