buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 20, kedd
István napja





















Évfordulók:
1901: Salvatore Quasimodo születése (Modica)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ferenczi-metaforák


2001.04.03

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

In memoriam Ferenczi Sándor
Szerk.: Mészáros Judit
Jószöveg Műhely, Budapest, 2000
304 oldal, kötve, 1900 Ft

 

Érdekes, hogy míg Freud megidézése két-három, azonos jelentésű metaforával elintézhető: a pszichoanalízis atyja, az alapító, a Mester, addig Ferenczi Sándor szellemét egy csokor nagyon is különböző metaforával szólongatják, ki így, ki úgy: a Doktor, az orvosság-orvos, a nagy nevelő, az érdemes katona, a fenegyerek, a pszichoanalízis „anyja”, romantikusa, látnoka, az örök gyermek, a bölcs csecsemő, a nélkülöző gyermek, az enfant terrible, a sérült gyógyító... Ezeket a metaforákat a jelen kötetből szedegettem ki, de a Ferenczi-metaforák sora még folytatható lenne. Mire utal ez a nyelvi szimptóma? Arra, hogy a mi Ferenczi Sándorunk (1873–1933) sokkal ellentmondásosabb vagy sokszínűbb vagy kihívóbb vagy beskatulyázhatatlanabb személyisége volt a pszichoanalízisnek, mint Sigmund Freud? Avagy szabadabb, kendőzetlenebb ember volt, mint a rigorózus Nagy Mester, nyíltabban megmutatkozott a maga problematikusságával egyetemben, olyannak, amilyen?
Nem nagyon tudhatjuk, hogy ki is volt ez az ember, hiszen csak a rendszerváltás után kezdhettünk jobban megismerkedni vele. Ferenczi azelőtt „tilos” volt, és a Thalassa folyóirat körül tömörülő pszichoanalitikai társaság vezette be ismét a nevét a honi köztudatba, mikor külföldön már jó ideje a reneszánszát élte, és köteteket írtak róla. A jelentőségét és munkásságát összefoglalóan bemutató és felmérő kötet az Új Mandátum Kiadó Magyar Parthenon sorozatában tavaly jelent meg a fáradhatatlan Erős Ferenc szerkesztésében, válogatásában, mélyenszántó bevezető tanulmányával, és Ferenczi nem egy eddig hozzáférhetetlen írását is közli.

Ez a mostani könyv, mint a címe is mondja, más célkitűzésű: az emlékezetben élő Ferenczit kívánja megidézni. Mészáros Judit (aki a kötetet szerkesztette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta) nemcsak alapos kutatómunkát végzett, hanem rendkívül érdekes kötetet hozott létre. A könyv tartalmazza a Ferenczi Sándor váratlan halálát követően megjelent korabeli nekrológokat, gyászbeszédeket, emlékbeszédeket és emlékezéseket (melyek között átfogó jellegű tanulmányok is vannak, mint például Ernst Simmelé, Paul Federné), a vele készített néhány interjút (a riporter: Kosztolányi!), valamint azoknak a mai pszichoanalitikusoknak a vallomásos jellegű vagy önnön szakmai eszmélkedésükről beszámoló írásait, esszéit, akikre közvetetten, írásaiban megnyilatkozó szellemisége révén volt nagy hatással Ferenczi Sándor.

Mészáros Judit könyve a tágabb olvasóközönség számára készült. Szerkesztőiskolába lehetne járni hozzá, nemcsak azért, mert oly precíz, gondos, és informatív jegyzeteiben, széleskörű kutatómunka eredményeként, egy Ferenczi-életrajz morzsálódik, hanem azért is, mert – poros dokumentumokat előbányászva és friss kéziratokat beszerezve – olyan kaleidoszkópot állított össze, mely szellemi izgalmakkal kecsegtet.

Ferenczinek az idő múlásával egyre inspiratívabbnak bizonyuló felfedezései voltak a pszichoanalízis területén: ő hívta fel a figyelmet a terápiás kapcsolat szubtextusára és rejtett dramatikájára, a preödipális periódus jelentőségére (a felnőtt-gyermek kapcsolat legkorábbi fázisaira – e téren majd Bálint Mihály veszi fel a fonalat), radikálisan újrafogalmazta, kitágította és elmélyítette a traumaelméletet, különös filogenetikai koncepciót szőtt (a „bioanalízist”), és másmilyen, tapintatosabb, melegebb analitikus viszonyt és szemléletmódot alakított ki, mint Freud. Szakmai vívmányai mellett azonban – mint e kötet olvastán felrémlik – olyan „embernézetet” (Ignotus) képviselt és olyan kultúrkritikát gyakorolt, mely ma is kihívó. Hogyne lenne kihívó, hisz soha ennyit nem dobálództak a „polgár” szóval, mint manapság, márpedig arról a polgárról, akit ideológiai önlegitimáció céljából a mai elit unos-untalan felemleget, Ferenczi Sándor például (és barátai, az e kötetben is megszólaló Kosztolányi, Karinthy, valamint egy egész irodalmi epocha) bizony rég lerántotta a leplet. A modernizmus ezirányú lendülete azonban mintha feledésbe merült volna.

Ferenczi a polgári individuum szilárd és kifinomult jellemét „privát pszichózisnak” látta, és azt mondta, nagyon szellemesen, hogy épp az egészséges egyént a legnehezebb meggyógyítani. Azt, aki sohasem vállalná, hogy „semmi sem idegen tőlem, ami állati”, aki mindig komoly felnőtt, aki oly büszke a normalitására és az érettségére, a méltóságára meg a humanizmusára. Aki teljes mértékben magáévá tette az elfojtás kultúráját, következésképp lenézi azokat, akiket Ferenczi szeretett, a bolondokat, a neurotikusokat meg a gyerekeket. (Mint tudjuk, Freud sem volt kivétel, ő is a polgáriság mezét tartotta a legversenyképesebb viseletnek.) Ferenczi voltaképpen a polgári hipokrízisnek, a kendőzés kultúrájának és a hamis nevelésnek egyik legmélyebbre ereszkedő magyar bírálója volt, aki felfedezte az emberi kapcsolatok azon szakadékait (sőt beléjük merészkedett), melyek peremén elhallgat a nyelv, ahonnan (mint Bánfalvi Attila írja filozófiai látószögű esszéjében) a semmi köszönt ránk, az ontológiai szorongás meg „a szenvedés értelmetlenségétől való szenvedés”, sőt a halálvágy. Ezt a szakadékosságot, mely nemcsak az emberen belül, hanem az emberek között is rémiszt, az amerikai Robert Kramer ugyancsak rendkívül izgalmas esszéje és Ferenczi tanítása szerint csak az olyan szeretet hidalhatja át, ami a könnyek kötőanyagával összetapasztott intellektuális töredékekből épül. Ferenczi az „érző gondolkodás” szószólója volt, amit Bánfalvi nem véletlenül hoz összefüggésbe a Heidegger által szorgalmazott másmilyen, valódi gondolkodással.
Ferenczi mint ember egy másmilyen kultúrát hordott ki, mely üti a „polgárit”, ezért láthatták ellentmondásosan és ellentmondásosnak, és ezért szerethették oly sokan. Mint ember nem volt rebellis: szelíd volt, gyengéd, (ön)ironikus, jó humorú. Mint pszichoanalitikus azonban fel-fellázadt (meg is torolták), és egy intenzívebb, kreatívabb, élményközpontú, az analitikust is megpróbáltató pszichoterápiáért szállt síkra. E célból nagyon sokat kockáztatott. A magyar eszmetörténetnek is foglalkoznia kell vele, annál inkább, mert amit elgondolt, túlmegy a pszichoanalízis keretein (bár a Ferenczi-féle pszichoanalízis eleve túlmegy a diszciplína keretein). Ám nem csak Ferenczi Sándor opusa és emlékezete, hanem minden általa felvetett probléma is él és virul.

 
 
 

Radics Viktória

Jószöveg Műhely

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu