buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ugyanazt írni egy életen keresztül
Esterházy Péter íróval Váradi Júlia beszélget


2001.04.03

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Szinte napra pontosan 25 évvel ezelôtt lehetett elôször olvasni Esterházy Péter nevét szerzôként egy könyv címlapján. A Magvetônél 1976. április 26-án jelent meg a Fancsikó és Pinta. Sok ítész mégsem ezt a napot tekinti a „nagy életmű” indulási dátumának, a szigorúbbak ugyanis a „Termelési-regény (kisssregény)”-t tartják az elsô igazi, jelentôs Esterházy műnek. Az alábbi beszélgetésben e fönti állítást sem megerôsíteni, sem megcáfolni nem kívánjuk. Inkább arra törekszünk, hogy visszakeressük azoknak a napoknak, hónapoknak (éveknek?) hangulatát, gondolatait, amelyek meghatározóak voltak az akkor éppen 26 éves szerzô számára.
 

– Most, hogy újraolvastam a Fancsikó és Pintát, furcsa érzésem támadt. Mintha verseket olvasnék... Az jutott eszembe, hogy ez talán az a szakasza az életének, amely szinte minden nagy prózaíró történetében ismeretes, hogy pályája elején inkább a líra műfajában próbálkozik. Elfogadja, hogy magával is valami ilyesmi történt akkor?

• Mándy szokta volt mondani, hogy milyen nagy megtiszteltetés volt számára, amikor Kormos betette egy szövegét egy antológiába versben tördelve. Mert a vers – szerinte – magasabb rendű dolog, mint a próza. Én ezt a vélekedést nem osztom, mint ahogyan nem is tudom pontosan, hogy mi a különbség a próza és a vers között. De annyi igaz, hogy ez az egyetlen olyan könyvem, amit úgy írtam, ahogy elgondolom, hogy a költôk dolgoznak. Vagyis nem úgy, ahogyan utána huszonöt éven át, egy szobában ülve.

– Hogyan dolgoznak a költôk, illetve hogyan írta a Fancsikó-t ?

• Akkor egyetemista voltam, ennek megfelelôen naponta bejártam Rómaifürdôrôl, ahol akkor is laktam – a matematika fakultásra és útközben a HÉV-en, meg a villamoson fejben írtam azt, amit aztán papírra is elkészítettem. Késôbb már soha sem tudtam fejben írni, szoktam is mondani, hogy nincs is semmi a fejemben, csak a papíromon. Papír nélkül nem is tudok igazán gondolkodni.

– Lehet úgy létrehozni egy hosszú regényt, hogy az embernek nem azon jár a feje egyfolytában?

• Természetesen a regény folyamatosan gondolódik, de ez nem valami tudatos foglalkozás, csak hát nem tudok nem foglalkozni vele. De ha valamit meg akarok tudni, vagy ki akarok eszelni, tehát nem csak álmodozni, akkor az egész napnak dolgozással kell telnie papír közelben. Kivéve az említett elsô kötetet, amit valóban úgy írtam, ahogyan valószínűleg a verset írják a költô kollégák.

– Negyed század egy írói életmű létrejöttében igen hosszú és jelentôs szakasz. Jól hangzó évforduló is. Ilyenkor szokott az ember leltározni. Maga is?

• Nem. Nem szoktam leltározni, mert inkább azzal foglalkozom, vagy csak azzal tudok foglalkozni, ami éppen a leginkább meghatározza az életemet, vagyis amin éppen dolgozom. Persze ha valaki, vagy valami rákényszerít, akkor azért nem utasítom vissza, hogy emlékezzem az elsô kötet megjelenésére. Sôt... Az nagyon szép, valószerűtlen érzés volt. Pontosan emlékszem rá. Nem is a szellemi izgalmára, vagy magára a teljesítményre, hanem a könyv fiziológiai valóságára. Fôleg két dolog jut eszembe. Az egyik Banga Feri rajza a címlapon. Az annyira belevésôdött az agyamba, hogy azóta is, ha meglátok egy Banga Ferenc rajzot, nagyon mély szeretet-hullám önt el. Banga Feri azonos bennem a jóval, a jósággal, a teremtésrôl szóló pozitív állítással.

– Mert ennyire pontosan meg tudta fogalmazni a grafikáiban azokat a figurákat, akik a könyvének gyerekkorából feltámasztott hôsei?

• Egyfelôl ez is igaz, de ennek nincs köze ahhoz az érzéshez, amelyrôl beszéltem. Talán jobban érthetô, ha elmondom, hogy ugyanilyen, vagy hasonló érzéseket kelt bennem Fajó János képe, amely Oravecz Imre “Héj” című kötetének a fedlapján volt látható. Ennek a nagy pozitív érzésnek ahhoz volt köze, hogy épp az elsô kötetemet jelentette. Arra is jól és pontosan emlékszem, hogy a fedôlapon körbe körbe fel volt írva, hogy Magvetô, Magvetô, Magvetô... Ez is jó mélyen belém vésôdött.

– Akkor most szívesen visszább lépnék még egy kicsivel. Mikorra tehetô az a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy meg kell írnia a két gyerekkori figura történetét. Egyszerűbben fogalmazva úgy kérdezem: mikor érezte úgy elôször, hogy dolga az írás?

• Nehéz errôl beszélni, mert nincs túl sok racionális momentuma ennek a dolognak. Ilyenkor óvatoskodni próbálok. Azt láttam, hogy egyszer csak egészen hirtelen rátaláltam egy hangra és egy tudásra. Ezt nyugodtan ki merem mondani, mert bár nagyképűen hangzik, semmi öndicséretet nem jelent. Amikor huszonkét-huszonhárom éves koromban ezeket a történeteket elkezdtem írni, valami olyasmit tudtam, amit elôtte nem. Tehát nem úgy történt, hogy megtanultam volna, vagy gyakoroltam volna önképzôkörökben, hisz én matematika szakra jártam és nem “író-szakra”. Az akkori ítéletem persze nem sokat számít, de ha ma megnézem, látom, hogy nagyon jó kezem volt akkor.

– Kívülrôl tudja nézni az akkori önmagát?

• Csak úgy tudom. Hisz ez a dolgom, a szakmámhoz tartozik, hogy valamiféle kívülállással szemléljem magam.

– Hogy emlékszik, katartikus élmény volt, amikor ráébredt erre az említett tudásra?

• Lehet, hogy amit mondok, már kimeríti a pofátlanság ismérveit, de úgy emlékszem, mindenféle katarzis nélkül, viszonylag szenvtelenül állapítottam meg, hogy ez megy nekem. Nem hatódtam meg. A helyzetet az is bonyolította kissé, hogy én valójában már jóval korábban úgy gondoltam, hogy író vagyok, akkor amikor ennek még semmiféle tárgyi bizonyítéka nem volt.

– Ez hogy volt?

• Ez az a bizonyos „Ur-Faust”-történet. Ezek ilyen doberdós történetek, de szívesen mesélgetem ôket századszor is. Tizenhét éves koromban, a gimnázium harmadik osztályában írtam egy novellát, amirôl azt gondoltam, hogy eldöntötte a nagy kérdést “írói mivoltommal” kapcsolatban. Vagyis én eldöntöttem. Házi dolgozatként azt a feladatot kaptuk, hogy novellisztikus-, vagy esszé-formában írjunk meg valamit. Én nyeglén a novellisztikusat választottam, mert annak nem kellett többnek lennie öt oldalnál, míg az esszéisztikus dolgozatnak minimum hét oldalban kellett elkészülnie. Pontosan emlékszem arra a nagy élményre, amit ennek a dolgozatnak a megírása jelentett. Az alkotás, a teremtés isteni voltából éreztem meg valamit. Akkor még “realista” író voltam és mivel a szöveg számára ki kellett találnom egy szakácsnôt, jól emlékszem annak az érzésnek a szabadságára, amikor ráébredtem, hogy én döntöm el, milyen legyen ez a szakácsnô.
Az írás a céljának megfelelt, jelest kaptam rá. Amikor azonban késôbb megnéztem, csak az intelligenciát láttam benne, a tehetségbôl semmit. Még csak azt sem mondhatom, hogy érdekesen rossz írás volt, mert ez inkább érdektelen jó írás volt. Maga volt a nívós közepesség.

– Emlékszem, egyszer azt mesélte, hogy az édesapja megdicsérte ezért a dolgozatért.

• Igen, apám olyan mozdulatot tett, amit én dicséretnek olvastam és ami nekem akkor nagyon fontos volt, az ödipális problémáimat meg is oldotta. Aztán nem igen foglalkoztatott ez az egész dolog. Következett az érettségi, fölvettek az egyetemre, aztán a katonaság , szóval sok minden történt. Úgy tekintettem mindeközben, hogy én író vagyok.

– Mennyire érdekelte az irodalom, például az akkori kortársak?

• Nem nagyon habzsoltam ôket, inkább akkor kezdtem. Jelenits tanár úr akkortájt mutatta nekem Mándyt, akibôl azonnal egyetlen szót sem értettem. Ez persze zavart és izgatott. A katonaság alatt nem a magyarokat faltam, hanem Stendhal-t, Balzac-ot olvastam. Aztán késôbb kezdtem Tandorit, de még ôt sem azzal a tudatossággal meg szorgalommal, ahogyan késôbb viszonyultam mindenhez. Volt bennem egy nem okadatolt nyugalom, hogy ez a dolog eldôlt, nincs vele dolgom.

– Vagyis akkor abban a biztos tudatban, hogy már úgyis író, nem írt semmit?

• Hát legföljebb húsz-harminc oldalt összesen. Ezek fôleg mondatok voltak, amiket aztán beleépítettem a Fancsikó és Pintába. Azoknak az volt jelentôségük – a mából visszatekintve – hogy azokat mutattam meg Weöres Sándornak.

– Egyáltalán hogyan jutott el hozzá?

• Apám együtt járt a Szent Imre kollégiumba Hubay Miklóssal, aki jól ismerte Weörest és ô bekommendált hozzá. Azt hiszem, ô volt az egyetlen ember, akitôl úgy igazán meghatódtam. Mert lehetett érezni benne azt az angyali nagyságot. Ahogyan az öcsém mondja, hogy vannak focisták, vannak zseniális focisták és van Maradona. Az írók között is így van. Van Ottlik, van Mészöly, van még mindenféle hatalmas író, és van Weöres Sándor. Ô valami más volt. Volt benne valami félelmetes is. Sokszor eszembe is jutott az a rilkei sor, hogy “minden angyal rettenetes”. Életemnek nagy ajándéka, hogy azt az embert – ha ugyan ember volt egyáltalán – ismerhettem.

– Mit szólt a mondatokhoz, amelyeket megmutatott neki?

• Számomra megfejthetetlenül barátságosan ítélkezett felôlük. Amyka is elolvasta ôket, ô közlékenyebb volt, dicsérte a mondataimat. Aztán amikor Weöres kézbe vette az írásokat, olyasmit mondott, amit én akkor dicséretnek értettem, s erre nagy szűkségem is volt, mert az elsô két-három évben nem volt túl sok sikerélményem “írói pályámat” illetôen. Ma már tudom, hogy az akkori ítélet kritikai elemeket is tartalmazott. Például hatalmas dicséretnek vettem azt a megjegyzését, hogy “ezek olyan mondatok, amelyek a saját farkukba harapnak”. Erre nagyon büszke voltam vagy tíz évig, aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy ha a mondatok mindegyike a saját farkába harap, akkor ott elôbb-utóbb vagy a mondatoknak, vagy a farkuknak valami bajuk lesz. Több fázisban is megértettem ezt, amibôl az látszik, hogy Weöres óriási didakta volt. Olyasmit tudott nekem mondani, ami engem egyfelôl megerôsített, ugyanakkor nem volt hazugság.

– Mit kezdett azután, hogy szárnyalva távozott Weöreséktôl?

• Ekkor következett az a kb. másfél éves periódus, amikor a Fancsikó és Pinta kész szövegeit elkezdtem küldözgetni különbözô helyekre, azok meg visszaküldözgették. Mérsékelten hízelgô megjegyzésekkel.

– Kik?

• Mindenki, az is, aki aztán késôbb nagy hívem lett. A Jelenkortól kezdve a Forrásig. Mivel nem ismertem senkit, ezért fogtam és kimásoltam az irodalmi lapok címeit és a fôszerkesztôik nevét. Így küldtem el az írásokat jó néhány szerkesztôségbe. Az egyetlen ember, akit Weöresön keresztül ismertem, az Bata Imre volt. Aztán az ô révén ismertem meg Oravecz Imrét is. Akkor jelent meg a “Héj”, és már akkor tudni lehetett róla, hogy nagyon komoly ember. Bata, aki maga is eléggé elfogadóan nyilatkozott arról, amit megmutattam neki, rábeszélt, hogy Oravecznek is adjam oda. Közben az Alföld-nél mulatságos harcot vívott, amelynek eredményeképpen a '74 júniusi számban megjelent az elsô Fancsikó és Pinta.

– Miféle mulatság volt az Alföldnél vívott harc?

• Ez is afféle doberdós történet. Meg akarták jelentetni, ezen nem is volt vita, csak hát valami alibit kellett találni, amivel be lehetett illeszteni az éppen aktuális irodalmi közegbe. Ekkor történt – nagyon pontosan emlékszem, hogy a Széchenyi Könyvtár folyosóján álltunk Bata Imrével, aki ka kézirattárban dolgozott és az Alföld akkori szerkesztôjével, Fülöp Lacival és Bata Imre egyszer csak az mondta “de hát édes öregem, ez egy reálista mű!”, á-val mondta a realistát. És ekkor ezek ketten, mint a harci mén, izgalomba jöttek, hogy megvan a megoldás, azt kell mondani, hogy ez egy REÁLISTA mű. Az is volt.

– A megjelenés pillanatáról már beszéltünk. De mi következett az után? Vagy az az idô már a mához sorolandó?

• Valahogy attól kezdve minden dolog úgy történt meg velem, hogy minden dolog munka közben ért. Úgy él az emlékeimben minden, mintha egy kicsit fátyolos lenne. 75 nyarán már elkezdtem írni a Spionnovellát, meg a Pápai vizeken ne kalózkodj!-t.

– A matematikával addigra már teljesen szakított?

• Nem, ekkor a Kohó-és Gépipari Minisztérium számítástechnikai intézetében dolgoztam, illetve inkább nem csináltam semmit. Legalábbis semmi hasznosat. Ez persze megfelelt az ottani igényeknek. Aztán ott kezdtem el írni a Termelési regényt. Ennek látszik is a nyoma a könyvben, hiszen az ilyenfajta intézetrôl való tudásomat ott szereztem. Tehát visszatérve az elôzô gondolathoz, minden ami történt, rögtön nagy figyelmet kapott attól kezdve, hogy a Fancsikó... megjelent. Ugyanakkor én ezt nem nagyon fogtam fel. Például, hogy a nevem körül azonnal elindultak a pletykák. Nádas írt egyszer errôl, hogy ôt mennyire irritálta az a tény, hogy rólam beszéltek és nem a könyvemrôl. Ezért hosszú ideig – ahogy írja – nem is akarta elolvasni a könyvet. Én mindezt egyáltalán nem érzékeltem, ugyanis még mindig kültag voltam. Nem azért mert kívül akartam maradni, csak hát kívül voltam.

– Olvasott kritikákat például?

• Jól emlékszem a Népszabadságban megjelent elsô kritikára, amiben olyasmit írt a cikk szerzôje, hogy az írásom Mándy utánérzés. Errôl azt hittem, hogy az valami jó dolog, kicsit örültem, hogy Mándy-utánérzést tudtam létrehozni. Azonban az is szerepelt ebben a kritikában, hogy nincs nyelvem, nincs humorom és a játékhoz sincsen közöm. Ettôl azért ijedtem meg, mert mint jól tudjuk, másom sincs, mint nyelvem, humorom és a játék.. Így aztán azt gondoltam, hogyha ez leírható, akkor minden leírható. Ami pontosan megfelelt a diktatúra természetrajzának, hogy a diktatúrában valóban minden megtörténhet. Holott akkor épp olyan diktatúrában éltünk, amelyben többnyire semmi nem történt. Tehát annak az élménye, hogy itt bármikor bármi megtörténhet, az ezen az 1976 június 4-i napon nagyon élesen belém vésôdött. Utána már soha többet nem ijedtem meg kritikától.

– Amikor újra kiadták az elsô könyvét, (azóta egyébként már negyedszer), akkor úgy érezhették(tük), hogy egészen más könyv lett, mint amikor elôször jelent meg, pedig egyetlen sort sem változtatott rajta. Sok minden egyszerre ismerôssé vált, hisz a Fancsikó... mondatai beleépültek a késôbbi könyveibe. Ennyire meghatározza egy könyv sorsát, hogy mi minden történik az íróval utána?

• Számomra ez csak annyit jelent, hogy ez ma is egy élô dolog. Ugyanakkor az én viszonyom a könyveimhez nem változik. Ami a felismerhetô mondatokat illeti, az a saját döntésem természetesen, hogy a korábban leírt mondatok beépülnek az újabb műveimbe. A Harmonia Caelestis írásakor például hoztam egy olyan döntést, hogy az összes eddigi könyvemet anyagként használom benne. Egy ilyen döntés meghozatalához valószínűleg az kell, hogy én valójában ugyanazt írjam egy életen keresztül. Vagyis a Fancsikó és Pinta, a Termelési regény és a Harmonia Caelestis ugyanannak a képnek három változata, Mindhárom családregény. De ugyanígy más fajta csoportosítással is összesíthetôek az eddigi műveim, mert mindig lehet bennük összefüggést találni. Én így működöm.

 
 
 

Váradi Júlia

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu