buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Illatosan gyönyörű és penetránsan szép?


2005.09.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Tőzsér Árpáddal Elek Tibor beszélget. Részletek egy a hetvenéves költővel készült hosszabb beszélgetésből, amely a Magyar Napló 2005. októberi számában jelenik meg.
 

• „A vers ma a közismert kivénült kóbor lovag” – írod egyik legutóbb, néhány hete, megjelent versedben (Vágtass, bolond), de ha visszatekintünk eddigi pályádra, a verssel, a költészettel kapcsolatban számtalan más meghatározást vagy körülírást is idézhetnénk tőled („A vers: látható szabadság”), mivel mindenkor rendkívül tudatosan reflektáltál arra, amit költőként csináltál („Állok a papír partján”). Hogyan tudnád most megfogalmazni prózában, mire is volt jó, mit is jelentett számodra a vers, a versírás kezdetben, az ötvenes évek végi indulásodkor, s hogyan alakult, módosult a viszonyod hozzá majdan, a későbbi évtizedekben?

Meggyőződésem, hogy ha az embert eltiltanák a légzéstől, rövidesen egy légzéspótló szervet fejlesztene magának. Ha a verstől eltiltanának bennünket, hamarosan megszületne a verspótló szervünk is. S többek között ez is azt bizonyítaná, hogy a líra egzisztenciális fontossággal bír az ember számára. Csak azt nem tudjuk pontosan, hogy mi az az egzisztenciális szükségletünk, amelyet a lírának mondott nyelvi képződmény kielégít. Ezért lehet a vers újra és újra önmaga témája, önmaga reflexiója: rossz az a vers, amelynek valamilyen formában nem kérdéses önmaga léte, amely túlságosan biztos önmagában, a mondandójában, a „művészi tervben”. – Az indulásom idején, az ötvenes évek végén, ma már világosan látom, az én versem is túlságosan „biztos volt önmagában”, céljaiban, a „küldetésében”, a szülőföldhöz, s az ún. valósághoz való elkötelezettségében. Csak nagyon lassan jöttem rá, hogy a vers ugyan mindig egy bizonyos jelentésből indul ki, de miután megjárja a jelbéli, a nyelvi alakulás odisszeáját, teljesen más jelentéssel, pontosabban egy olyan tulajdonsággal, kommunikációs plusszal gyarapodva tér vissza „Ithaká-ba” (azaz az eredeti jelentéséhez), hogy ez a második Ithaka már akár az egész univerzumot is jelentheti.

• S máris nyakig vagyunk a költői tudatosságban, sőt „tudósságban”. Az elmúlt években, évtizedben, mintha minden korábbinál inkább foglalkoztatott volna, illetve foglalkoztatna a vers és a költő aktuális szerepe, lehetőségei. A tavaly megjelent versesköteted már a címével és alcímével is erre hívja fel a figyelmet: Tanulmányok költőportrékhoz (Új és kevésbé új versek a versről és a költőkről). Gondolom, a költészettől elforduló korunkban és a személyes alkotói törekvéseid alakulásában egyaránt keresnünk kellene erre a magya-rázatot…

Ha úgy érzed, hogy a „korunkban” is van ennek magyarázata, akkor ez annak a jele, hogy a szóbanforgó verseim kommunikációs plussza, hálistennek, működik. Én, természetesen, nem azért írok annyi verset a versről, mert korunk versellenességére vagy versidegenségére akarok reagálni. Hogy úgy mondjam: a dolog személyes referenciája sokkal egyszerűbb. Petri György magyarázza valahol, hogy a költő számára, aki történetesen szakértelmiségi, a szellemi vagy tudományos problémák ugyanolyan elementáris élmények, mint a juhászbojtárnak az, hogy legelteti a nyáját. Nos, én különböző főiskolákon, s végül az egyetemen harminc évig tanítottam irodalomtörténetet és sokáig irodalomelméletet is. Napjában volt az irodalom és irodalomelmélet „elementáris élményem”, ezért azt tartanám furcsának, ha ez valahogy nem jelent volna meg a költészetemben. Persze, ez a „megjelenés” távolról sem volt egyszerű. Fogcsikorgató munka volt számomra a verseim és irodalmi tanulmányaim között a korridort megtalálni, azaz az irodalomelmélet és irodalomtörténet nyelvéből érvényes verset csinálni. S ha ezt a korridort valóban megtaláltam, akkor ez, azt hiszem, az én privát posztmodern „nyelvmegelőzöttségem”: én ilyenformán ugyanis, kicsit karikírozva a dolgot, valóban egy már előttem létező komplett nyelvből csináltam verset, vagy egy komplett nyelv csinált magából a segítségemmel versszerű szöveget.

• A szülőföld, Közép-Európa, Európa, a világegyetem egymásra épülő, de akár egymást metsző körei nálad is korán, már az Adalékok a nyolcadik színhez című, 1982-es kötetedben megjelentek, e kötet címadó versét pedig még a legutóbbi kötetedben is újraközölted, sőt, ha jól láttam, bedolgoztad az eddig csak folyóiratokban közölt, részleteiből sejthető Faustus Prágában című drámai költeményedbe is. Kérlek, mutasd be ezt az új művedet, áruld el róla, ami elárulható!

Már minden elárulható róla, mert a napokban, a Kalligram kiadásában könyvalakban is megjelent. A kérdésedre válaszolandó talán legegyszerűbb, ha felolvasom a könyv általam írt fülszövegét: „A Faustus Prágában c. munkám műfaja drámai költemény, tehát valami köztes minőség a dráma és a líra között. Lebegés, mint fő protagonis-táinak, beszélőinek az élete a kor (II. Rudolf Prágája) meghatározottságai és saját költői habitusuk között. Molnár Albert, a »magyar Faust« (az irodalomtörténeteink Szenci Molnárja, aki 1604 őszén két hónapot tölt Prágában, s ott katolizáltatni akarják, de ő hű marad protestáns hitéhez), Elisabeth Weston, az egykorú Prága »Szapphója«, Jan Campanus, a cseh humanista drámaíró és költő (aki, nemzeti érdekekre hivatkozva, protestánsból valóban katolikussá lesz), Marlowe Faustusa (akit elkárhozása előtt néhány nappal – a véletlenek egybejátszása folytán szintén 1604-ben – Lucifer, elszámolásra, Prágába rendel) – mind, mind egyszerre költők és valami mások, s ezt a kettősségüket egzisztenciálisan s a költészetükben is megélik. Sőt ha jól meggondoljuk, még maga II. Rudolf is ilyen »kétlaki« ember: bogarasnak, sőt kicsit ütődöttnek tartják, de inkább erősen művészeti és filozófiai orientáltságú uralkodó, akinek köszönhetően a cseh Prága ekkor az európai politikai történések legizgalmasabb színtere s egyben a kontinens művészvilágának s kalandorainak a találkozó helye is. – Különösen élveztem a kísérletet nyelvileg: Shakespeare-nek e kortársait egy Shakespeare-re hajazó nyelven beszéltetni – valóban magas rendű élvezet volt .”

• Köztes minőség a dráma és a líra között, lebegés. Korábbi műveid pedig gyakorta a vers és a próza, a vers és az esszé, a vers és tanulmány között lebegtek. A műnemi, műfaji „köztesség poétikájának” is a már emlegetett ontológiai háttér vajon a magyarázata?

Ottliktól származik az elmésség: „Az író a létszakma gyakorlója”. A lét pedig mindig között-lét, lebegés. Aki elkötelezi magát a dolgok, a társadalom egyértelműségének, az a heideggeri nem-tulajdonképpeni-lét, a külső világ kedvéért feladja a tulajdonképpeni létét. A darabom Faustusszá vedlett Molnár Albertje, akit a hatalom bécsi katedrával csábítgat a katolikus hitre, de ő inkább a „közöttben” marad, ezt így fogalmazza meg: „Prága, Altdorf, Bécs – végül egyre megy! / Az egyénből a világ közt (értsd: közösséget, T. Á.) csinál, / kísérti torral, fényes városokkal, / de önmagán túlra, álságba, hegyre, / sivatagba, téves térbe viszi.” S ha mindezt az irodalom anyagába vetítjük, ez a lét-köztesség valóban megjelenhet a „műnemi, műfaji köztesség” gyakorlatában, de jelenthet akár intertextualitást is. Mikor a Mittel-verseket kezdtem írni, valamikor a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején, Mittel Ármin „mittelségét” a legtöbb kritikusom csak Közép-Európára és a kisebbségi létre vonatkoztatta, holott bizony ez már akkor is sokkal többet jelentett. Jelentette a Mittel-verseim esszé-epika-líra-közötti átmenetiségét és az európai-közép-európai olvasmányaim intertextuális egymásra vonatkoztatottságát, ha úgy tetszik: a „köztesség poetikáját” is.

• Az idén a pozsonyi AB-ART kiadó Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes mellett Tőzsér Árpád legszebb verseit is kiadta egy sorozat első köteteként. Ha valaki a „szép verssel” kapcsolatos fogalmait az elmúlt évtizedekben nem értékelte volna még át, akkor e három összeállítás kapcsán bizonyára rákényszerül, bár a te köteted válogatója, az utószó írója, Füzi László mellőzi is a „szép vers” kifejezést, ő deklaráltan Tőzsér Árpád intellektuális lét-és költészetszemléletét igyekszik bemutatni a versekkel. Véleményed szerint milyen a „szép vers” ma, mik a lehetőségei?

Fogas kérdés. Pontosan talán csak Umberto Eco tudná megválaszolni egy újabb 500 oldalas könyvben, amelynek ezúttal (A szépség története után) A szép vers története lehetne a címe. Én itt csak annyit kockáztatok meg, hogy az európai vers már Baudelaire előtt sem volt „szép”, azaz nem illatozott, nem lehetett a virággal felcserélni, s mellre vagy kalaphoz tűzni, de Baudelaire Egy döge óta a versbéli szépség, a művészi megalkotottság mellett, egyenesen a penetráns illatokhoz kapcsolódik. Újabban meg mintha már az értékfumigálás s az elvetemültség is a tartozéka volna. (Azt hallom valamelyik nap a rádióban a nagyon tehetséges szolnoki színházrendezőtől, hogy ma a színpadról is inkább a gonosz, cinikus hősök visszhangzanak, a nézők sokszor lelkesebben tapsolnak Jago ötös és ötödfeles jambusainak, mint az ugyanolyan jól megcsinált othellói rapszódiáknak.) Nos, énnekem minderről az a véleményem, hogy a költők mióta a világ világ, mindig is írtak illatosan gyönyörű és penetránsan szép verseket is, s a jó költő éppen úgy meg tudta írni Jagót, mint Othellót (vö. Shakespeare!), csak aszerint, hogy a néző/olvasó melyiknek tapsolt, húzta ki a szerző hol az egyiket, hol a másikat a fiókból. A mai költő a sajtónak és kiadóknak nyers-naturalista, orrfacsaró bűzű verseket ír, az asztalfiókoknak meg feltehetően illatos és szentimentális-romantikus Werthereket. 150-200 éve még pontosan fordítva volt. De általában a költő habitusa nem hiszem, hogy sokat változott. Ami pedig engem illet: állítólag az univerzumnak csak 10%-a áll atomokból, a maradék 90%-ról még azt sem tudjuk, hogy miből áll, de azt tudjuk, hogy nem atomokból. Szerintem az én legszebb verseim ennek a borzongató 90%-nak a sejtelméről szólnának. De ha megírnám őket, valószínűleg az asztalfiókban végeznék, hisz Nietzsche és Heidegger óta a metafizika nem sikk.

• Úgy tudom, új versesköteted és egy publicisztikagyűjteményed is megjelenésre vár…

Jól tudod. S a verskötetem csak annyira fog illatozni, amennyire egy kórterem illatozhat: a világirodalom nagy kórtermei (vö. Csehov, Gottfried Benn, Ten-nessee Williams) után ugyanis szerénytelenül valószínűleg az lesz a a kötetem címe, hogy Újabb jelentés a 67-es kórteremből. De a címet illetően tulajdonképpen még nem döntöttem. Van talonban néhány más címem is. A kötet anyagán persze a cím nem változtat, s az, mármint a kötet-corpus valóban betegség-illatú.

• A betegség mint metafora. Susan Sontag…

Persze. Ő mondja, hogy a modern betegségek már nem csupán a jellem kifejezői, mint például a romantikában volt a tbc, a mai betegségek, amelyeket pedig épp úgy tarthatnánk a természet részének is, a természetidegenség metaforájává lettek. Tennessee Williams pedig, mintegy Sontag illusztrációjaképpen, azt mondatja az egyik szereplőjével: Az egész világ egyetlen hatalmas kórház, ideggyógyászati kórterem. Grendel Lajos meg mindezt egy szerzői estem bevezetőjében az én verseimre alkalmazta. Ami – a világirodalmi párhuzamok miatt – felemelő is lehetett volna, de számomra inkább megdöbbentő és lehangoló volt. Nem gondoltam, hogy az én konkrét betegségeim és kórházaim is simán értelmezhetők világbetegség-metaforaként.

• S a publicisztikagyüjteményed?

Annak egy kicsit vidámabb címe van: A Matrjosa-baba szubjektuma. Nem annyira publicisztikát, mint inkább interjúkat fog tartalmazni, amelyekben a kérdezőkkel együtt azt próbálom kifürkészni, hogy hová kerül a szubjektum a versben (főleg a posztmodern versben), ha „szi-tuálják”. Jacques Derrida ugyanis azt mondja (mintegy a posztmodern költők képviseletében), hogy „Nem lerombolom a szubjektumot, hanem szituálom”.

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



 

 
Fórum


Eddigi hozzászólások a cikkhez:
Kankalin

#1

2005.12.27 16:18

Kedves Tőzsér Árpád! Ne mondjon már olyat, kérem, hogy nem sikk! Hát - kérdem én kétezer kérdő jellel és felkiálltó jellel - nem arról ír a költő, ami léte, ami szükséglet neki? Arról, ami a "közt"-től elválasztja és a "között"ben tartja? Ami úgy kell neki, mint a falat kenyér, úgy is mint a napi betevő, úgy is mint az életmentő? Nekem jó költőtől jó vers falat kenyér akkor is ha döghús, akkor is, ha illatozó romantika, foszlós kalács terített asztalon. A jó költő verse ..de hisz ezt mondja Ön is éppen. Én pedig csak azt szerettem volna kifejezni, kérni, tiltakozni...hogy ne mondja már, hogy nem fogja megírni legszebb verseit. Mert a metafizika nem-sikk és sikk egyszerre, vagyis a jó vers (a vers) mindig metafizika. Vonzás és taszítás lebegteti. "Ölelő szerető, ki bánatot öl" és "üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét" (Szilágyi Domokos Hegyek, fák, füvek). Talán csak ha lehetetlen megírni őket. (Egyet). De sikerült ez már valaha? ...arra is gondolok, a próbák szépsége...az izzadó, izzadt ember így is úgy is tisztulni akar. Köszönöm, hogy elolvasta és ha válaszol!
[VÁLASZ]
Kankalin

#2

2005.12.27 16:26

felkiáltó egy "l"
[VÁLASZ]
 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu