buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Semmi emberi nem
Nádas Péter: Párhuzamos történetek


2005.12.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Nagyszerű regény, problematikus regény. Problematikussága nem annyira a sajátja, oly egyedi, hogy ennek híján nem is lehetne nagyszerű.”
 

Nagyszerű regénycím.

A szószerkezet második eleme szavatolja, hogy a három kötetbe zárt ezerötszáz oldalnyi próza hatványozottan rendelkezik az epika legtradicionálisabb ismérvével és vonzerejével, a történetességgel. A szintagmában elöl álló jelző zengése manapság inkább a modernitás, mintsem a hagyomány terében szólal meg: a befogadás módozatát nem kevésbé írja körül, mint a megalkotottság technikáját. A Párhuzamos történetek cím mögött ott sejlik Plutarkhosz Nádas Péter által már korábban játékba hozott nagy művének címe: Párhuzamos életrajzok; s kapcsolatot talál az újabb magyar (nagy)epikát a legtermékenyebben problematizáló Mészöly Miklós (az egyik mester, a dialógusra mindig kész barát) 1977-es művével: Pontos történetek, útközben. Utóbbinak Dürertől vett mottója („Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”) bizonyos mértékig rávetülhet a monumentális Nádas-opusz merőben újszerű, szabályokat elvető struktúrájára és ábrázolási logikájára (persze ennek a könyvhármasnak a saját, enigmatikus mottója előbbre való – egy Parmenidész-idézet: „Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem”). A Párhuzamos történetek cím jól fordítható idegen nyelvekre: a regény e zászló alatt sokfelé ismertté és megbecsültté válhat (kezdve a német szöveggel).

Problematikus regénycím.

A textusfolyam nem történeteket, hanem analitikus módon, nagy – és szaggatott – felületeken bemutatott történéseket tartalmaz. Az egymástól független – általában folytatott, kiegészített, és így is elvarratlan – eseménysorok önmaguk koncepciális célkitűzésével fordulnának szembe, ha a történet szóban megbúvó kerekség, befejezettség a jellemzőjük lenne. Párhuzamosságuk is csupán metaforizáló értelemben áll fenn. A főleg a huszadik század harmincas és hatvanas évei között időző (de például később – „abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott” – kezdődő) hatalmas kor-elbeszélés ezernyi figurája és rengeteg epizódja között legalább anynyi különbség érzékelhető, mint amennyi összefüggés, párhuzamosság kreálható (vagy létezik csakugyan). Minden összhangzat, összehangzás diszharmóniák, diszkrepanciák eredménye, azaz paradoxikus jelenség, melynek éppen ezért nagy a valóságos súlya. Az első kötet címe (A néma tartomány) teljes intenzitásában csak A walesi bárdok (és a költemény utóéletét) ismerő magyar olvasó számára beszédes; a második és a harmadik kötet címe (Az éjszaka legmélyén; A szabadság lélegzete) nem különösebben eredeti szókép. Tény viszont, hogy a három külön-külön és együtt is az érzéki, tapasztalati megértés, elsajátítás (meghallás, átlátás, szervesítés stb.) korlátozottságára és esélyeire irányítja a figyelmet. Mivel e nyitott műben valamennyi komponens többféleképp latolgatható, mérlegelés kérdése az is, hogy a kötetcímeket anyagukkal egybeforrottnak vagy épp arról leolvadónak tételezzük-e, s hogy a fejezetek passzusaiból kiszakadó fejezetcímek (köztük: Apagyilkosság; Varázstükörben önmagát; Titkos életek bejáratán; Margitsziget; Aztán ötvenhét nyarán; Telített talpfák; Anus mundi; Ez a riadt kielégülés; Áll a bál; Egy bőven termő barackfa – a szinte egyöntetűen elragadó harminckilenc fejezetből ezek talán még ki is emelkednek), tehát a nemegyszer töredéknek ható titulusok jelölői szuverenitása vagy szövegbe ágyazottsága tűnik-e fontosabbnak.

Nagyszerű regény, problematikus regény. Problematikussága nem annyira a sajátja, oly egyedi, hogy ennek híján nem is lehetne nagyszerű.

Mindösszesen és átlagosan viszonylag rövid bekezdéseken nyugszik a textus. Gyakoriak az egysoros egységek, melyek a hagyományos (gondolatjellel indított, mondta stb. értelmezésű) párbeszédeket (a párbeszédek csökevényeit, eleve kommentált maradványait) is helyettesíthetik. Az uralkodó egyes szám harmadik személyű beszédmód e pontokon, illetve másutt terjedelmes szakaszokban is átválthat egyes szám első személybe, de a nyelvtani pulzálás ugyanúgy nem bontja meg az Opus Magnum lefegyverzően homogén stílus- (és bölcseleti, az egész matérián átütő regényelméleti) egységét, amiként a caputok nagyságrendekkel eltérő hosszúsága, a cselekményszálak azonnali, késleltetett, vagy teljesen elmaradó továbbcsavarása, a drasztikus idősíkváltás, a háttérrajz kulisszafestő nagyvonalúságának és az előtérben zajló események anatomikus rögzítésének váratlan felcserélései sem. Ha már az 1986-ban publikált Emlkékiratok könyve opus magnumként kanonizálódott az ezredfordulós magyar epika legnagyopbb teljesítményei között, hasznos lehet az újabb, még magasabb tetőzés művét – nagybetűkkel kezdve – Opus Magnumnak nevezni. A Párhuzamos történetek sok vonatkozásban visszautal az Emlékiratok…-ra (motívumokat, esetleg még szövegrészt is átvesz, újraimitál), ám azt (még azt is) meghaladó, eltérő formálási elvei, moráljának másfajta kérlelhetetlensége szökik szembe. Eme szövegtest már olyan kimunkált, edzett, miriád sejtű, hogy mindahány porcikájáról, bármely mozdulatáról van tudomása, organikusan és öszszerendezetten birtokolja, uralja önmagát. Ez a meggyőződés – az olvasói gyönyörűségnek ez a felismerése – annak ellenére alakul ki a befogadóban, hogy a seregnyi testtől nem lát(hat)ja a Testet, s a testek látása is majdnem mindig a pars pro toto jegyében lehetséges: a tekintet, a kéz, a nemiszerv, a testből kibocsátott hang, salakanyag, metakommunikatív jel áll jót/rosszat a komplett testért. A szereplők létbe vetettségéről, az egzisztencialista (és az abszurd) gondolkodói stratégiák felől is megközelíthető apátlanságáról-anyátlanságáról (az árvaság a pótszülő melletti tébolygás, a barátságban és a szerelemben való ős- és utódkeresés deformálódott aktusairól) sokat elárul, hogy többször deklarálódik: a fasz mint a figyelem gyújtópontjában levő testrész (véletlenszerű kivételt nem számítva) tökéletesen idegen attól a testtől, melyhez tartozik.

Más kérdés, hogy a fázisrajzok garmadájában megörökített (nem is csupán főbb) szereplők mindegyike elnyeri-e relatíve pontos koordinátáit. E regény periódusos rendszerében a már felfedezett – a leírás által rögzített – elemek is állandó mozgásban vannak, s legfeljebb áthaladhatnak helyükön, azaz nevük kétségessé válhat, sorszámuk beomolhat, státusuk/motusuk a táblázatból/tablóból hiányzó, soha/később fel (nem) bukkanó elemektől is függhet. A (megokolt) nyelvi kendőzetlenség nem lepheti meg és nem is taszíthatja a Nádas prózájában (s az újabb magyar és világirodalomban) jártas, a hétköznapi és a fantáziált beszédmódokat tárgyilagosan reflektáló olvasót. Sőt, épp a latin orvosi műszavakat, egy-egy nehézkesebb vagy túllírizált fordulatot törölne ki (ha tehetné) ebből az óriásregényből, melynek nem a kinyomtatás véglegessége, hanem a számítógépben őrzött sortömeg nyitottsága lenne az adekvát megjelenési módozata. De ez sem szerencsés megállapítás, mert elképesztő és megejtő stabilitás sugalmazódik a hármas-könyvből, melynek vaskosabb magyar és valamelyest vékonyabb német történet-ágán mintha letéphetetlenül sarjadnának a fejezetek levelei: mire a nagyjából 1930 és 1965 közötti század-harmadot, a mindenestül instabil három-négy évtizedet felszívja és sorsokba pumpálja a szöveg, brutális végletességgé és végzetességgé lesz a véletlenszerűnek (is) ható alkalmiság, forgandóság, összefüggéstelenség.

Mesteri a kezdés, az Apagyilkosság krimiszerű felütése. A fejezetcím a lélek- és vallástan régiójába is beékeli a magáról keveset elmondó, nyomozásra váró eseményt. Később lesz módunk valószínűsíteni, ki az áldozat – akinek áldozatiságáról viszont az általa dominált tíz és tíz oldalak során fogalmunk sincs. A Döhring-szál (ha a gyilkosságot a holttest felfedezőjéről azonosítjuk) olyasfajta álló- és mozgóképi hatást kelt, a beavatottságot/beavatatlanságot úgy szituálja (közelítőleg), mintha Michelangelo Antonioni 1967-ben forgatott kultuszfilmje, a Nagyítás a lencse gyújtó- és gyűjtőpontjába került élő életek blow upját. A bűnügy, a detektívmunka miliőérzete akkor is fennmarad, amikor az olvasó már ráébredt és beletörődött, hogy szabályszerű vizsgálat lefolyásának és eredményösszegzésének nem lesz tanúja; amikor már tudja, hogy melyik Döhring nem ez a Döhring. Így a huszadik század botrányai – elsősorban a diktatúrák, illetve a II. világháború, továbbá az emberiség ön- és környezetpusztításának eseményei – mintegy betagozódnak a bűnügyi krónikába, a szereplők pedig mind a bűn stigmatizáltjai. Az Ágost/Gyöngy-vér-szál mentén a magyar túlsúlyú történet-együttes alakjai is, mind.

A bűnügyi történet (kissé a meséhez hasonlóan) a kizökkent világegész rendjének helyrebillentésével (a gyilkos leleplezésével és a világból való kiiktatásával) kecsegtető műfaj. Nádasnál sem az intellektualizált-pszichologizált-historizált krimi, sem a koszoltan hömpölygő családregény, sem a – nem is egy – szerelmi regény, sem a (II. világháborús kötődésű vagy holokauszt témájú) itt-ott betüremkedő történelmi regény nem állít helyre semmiféle rendet és nem végez be semmit. Író és műve nem jelenti ki, hogy bizonyosan nincs rend és nincs vég az emberi nem egyedeinek világtörténelmi és magánmitológiájú vesszőfutásában, de rend, vég (és ezért: kezdés) alakzatait nem veszi magára, mert benne – Párhuzamos történetekben – mindezek nem lelnek magukra.

Az antropológiai-etológiai elkötelezettségű, szemléletű regénytől semmi nem idegen, ami emberi. Arról nem a gondolat atyja, Terentius tehet, hogy az „emberi” fogalma negatív irányban – főleg ebben az irányban – is határozatlanná lesz. Aligha véletlen, hogy Nádas a berlini Tiergartenbe lokalizálja a kezdést. Ha a budapesti Állatkertet, vagy valamely vadaskertet választaná, az animális képzetkör, a vadság/elvadultság toposza tolakodóvá válna. (Ha felmerül, hogy a Párhuzamos történetekben miért szükséges a „magyar történet” „német történet-árnyéka”, akkor a Nádas Péter adta válaszok mellett ilyen, a szavakban megbúvó, egyben az egész regénypoétikára kiható magyarázatokat is találnánk.

Megjegyzendő, hogy az író Károlyi Csabával folytatott nagyszabású beszélgetése – Mindig más történik. Élet és Irodalom, 2005. november 4. – a mű kiadásával egy időben az értelmezés alapszólamát is megpendítette. Két hét múlva maga a kritikus Károlyi is vissza-visszanyúlt az interjú intencióihoz: Ecce homo. Élet és Irodalom, 2005. november 18. Érdekes azonban, hogy Nádas a dialogizáló társ majdnem mindegyik olvasói, filológusi, elemzői észleletére, közelítési javaslatára nemet mondott, talán így is katalizálva azt a lehetőséget, hogy a szöveg az olvasókon kívül a hivatásos olvasókkal is párbeszéd-helyzetbe kerüljön.)
Illő kimondani, hogy mindössze négyheti – „másfél” – olvasás után az első reflexiók csak óvatos tapogatózások lehetnek. Nem tárhatják fel Nádas nem túl gyakran emlegetett humorának megnyilvánulásait. Nem meditálhatnak arról, hogy a rekonstruáló olvasat a szövegűröket, szerkezeti fogásokat, zéró morfémákat kevésbé vagy másként alkalmazó, hagyományosabb regényben is jó tárgyára akadhat, s hogy Nádasnál előfordulnak ilyen tradicionálisabb, egyben hommage-os, szerző-, mű- és motívumelőzményeket megelevenítő villanások. Nem jut hely a szemléltető idézésre, arra például, hogy a kis bekezdések százai, ezrei a mozdíthatatlan tökély mily szintjén tapadnak a „mozgó” regénybe. S nem nehéz megjósolni, hogy – mondjuk – Gyöngyvér és Ágost szeretkezésének csak az első kötet végén százhuszonhét oldalas (később folytatódó) ábrázolása akkor is vitát provokál majd, ha bíráló vagy olvasó természetesen tudja, hogy e szövegrész jobbára nem is a szeretkezést tárgyazza, a szeretkezésben is vannak más tárgyai stb., és „hosszúságának” valószínűleg nincs se objektív, se szubjektív mércéje (nem unalmas; ám előfordulhat, hogy valakinek mégis az stb.).

Spiró György Fogság című regényét követően, pár hónap múltán megint előjött az „asztalbeszakasztó” hasonlat: hogy itt a nagy opusz, mely alatt beszakad, úgymond, az asztal. Pedig a három kötet – ahogy Czeizel Balázs vörössel-fehérrel-feketével futtatott szürkésfeketébe röntgenezte – könnyű. Könnyű, mint a sugár.

A szabadság lélegzete – az éjszaka mélyén –: a néma tartomány.

Nádas Péter: Párhuzamos történetek
Jelenkor Kiadó
A néma tartomány. 429 oldal, 2500 Ft
Az éjszaka mélyén. 387 oldal, 2400 Ft
A szabadság lélegzete. 693 oldal, 3000 Ft

Tarján Tamás

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu