buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az öröklét változatai


2002.12.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Sylvia Plath: Az üvegbura, Európa Könyvkiadó, 288 oldal, 2200 Ft
Kosztolányi Dezső összes versei, Osiris Kiadó, 797 oldal, 3600Ft
Kosztolányi Dezső: nyelv és lélek, Osiris Kiadó, 622 oldal, 3600 Ft
Babits Mihály összegyűjtött versei, Osiris Kiadó, 741 oldal, 3600 Ft

 

„Egyszer talán még lehetek az a jó kedvű, vidám, barátságos lény, aki belül vagyok, és akkor talán, valami csoda folytán, közelebb kerülök majd a többiekhez...” vagy éppen: „Nem tudok eltűnôdni azon, hogy sínylôdik az egyéniség saját korlátainak börtönében. Most, hogy tevékenységem köre egészen szűk körre korlátozódik – nevezetesen, a szobámra...” Meg hogy: „Kénytelen vagyok újra kijelenteni, mennyire hiszem, hogy az attitűd minden – a fák vak, közömbös cseperészése, amit annyira élveztem ma reggel, hirtelen, az agy mágiájának segítségével, végtelen gazdagsággá változott...” És ez akkor még csak annyi bajjal járt, számomra, hogy a Sylvia Plath „Naplók”-at a 94–95. oldalnál kellett szétfeszítenem. Ahol ennyi minden kincset ad nekünk a kis feljegyzéstömeg. Ahol azt is mondja, a végsôkig ki akarja tapasztalni nôiességét.. meg egy férfiról ír, akivel ôk ám kölcsönösen ne szeressék egymást, mert elmúlt „az az elsô éves tavasz, mikor testben, lélekben, szellemben aranyos istenséggé formálta” az illetôt. Ó, Istenem, mondaná Hamlet, hol mindenütt mozgunk kizárólagosságainkkal, rátartottságunkkal, megközelíthetetlenségünk látszataival, miközben ily csudás világok – például más emberek, cseperészô fák stb. – környeznek minket! Plath egészen nagyszerű író és szellem, s a „Naplók” ennek még verseinél is különb tanúbizonyságai. Az a Plath, aki gondolatait így papírra vetette, az öntudatlan teljesség világát élte. Talán mégis az a tragikus, öngyilkossággal végzôdô élet volt a Nagy Mű, gondolom elszoruló szívvel. S talán ez az elszoruló szív a válasz a most újra megjelent Az üvegbura c. regényére, egyetlen kerek egésznek tekinthetô prózai művére (Európa Könyvkiadó). Hanem hiszen a múltkor mondtam már, milyen szomorúak is a műfajok. Regény, vers, dráma, de még az eszszé is: kötelezô bravúr. Na jó, de mi hull el közben úgy az útfélen! Az üvegbura-drámaiságú pszichoregény, nem vitás, fantasztikumokkal van tele, de engem a „Naplók” még jobban érdekelnek, még inkább összetörik és föllelkesítik mindenfélémet benn, s talán azért, mert nem kell műfaji kötöttséget vállalniok, műformait, mely már olyat is sugall: szép, szép, de ezt tudjuk... ezt megcsinálták mások is... ezt a dolgot kavicsként leejtettük a medence aljára, aztán sportoltunk, hogy felhozzuk, kicsinyes tevékenységünk része lett. Sylvia Plath prózája igazi világirodalmi fontosság, emberközeli vonulat, megismeréséhez nélkülözhetetlen Az üvegbura is, de ha Goethe meghagyása szerint a költô megismerésére költô-honba kell utaznunk, sokadszor mondom, olvassuk a „Naplók” egy-egy oldalpárosát... annyi is megadja legalább fél napi titkos tűnôdéseink fellegjárását, néha mosolyát. A regény azonban riadalmakkal tölt el, ez a regény kisebbfajta horror.

Belelapoztam, igen, megint egyszer az öröklétbe, Kosztolányi Dezsô Összes Versei sokadik kiadása (Osiris Klasszikusok, sorozatszerkesztô Domokos Mátyás, szöveggondozó Réz Pál), és elámultam, hogy akkor hát – az öröklét? – az ilyen? Hadd kezdjem másutt. Ahogy valamikor Petôfi „Hazám!”-olajnyomatnak ott kellett lennie minden rendes ház konyha- vagy tisztaszoba-falkán, igen, ahogy a költô a szíve vérével írja a porba, hogy „Szabadság!”, így, ehhez hasonló, mai változatban tartozik mindannyiunk polcára legalább egy Kosztolányi-versgyűjtemény. Szédítô pályát ír le ez a kis szédületekre olykor elemi tisztasággal, megható naivsággal és mindent felülmúló fondorlatokkal rá is játszó költészet. Ki hitte volna, talán még legelfogultabb rajongói közül is, hogy ilyen pálya, ilyen csillaghely egyáltalán – van...! Vészesen rövidnek tűnik fel így visszatekintve az út, melyet Kosztolányi Dezsô nevű honfitársunk költôként bejárhatott, és csak a saját halálom esetleges körülményeinek félelme tölt el nagyobb riadalommal, mint az övé – és ennek ellenére! Elsôsorban talán még az öröklétnél is elemibb érzésem Kosztolányi verseinek teljese láttán – a teljességé. Kezdôdik a sor a vadromantikával; a „hosszú, jelenetes versek” bensôséges, mégis tragikus kavargású soraival folytatódik (ôszi koncert stb.); a híres-neves két nagy ciklus (a „kisgyermek” és a „bús férfi”) a belvilág és a külvilág teljét adja ezüstkanáltól világháborúig, a szegény pesti néptôl a dekadens gyógyszalonig, a halálfélelemtôl az ünnepélyes lobogó-úszásig, a minket túlélô buta kôtôl a felebarát iránti szorongásig.... Elôször gondoltam végig, de úgy, mintha vizsgáznom kellene belôle: melyik vers az életmű melyik pontján, a kötetnek mely helyén is lelhetô? Mennyire esik egymástól a New York-költemény és a „Csáth”? Hogyan röppen fel a két nagy életmű-záró óriástalizmán (a hajnali és a szeptemberi), mely „szabadversek” gúzsbakötöttségei után? És közben a „keleties” ember, mit mondjak, a „zen”-jegyű, a „nihilista” miképpen formálja meg a felülmúlhatatlant, a máig-vízjelszerűt?
Micsoda olvasmány, bár versbe van szedve! Ezt kell mondanom mai korunk közönségének. De talán nem is. Oly megejtô ez a líraiság, annyira kielégítik silány igényeinket is a csengések, plasztikusságok, ívek – szinte mai képôrület lelkünknek valók, s még csak annyi gondolati strapa sem kell, hogy elvonatkoztassunk. Érzéki szépség, folytatom gunyoros ajánlásomat, a Kosztolányi-versek teste (és lelke), komolyba, ez az öröklét-óriás még ezt is megtette a kedvünkért! Hogy ily elôkelô, nagy öleléssel közelít minket.

Aki a nagy ismeretlen Úrnak vendége volt, még azt is megteszi, hogy pontosan keddi napon, délután 3 óra 57 perckor (vagy máskor) parányi ihletet ad, kacsintva oldalba bök, „na, vedd meg”, s óriási életművének történetesen a költészeti tömbjére érti. Boldog vagyok, hogy elhomályosult szemmel írjak le megint itt valamit, boldog, hogy ez a költô lett anyanyelvemen a nagy és áttekinthetô, örök rejtelmek egyike, ha nem épp József Attila és Szép Ernô mellett, parányit még elôttük is? – legvégsôbbike, akit betéve tudhatok bár, mégsem merítem ki. Ember, Olvasó, ilyesmire a nap akármely órájában szükséged lehet. Zsebre vágható könyvbôl (bár abban is megvolt szinte minden Kosztolányi-vers, a 70-es években) bibliányi sötétzöld tömbbé vált, mondom, s oly belsô rejtelmei is vannak, hogy miként lett a már említett versben az egyik sor végén a szívemnek közeli „oly sokat ültem”-bôl „oly sokszor ültem” (tényleg, miért?), jó-e, hogy a „bús férfi” darabjai után ott a folyamatosságot megtörô évszám (mikor íródott; mit érdekel az engem?), ám ezek nem jelentôsebbek annál a ténykörülménynél, hogy például a borítón egy olyan szépséges férfifej látható, a fiatal Kosztolányi... amilyenfélék oly ifjan kicsit valamennyien voltunk. Engesztelhetetlenek és átszellemültek. Míg például le nem operálták végül, vér és géz közepette, a fél arcunkat.
Kötelezô olvasmány mindhalálig.

S a tovább-búvárló érdeklôdô, a telhetetlenebb Olvasó vásárolja meg a Nyelv és lélek címmel szintén többedszerre megjelent prózakötet is, Kosztolányi Dezsônek szintén az Osiris Klasszikusok sorában kiadott dúsgazdag gyűjteményét.

A költônek (és prózaírónak), úgy is mondhatni, hírlapi cikkeit fogja egybe az a sok kötet, melynek kiadását Illyés Gyula kezdte meg (az az Illyés, akivel Kosztolányi egyebek között a rímrôl – a rím ürügyén – vitázott), folytatta Illés Endre kiadójának égisze alatt Réz Pál, a sorozat, mely nálunk mintegy családi „darab”, lévén hogy hol keresztapám, hol apám, hol nagynénikéim valamelyike volt megbízva vele, ünnepi alkalomra vásároljon meg nekem egyet-egyet, mígnem a végén anyám jószerével halála elôtt „dedikálta” nekem, alig-írással azt, amelyiknek Aludni szeretnék a címe. Jó cím a Nyelv és lélek is, és illetlenség lenne „a többi” kis esszével, gyönggyel, faragvánnyal, drága anyagba kovácsolt tárgyacskával szemben, ha „egyiküket” kiemelném. Jóságos ég, enynyi hírlapi remeklés! Mondom, ez csak egy kötet a sok közül.

Kosztolányi, lehet, vitázott. Mit tudom én, vitatható is volt egy-egy dolga olykor. De ez az ember-alap-vonulatú lény, aki a lelket valóban még a nem büdös füstű nyelvi láng képében tudta meglobogtatni becses színünk elôtt, igen, aki bennünket is felmagasztosított azzal, hogy nem röstellte kitárni magát, hogy nem fáradt el abban, amit a mi nagyérdemű figyelmünk kijjebb-tárásának nevezhetünk... aki ötszáz kiváló agyú elemzô sakkmester, informatikus, hadász, mélytengerkutató elméjét villogtatta magában két cikk között (és két cikkben, olykor két hétnyi idôtávra egymástól, olykor egy éjszakányira), ez a mindannyiunknak – ha méltóztatunk! – oly elemien elismerhetô mai szellemi ôse nem az örök játékossággal, nem a virtuozitással, nem világlátásával jellemezhetô elsôsorban. Hanem hogy mindent tudott.

És ha mégsem mindent, ez a legtermékenyítôbb. Mert arra szólít, hogy azt meg akkor tessék nekünk tudni. És a kifejezésben ne adjuk alább. – Szerencsére, adhatjuk azért (alább), és ezért nagy könnyebbség lelkünknek, hogy ez a „Nyelv”-könyv hozzá most újra megvásárolható.

Babits Mihállyal hálátlanok vagyunk, jószerén méltatlanul bánunk, holott nem egyszerűen a Babits–Kosztolányi–Tóth Árpád hármasság tagja ô, nem az Ady–Babits–Kosztolányi-féléé sem, már az ég áldjon meg minket! Összes Versei szintén az Osiris Klasszikusok sorozatában érhetôk el mostanság, és a roppant művet nagyon ajánlom. A kezdetek a huszadik század kezdeteirôl valók, és valami végsô határozottsággal különülnek el az oldottabb, végletesebb Kosztolányi-indulás darabjaitól. Szigorúbbak, máris tökéletesebbek – a késôbbiekben ily verseny nincs. Költészetünk örök hiper-antológiadarabjaiból jó pár a korai Babits-pályaszakaszon születik meg. Kosztolányi, így is mondhatni, élete vége felé jut el a semmibe-kitekintéshez, Babitsnak egy Esti kérdés a semmibe-betekintés lehetôségeit adja meg. Hogyan is lett volna ô tudós költô, etikus megszállott stb. – amikor a kicsiny „füszál” (így!) és tűnô lámpafények és bánatokat mélyen érzô állatok mély és érzô és nem tűnô és nem kicsiny megfigyelôje volt. Megkockáztatnám, hogy sok „azóta” lelkedzett-tudományodzott (így!) létfilozófiát oktat ki a tudónak bélyegzett Babits természetességbôl, mikor-érzéseivel mikroszkópokat szégyenít meg. A szenvedés nagy ívű költeményeit hagyta ránk (a torka-metszett Szent Balázsról például), és a korai „miért, miért?” (idézôjel-használat tôlem, TD) nagy kérdéseit a „különös hírmondó” domboldal-ülô magatartásával teljesíti ki, miközben a dombon följebb omlik-romlik a kicsi ház, a lélek végsô menedéke, és a nagy fehér tigris közeledik a bozóton át, élet-vége, világháború s a hírmondónak így sincs mit mondania, semmit újat nem lát e földön. Ha megkockáztathatom, s ezért is fogom ily rövidre ezt a Babits-ismertetést, én az ô „hírmondó”-jának köszönhetem a magam legbensôbb, legjobban megtartó tartását (így).

Meg tudom érteni, hogy Kosztolányi néha alaposan felborzolta Babits idegi tiltakozását. Kettôsen: hiszen arra is ráébreszt minket a másság, hogy magunk szintén alkatunk korlátai közt vagyunk szabad-rabok. (Plath...) És nem lehetünk másmilyenek. Kosztolányi és Babits ellentéteit nem bontotta ki még alapos verselemzô szándék, inkább Adyval polarizáltak dolgokat, ráadásul József Attila Babits-vitája, József Attila (némiképpeni) Kosztolányi-folytatása megkuszálta a tényezôket. El kell ismernem, aránytalanul kevés Babits-verset olvastam ötnél többször. E mulasztásomat minden ünnepélyesség nélkül pótlom. Akinek a világ zeneirodalmából Beethoven kései vonósnégyesei, a Mozart-rekviem, egy-egy súlyos J.S. Bach, Schubert elviselhetetlenül megtépázó fájdalom-ívei s hasonlók mondanak valamit, nem is élhet a Babits-versek nélkül.

Azt ne higgyük, hogy Babits távoli csillag. Babits Mihály nagyon közel van hozzánk. Csak mi ne akarjunk mindig oly távol lenni tôle.

Tandori Dezső
költő, műfordító

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu