buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Könyvek + 1 könyv a történelemről


2002.12.11

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Pelle Emil: Bölcső és máglya
Present Kiadó, 156 oldal, 840 Ft

 

Európa-szerte divat a második világháború utáni időkre emlékezni. Szemtanúk, az események részesei, szenvedő alanyai, írók, történészek lefújják a port a napló, az irodalmi szociográfia, az emlékirat műfajáról, s emlékezni kezdenek az immár fél évszázad előtti életükre, a történelemre. S ha két-három, ugyanabból a népi-nemzeti közösségből származó emlékirat (napló, szociográfia stb.) egymás mellé kerül, érdekes, sajátos, hogy úgy mondjam: magán-történelmi tablók kontúrjai sejlenek
föl a betűkből.

De mintha nem mindenki, főleg nem minden nép egyenlő mértékben és mélységben emlékezne!
A németek mnemonikája a leggazdagabb és legelemibb erejű: a háborút követő, retorzió-lényegű német apokalipszis például a dokumentumfilmek (vö. Guido Knopp: A nagy menekülés) képi nyelvétől a nyers-szenvedélyes publicisztikán (Jürgen Möllemann) keresztül a regény történeti-mítoszi mélységeiig (Günter Grass: Im Krebsgang) minden műfajban megjelenítődik.
A magyarok emlékezés-szériája a legszordinósabb, a mi hangadó emlékezőink, ahogy azt már megszokhattuk, általában és szemérmesen nem a mi?-vel, hanem a hogyan?-nal foglalkoznak, játszi könnyedséggel megírnak akár egy többíves tanulmányt is valamiről úgy, hogy az emlékezés művészetéről, módszereiről, az emlékezés eljárásairól mindent, magáról a tárgyról viszont szinte semmit sem tudunk meg.

(Emlékezzünk itt mi is egy kicsit: Oravecz Imre monumentális versciklusáról, a Szajláról eddig egyedül Esterházy Péter írta le, hogy a legmaibb nyelven megírt modern, sőt posztmodern paraszt-regény – a benne megképződő paraszt univerzumról, sajnos, ő sem sokat mond –, a bíráló-értékelők többsége számára a mű csak briliáns mnemotechnika.)

Közép-Európa egyéb, főleg szláv népeinek viszont még ilyen tartózkodó formában sem akarózik emlékezni. Minden műfajban a kényelmes hallgatást választják.

De hát miért is emlékeznének a háború utáni évekre éppen most, mikor holmi etnikai tisztogatások gyanújával olyan könnyen Hágába, a Nemzetközi Bíróság elé kerülhet az ember! Majd bolondok lesznek a csehek, a lengyelek, a szerbek, a szlovákok maguk elmondani, hogy 1945-47-ben Közép-Európában bizony az európai történelem legpiszkosabb etnikai tisztogatása folyt (piszkos tisztogatás!, micsoda keserű antiklimaxa a történelemnek!), hogy a korábbi „zsidótlanítás” (Entjudung) egyenes folytatásaként, annak a módszereivel sok-sok millió németet és legalább kétszázezer magyart űztek el otthonából és „arizálták” el minden vagyonukat. (Na jó, a Szlovákiából Magyarországra űzöttek kaptak az itt hagyott vagyonukért valamiféle ellenszolgáltatást, de – horribile dictu, s itt valóban „horribile”, azaz szörnyűséges még kimondani is: az elűzött németek hátrahagyott javaiból kártalanították őket! Az egyik meztelent a másik meztelenről lehúzott utolsó szál ruhával takarták be.)

Miért is kürtölnék világgá a csehek, hogy sok, nagyon sok esetben bizony az életüket is elvették a világgá zavart, védtelen nyomorultaknak: a német történészek 270 ezerre teszik azoknak a szudéta-németeknek a számát, akik az ún. „divoký odsun” (elvadult kitelepítés) során elpusztultak (értsd: a cseh lakosság egyszerűen agyonverte őket).

S ki ne olvasott-hallott volna a Tito-partizánok vendettáiról, húszezer ártatlan magyar áldozatáról?
S csak egy szlovákiai Matuska Márton kellene hozzá (a délvidéki magyarok genocídiumának a történetét mi ugye Matuska Márton A megtorlás napjai c. művéből ismerjük), hogy kiderüljön: bizony, a jugoszláv partizánok szlovák kollégái sem voltak sokkal különbek. Vladimír Minác egyszer, boros állapotában, maga mesélte el, hogy 1944-ben, partizánokként, hogyan lőtték halomra a hozzájuk feltartott kézzel közeledő, csatlakozni kívánó magyar katonákat.

Nem lehetne ezekről a dolgokról pirulás, sőt bizonyos lelki meghasonlás nélkül töprengeni, egyszerűbb hát mélyen hallgatni. „Kacagó oroszlánok jönnek” – mondta Nietzsche még valamikor a 19. században. „Tudják, mik a csehek? Nevető vadállatok!” – kapcsol Nietzschére vissza Hrabal 1965-ben, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, s nem kétséges, hogy azokra a csehekre is gondolt, akik akkor rohantak rá a német ház-szomszédaikra karókkal, vasvillákkal s az oroszoktól kapott géppisztolyokkal, mikor azok már teljesen védtelenek voltak.

Sajnos, nem tudok még egy Hrabalról.

Jozef Benáról tudok, aki a napokban megjelent Slovensko a Benešove dekréty (Szlovákia és a Beneš-dkrétumok) c. könyvében nem röstelli elismételni a kommunisták negyven-ötvenéves szemérmetlen közhelyeit, komolytalan eufémizmusait, amelyek szerint a csehek és szlovákok 1945–48-as, hatalmas méretű etnikai tisztogatása történelmi igazságtétel, a 41 640 magyar
Csehországba, rabszolgamunkára hurcolása békés munkaerőtoborzás, a 89 660 védtelen szlovákiai polgár Magyarországra toloncolása önkéntes lakosságcsere volt. (Az adatok J. Bena idézett művéből valók.)

De hát lelke rajta Jozef Benának, s lelkük rajta a mélyen hallgató cseh és szlovák értelmiségieknek, íróknak! A magyar értelmiség, a magyar írók és a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok túlélői és utódai hallgatását viszont nem tudom megérteni.
Hisz vegyük csak ez utóbbiakat! A természetes népszaporulatból kiindulva állíthatjuk: legalább 150 000 olyan magyarnak kell élnie Magyarországon, akiknek a gyökerei a mai Dél-Szlovákia földjébe nyúlnak. Ennek ellenére a több mint fél évszázaddal ezelőtti szlovákiai tragikus „magyartalanítás“ körül olyan sűrű és áthatolhatatlan a csönd, mintha az egykori történelmi drámának egyetlen túlélője sem volna.

Kosztolányi írja valahol: az éhező munkanélküli éhségét majd a sarokban lapuló fia írja meg. Értsd: ahhoz, hogy valami irodalommá érjen, legalább egy emberöltő szükségeltetik. A szlovákiai magyarok 1945-48-as tragédiája óta már két emberöltő is eltelt, de az egykori fiak még mindig hallgatnak.
Illetve hát mégsem egészen.

Hisz ezúttal épp az adott a kezembe tollat, hogy egy szerény külsejű, kopogó nyelvű, de makacs belső erejű és fényű könyv létéről akarok tudósítani, egy puha borítójú, fűzött könyvecskéről, amelynek a tartalmát mégis leginkább a „keménykötésű“ jelzővel tudnám a legpontosabban jellemezni.
A könyv az 1946–48-as szlovákiai „magyartalanítás“ egyik fejezetéről szól, s a nevezett etnikai tisztogatás radikalizmusára utal a címe: Bölcső a máglyán. A szerzője Pelle Emil, a tisztogatások egyik áldozata, a történelmi dráma idején még gyermekember egy gömöri kis faluban, Gömörpéterfalán, ma nyugdíjas kutatómérnök Budapesten. Nem hivatásos író tehát, még csak nem is történész, de tud valamit, amit sokszor a profi szerzők sem tudnak: nem nevezi meg a tárgyát, hogy a név el ne takarja magát a jelenséget, a történelmi esszenciát.

A munka műfaja meghatározhatatlan, a szerző, úgy tűnik, leginkább a harmincas évek faluszociográfiai irodalmából tanult, de minősíthető a műve akár a narrátora, egy parasztfiú érdekfeszítő fejlődéstörténetének vagy akár egy szubjektív történelmi tablónak is. A legfőbb mondandója mindenesetre a következő: a szlovákiai magyar történelem háború utáni alakulása az ottani magyar etnikum teljes végének a kezdete volt. A második Csehszlovák Köztársaság a kitelepítésekkel, a vagyonelkobzásokkal, azaz a hírhedt Beneš-dekrétumokkal, a megtartó földhöz való viszony, az évszázados felvidéki magyar falutársadalmi struktúrák destruálásával az egész szlovákiai magyar közösséget a végpusztulás felé indította.

Ez a következtetés persze így, direkt módon a könyvben sehol nincs leírva, de ez a jelentés hatja át az egész corpust, ez árad – mint fény a közelebbről azonosíthatatlan forrásokból – a mű legapróbb részleteiből, a különböző archaikus szokások, a paraszti használati tárgyak, munkafolyamatok elemző ábrázolásából, a háború mikrojeleneteiből, a különböző családtörténetekből, de akár egyetlen köszönésformának vagy egy valóságos bölcső valóságos tűzre vetésének a tárgyilagos leírásából is.

Sokat lehetne és kellene beszélnem itt még azokról a személyes emlékeimről is, amelyeket Pelle Emil könyve, leírásai, jelenetei személy szerint bennem megelevenítettek, hiszen a helyszín, Gömörpéterfala a véletlenek egybeesése folytán az én szülőfalum is, s a falu immár több mint fél évszázaddal ezelőtti tragédiája az én személyes tragédiám is volt, de talán éppen a személyes kötődéseim miatt jobb, ha tartom magamat a könyvszemle és a recenzió legalább viszonylagos objektívitást biztosító kereteihez.

Az érzelmi érintettségemből csak annyit engedtessék elmondanom: a Bölcső a máglyán c. könyvet olvasva úgy éreztem, én is törlesztettem valamit abból az adósságból, amelynek súlyát az egykori szlovákiai magyar dráma minden szereplőjének éreznie kellene: Pelle Emil barátom a kitűnő könyvében egy kicsit helyettem is beszél. Elfogulatlanul, csak a tényekre szorítkozva, szakmailag feddhetetlenül, de szubjektíve és művészileg is érvényesen.

Természetesen nem a Bölcső a máglyán az első könyv, amely az ötvenegynéhány évvel ezelőtti nagy szlovákiai etnikai tisztogatásról szól, de úgy érzem, az egykori  dráma mítoszának a megképződéséhez rendkívüli mértékben hozzájárul.

Világunkban, az információ virtuális világában, ahol csak az létezik, az van, ami írva van, aminek médiumlenyomata, története, mítosza van, sok-sok ilyen könyvre lenne még szükségünk.
Hogy a szlovákiai magyar „holokausztot“ se lehessen letagadni.

Tőzsér Árpád

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu