buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 20, kedd
István napja





















Évfordulók:
1901: Salvatore Quasimodo születése (Modica)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Bizarr „kiváltság”


2002.12.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Kertész Imre 1929. november 9-dikén született Budapesten. Tizennégy évesen koncentrációs táborba hurcolták, megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot. A háború után újságíróként, majd gyári munkásként dolgozott. 1953 óta „szabadfoglalkozású” íróként és műfordítóként tevékenykedik. Kertész Imre legismertebb könyve a kortárs európai irodalom alapművének számító holokauszt-regény, a Sorstalanság csak több évi várakozás után jelenhetett meg. Ezt követte az ezzel trilógiát alkotó A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért. Kertész regényei, esszéi, tanulmányai, melyeket a Magvető Kiadó 1999 óta életműsorozatban ad közre, több mint egy tucat nyelven olvashatóak, külföldi elismertségét számos rangos díj mutatja. Művei legfontosabb témája a 20. század kataklizmái és ezek következményei, az emberi szabadság egyre beszűkülő lehetőségei.
 

Amióta az elmúlt napokban újraolvastam a Sorstalanságot, azon gondolkodom, vajon az a lágerbôl visszajött 16 éves fiú hogyan tudott megbirkózni a világgal, amelybe visszatért. Mi történt az alatt a 15 év alatt, amíg még nem kezdte el írni a regényt?

Voltaképpen ez a fiú nem teljesen azonos velem, bár megjárta azt az utat, amit én. Ha az érdekli, ami velem történt, én a háború után visszamentem az iskolapadba. Ötödikes voltam, ami az akkori elsô gimnáziumot jelentette, mert hogy egy évet be kellett pótolnom. Tehát közönséges iskolásfiú voltam.

Ezt azért nehezen tudom elképzelni, hiszen a sok „közönségesnek” mondható iskolásfiú között az az egyetlenegy volt, aki olyasmin ment keresztül, ami után már nem lehetett azonosságjelet tenni közte és a többiek között. Épp ez izgat, hogy a következô tizenöt év ennek a ténynek a feldolgozásával telt-e.

Bármilyen furcsán is hangzik, a felszabadulást követô években egyszerűen nem foglalkoztam ezzel a dologgal. Ami az iskolai környezetemet illeti, én 1940-ben egy zsidó gimnáziumi osztályba kezdtem járni, s a holokauszt után ott is folytattam az életemet. Néhányan az osztálytársaim közül nem jöttek vissza, mások a szüleiket vesztették el. Így az osztálytársaim, engem is beleértve, a holokausztot magát nem tartották különlegesnek. Én magam is egészen egyszerű történetnek láttam. Mint afféle öreg frontkatona, remek anekdotákat tudtam mesélni. Azonkívül, hogy egy-két fizikai tünetem maradt, amelyeket rendszeresen kezeltetni kellett, valójában nem volt semmi problémám ezzel a dologgal. Teljesen hétköznapi fiatalemberként vészeltem át ezt az elsô tíz esztendôt.

Én úgy képzeltem, hogy az a gyerekember, aki talán még az átlagnál is gyermetegebb állapotban került ki a serdülôkorból és a környezetébôl, szinte „vénemberként” tért vissza. Nem tudatosodott akkor, hogy valami ilyesmi történt? Amit ugye a Sorstalanságban, majd az azt követô regényeiben késôbb megírt. Hogy többé nem lehetett ugyanúgy élni, mint azelôtt.

De hiszen én nagyon vidám fiú voltam és nem gyôzöm hangsúlyozni, hogy ez a figura, akit én megírtam, aki megtette ezt az utat, az nem azonos velem. Hiszen ez egy regény…

Igen, igen, a regényírók mindig ezt szokták mondani, de hát azért mi jól tudjuk, hogy ez a „sorstalanság” Kertész Imréé.

Valójában igen, de hát ez mégiscsak egy megkonstruált regény, amelyben a fôhôs figurája semmi más, mint egy nyelv. Ezt a nyelvet létre kellett hozni. Ez nem az én nyelvem, nem is az én lelki történetem. Velem személy szerint – ha erre kíváncsi – az történt, hogy a sztálinizmus idején hányódtam. Próbálkoztam újságírással, voltam ez, voltam az, voltam gyári munkás, és így tovább, miközben nagyon vidám fiú voltam, akit szerettek a barátai és a környezete. Egészen addig a végzetes pillanatig éltem így, amíg el nem ért az a felismerés, hogy nekem írónak kell lennem.

Ez a pillanat lehet talán, amit keresek, és amirôl persze már sokminden olvasható volt a könyveiben. Talán csak az nem, hogy miféle készülôdés elôzte meg ezt a pillanatot. Nemrég egy interjúban úgy fogalmazott, hogy volt a kezében egy anyag, amit betett a jégszekrénybe és éveken át ott fagyasztotta, hogy majd jobban lehessen szeletelni.

Valóban szinte egyetlen pillanat volt, amikor az elhatározás megszületett bennem. Nagyon hirtelen történt, ahogyan a Kudarc című regényemben pontosan le is írtam. Lépteket hallottam, amely hangok hatására egyszercsak úgy éreztem, hogy nekem ki kell állnom a sorból. Ettôl a pillanattól kezdve tudtam, hogy engem valami mélységesen fogva tart. Ami nem föltétlenül a saját Auschwitz-beli történetem, hiszen azt félig-meddig öntudatlanul éltem át, valóban úgy, mint egy gyerek. Szerencsém volt, hogy kikerültem belôle. De aztán jött a sztálinista fordulat, majd pedig az 1956-os fölkelés és az azt követô hosszú processzus. Azt szoktam mondani, hogy ez az én számomra kicsit olyasmi volt, mint Proustnak az a bizonyos Madlaine-ostya, amit bemártott a teába és abból „felszálltak a múlt gôzei”. Amikor rádöbbentem arra, hogy belenéztem a század legfeketébb tekintetébe, elkezdtem a próbálkozást, hogy ezt megfogalmazzam. Nem a Sorstalanság-gal indítottam, hanem más regényekkel. Mindegyiknek szoros köze volt a totalitárius rezsimekhez, ahhoz a létállapothoz, amelybe ezek taszítják az embert, és amelybe az ember vagy beleragad, vagy megpróbál kimenekülni belôle. De csak bizonyos idô után jutottam el a saját élményeimig. Azokhoz sem azért, mert önéletrajzi könyvet akartam volna írni, tehát a saját – úgy mond – tábortörténetemet, hanem mert ez nagyon alkalmasnak látszott arra, aminek szántam. Korábban fiction-történeteket találtam ki, amelyekben azonban nem voltam egészen biztos.

Meg is írta ôket?

Egy elbeszélés maradt és számtalan variációja egy regénykezdésnek. Ennek egy részét át is emeltem a Kudarc című könyvembe, szinte változtatás nélkül. Érdekes, hogy egy huszonvalahány évvel korábban írt részletet minden további nélkül fel tudtam használni, ami azt mutatta, hogy a gondolkodásom nemigen változott ennyi idô alatt… Tehát ilyen regényeken törtem a fejem, s aztán váratlanul ismertem fel, hogy az a történet, amely késôbb a Sorstalanság címet kapta, nagyon is alkalmas arra, hogy elmondjak mindent, amit akarok.

A Kudarc című regényében nagyon érdekes dologra derül fény. Tudniillik, hogy a regényíró életének van egy ezoterikus része, amelyet nem lehet megmagyarázni. Hogy valahonnan érkezik egy hívás, egy üzenetféle. És hogy író csak akkor lesz valaki, ha ezzel a furcsa dologgal valamit tud kezdeni. Mindannyiunk számára érkeznek hasonló „üzenetek”, de csak egy-egy ember képes ezeket meghallani és válaszolni rájuk. Amikor megérezte, hogy képes ezt a hívást meghallani, sôt talán már azt is, hogy hogyan kell rá reagálnia, az megnyugvással, vagy inkább nagy izgalommal, nyugtalansággal töltötte el? Látta-e hogy mindez hova vezet?

Voltaképpen valóban ilyesmi történik, és az is igaz, hogy az írói pálya egy igazán kockázatos pálya. Az ember nem tudja, hogy mibôl mi lesz, hogy meddig tart, s hogy a várakozásnak van-e értelme egyáltalán. Mindenesetre ezt a bizonyos „hívást” nem kell feltétlenül íróként átélni ahhoz, hogy az ember ráébredjen arra az alapkérdésre, hogy az élete, amelyet különbözô hatalmak befolyásolnak, nem ezeké a hatalmaké, hanem a sajátja. Itt kezdôdik az egész. Könnyű meghallani a hívást és az életet lehet nyugodtan is folytatni ennek a hívásnak az ismeretében, vagy boldog rejtegetésével. Nálam ez történetesen együtt jelentkezett az írói kívánságokkal, valami olyasmivel, amit közönségesen írói tehetségnek neveznek.

Ez valami heurisztikus élmény volt, amikor felismerte, hogy írói tehetsége van?

A tehetségemre úgy ébredtem rá, hogy elôször a tehetségtelenségemre döbbentem rá. Hogy képtelen vagyok megbirkózni a magam elé tűzött feladattal. Úgyhogy addig kellett folytatnom a harcot, amíg tehetséges nem lettem. De tehetséges csak azért lettem, mert megtaláltam a megoldásokat. Ha az ember valamit el akar mondani, méghozzá autentikus formában, ahhoz szükség van valamiféle tehetségre, mert különben lehetetlen megfogalmazni azt, amit szeretne. A tehetséghez vezetô út azonban mindig a tehetségtelenségen, a szégyenek útján vezet keresztül.

Azért az akaráson kívül még bizonyára jó néhány dologra szükség van ahhoz, hogy azt a bizonyos, kijelölt célt elérhesse az ember. Például alapos ismeretekre. Tudom, hogy éveken át tanulmányozta a filozófiai irodalom legfontosabb alkotásait. Nietzschét, Kantot, Kierkegaard-t stb.

Ezek valóban fontos mankók voltak. Az olvasmányok rengeteget segítenek, fôleg, mert felszabadító hatást gyakorolnak az emberre. Nekem akkor vált gyanússá a marxizmus, amikor 19 évesen, marxistának tartva saját magam, elkezdtem olvasni egy marxista művet és azt láttam, hogy az írója mindent tud.

Hogy nincsen kérdés, csak válasz?

Pontosan ezt. Minden meg volt válaszolva benne. Akkor fölmerült bennem a kétely. Gyanúperrel kezdtem élni, hiszen az nem lehet, hogy két-háromezer éven át mindenki fölöslegesen gondolkodott, mígnem a marxizmus mindent egyszeriben meg tudott magyarázni. A bizonytalanságom vezetett el ezután oda, hogy bizonyságokat keressek. Az elsô igazán irritáló és felizgató élmény akkor esett meg velem, amikor Kantnak az „Ítélôerô kritikáját” olvastam. Véletlenül abban a pillanatban került a kezembe, amikor a legjobban szomjaztam az igazságra. Balatonon, egy esôs napon olvastam olyan mohón, mint egy detektívregényt. A könyv arról szólt, hogy a világ nem a tôlünk független valóság, hanem hogy mi magunk vagyunk a valóság, amit csak a magunk módján tudunk fölfogni. Ez hallatlan nagy öröm volt a számomra. Elég volt ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban. Talajt adott a lábam alá, hogy jó úton járok. Aztán elolvastam Camus Közöny című könyvét, ami ugyancsak véletlenül került a kezembe. Még emlékszem, hogy az 57-es könyvvásáron 12 forintért vásároltam és azonnal elolvastam. Ez is alapélmény volt, mert az irodalom merészségérôl adott tanúbizonyságot.

Abból amit elmond, egy bizarr kérdés adódik: gondolt-e valaha arra, hogy talán épp a lágerekben eltöltött szörnyűséges idôknek „köszönhetô”, hogy feltette magának ezeket az alapkérdéseket, amelyeket az emberek nagy-nagy többsége soha nem kérdez meg magától?

Feltétlenül így van. Erre akkor döbbentem rá, amikor késôbb szisztematikusan kezdtem végiggondolni a lágerélményeimet, amelyek egyúttal egy nagy halálélményt is jelentettek. Rájöttem arra is, hogy amit átéltem, az egy nagy kiváltság, még ha valóban bizarrnak tűnik is, sôt talán szemtelenségnek, amit mondok. De most az egyszer hadd beszéljek így. Tehát az a kiváltság, hogy ott lehettem és mindezt túl is élhettem, abban állt, hogy a leglényegét láttam annak, ami a huszadik századot jellemzi. Az emberiség hanyatlását, pusztulását, hihetetlen alacsonyra sülylyedését. Mindezekrôl irodalmilag beszámolni azt jelenti, hogy az élet alapkérdéseit kell feltennünk magunknak.

Váradi Júlia

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu