buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 16, hétfo
Etelka és Aletta napja





















Évfordulók:
1859: Wilhelm Grimm halála
1883: Kós Károly születése (Temesvár)
1991: Vas István halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szerzői önkény határtalansága


2005.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Kezdem unni az irodalmi sztárcsinálás és sikerkönyv gyártás hazai, időnként átlátszó módszereit. Az irodalmi és könyvpiaci folyamatok figyelőjeként, elemzőjeként ugyan én is tisztában vagyok az irodalmi marketing, a promóciós tevékenység szerepével, de kritikusként talán mégsem szükséges asszisztálnom hozzá.
 

Legutóbb például, az Ünnepi Könyvhét előtt néhány nappal, azt olvastam a legnagyobb példányszámú napilap címoldalán, indoklás nélkül, egy interjú felvezetéseként, hogy Rakovszky Zsuzsa új regénye, A hullócsillag éve „alighanem (…) a könyvhét szenzációja lesz”. Jót mosolyogtam rajta, hiszen hogyan is lehetne, amikor a könyvhét kezdetére alig, hogy megjelenik, az alatt a négy-öt nap alatt hogyan is olvashatnák el sokan a 400 oldalas regényt, s hogyan is adhatnák szenzációs hírét tovább ismerőseiknek, hogy futótűzként terjedjen el az országban, s ennek eredményeként valóban esélye legyen szenzációvá válni?

Meg aztán miért, mitől is válhatna szenzációvá? Láthatjuk, persze, nap mint nap, hogyan születnek ebben a média által uralt és manipulált világban a sztárok és a szenzációk, de egy regény esetében a ráfogás talán mégiscsak kevés. Az már nem újdonság, hogy a kitűnő költő regényt is írt, hiszen A kígyó árnyéka című, két évvel ezelőtt megjelent varázslatos regényével a legnagyobb irodalmi díjakat is beseperte (függetlenül attól, hogy többen rámutattunk erényei mellett a mű fogyatékosságaira is). Az, hogy az ötvenes évekről írt regényt Rakovszky, ahogy korábban hírlett, önmagában talán még mindig kevés a szenzációvá váláshoz, hacsak nem úgy és olyat írt, ami valóban azzá is teheti (ha nem is négy-öt nap alatt). Függetlenül az én racionálisnak vélt kételyeimtől, a fenti hírlapi állítástól viszont bizonyára nem függetlenül, alig két héttel később az egyik hetilap szerint már „bátran az esemény szenzációjának nevezhető” a könyv, ugyan ezúttal is indoklás nélkül, s az egyik megyei könyvtár honlapján is a könyvhét szenzációjaként ajánlják a művet. A könyvheti és könyvhét körüli pörgésen túljutva talán itt az ideje, hogy el is olvassuk a regényt, és higgadtabban, megfontoltabban próbáljunk véleményt alkotni róla.

Rakovszky Zsuzsa regényét, először is, nem az ötvenes évekről írta, hanem egyrészt arról, milyennek látja egy 5-6 éves kislány – a többnyire magányos nők között cseperedő Piroska – a világot, a körülötte lévő kézzelfogható világot, benne a felnőttekkel, és a világot spirituálisabb értelemben is, a létezést a gyereknemzéstől a halálig, sőt azon túlig, történetesen, éppen az ötvenes évek közepén, a határ menti Sopronban. Az „ötvenes évek” a maga tárgyi rekvizitumaival, jellegzetes helyzeteivel, történeteivel, fojtott hangulataival, nyelvi fordulataival, szóhasználataival (a rendszerspecifikusokkal és a rendszert ellenzőkével) nem célként, még csak nem is eszközként jelenik meg a regényben, hanem inkább csak hiteles kellékként, az adott világ éppen természetes környezeteként.

A regény másrészt a maga rejtélyeskedő módján egy asszony, Flóra (a kislány édesanyja) történetét is előadja arról, hogyan keresi élete kiteljesedését, boldogságát a férje halála után néhány évvel egy új kapcsolatban, s aztán hogyan megy hozzá, mégis, egy másik férfihoz. E két regényszál nemcsak az anya-leány viszony miatt kapcsolódik és függ össze, de azért is, mert Flóra történetét részben a kislánya nézőpontjából ismerhetjük meg. Nagyon furcsa azonban ez a nézőpont és a hozzákapcsolódó narráció, a regény világát alapvetően meghatározó elbeszélői szólam. Nem is a Piroskáé valójában, hanem egy rá, rájuk (vele együtt az anyjára és a többiekre is) kívülről tekintő, meghatározhatatlan személyiségű, auktorális jellegű elbeszélőé, aki látszólag azt mondja el objektíven és tárgyilagosan, néhányoldalas hangulat- és pillanatképekben, jelenetekben, történetekben, amit a kislány lát, hall, érez, gondol, képzel. Valójában annál jóval többet és mást is, mivel megfogalmazásaiban a saját nyelvét, tapasztalatait, tudását is működteti. Ezáltal válik egyrészt bravúrosan érzékivé és átszellemítetté, időnként költőivé mindaz, amit a kislánynak a világhoz, a létezéshez (annak meghatározó pontjához, az anyjához) való viszonyáról megtudunk, másrészt zavaróan hiteltelenné. Leginkább az elbeszélő következetlensége miatt, mert hol mindent tud (húsz-huszonöt évvel később történteket is akár), a kislányé mellett mások fejébe is belelát, mély értelmű összefüggések felismerésére és megfogalmazására is képes, hol még a mondatokat is elharapja, mert Piroska csak annyit hallott, hallhatott, s ezáltal manipulálja az olvasót, összefüggéseket hagy homályban és sejtet, mintha csak vétlenül.

A kislány több szempontból is korlátozott nézőpontjába helyezkedés és a mindenféle kommentárt mellőző leíró kívülállás következtében nemcsak az anya története lenne olyannyira hiátusokkal, „üres helyek”-kel teli, hogy felismerhetetlenné is válna, hanem maga a regényvilág és a korról mutatható kép is túl szűkös lenne. Ezért tarthatta szükségesnek Rakovszky az uralkodó elbeszélői szólamhoz képest idegen anyagok, nézőpontok, szólamok közbeiktatását. Így olvashatunk, mintegy a regény bevezetőjeként néhány – különböző személyek által, különböző személyekhez írott – levelet az előzményekről: Flóra első férjével való boldogságáról, Piroska születéséről, a férj haláláról. Majd az uralkodó elbeszélői szólamot ritkán és rendszertelenül meg-megszakítva, Flórához szóló leveleket, a bátyjától, Feritől, a lakóból udvarlóvá, s legvégül férjjé váló Pistától, s egyszer egy Lilly nevű nőtől (akinek a bevezetőben is volt egy levele, de több szerepe sincs), illetve Flóra (félig-meddig titkos) szerelmétől, az ’56-ban végül szó nélkül disszidáló Barthától származó meghatározhatatlan műfajú (alakilag naplórészletekre emlékeztető, de nyelvi természetük, szerveződésük alapján akként nehezen elképzelhető, inkább én-elbeszélői jellegű) szövegeket. Ezek a többnyire váratlanul felbukkanó magánszólamok nemcsak a regényvilágot tágítják és az anya történetét alakítgatják, még így is számtalan, az olvasói fantázia számára felkínált üres helyet hagyva, de belső, szubjektív (önjellemző, önleleplező) nézőpontokkal is kiegészítik azt. Így tudja a szerző, ha nem is sokoldalúan jellemezni, de karakteresen egyéníteni az egyébként csak kívülről látható figurákat: az álszent, felfújt hólyag színpadi szerző Ferit, a sokat szenvedett, feltehetően a Gulágot is megjárt, „túl rendes” Pistát, az akaratgyenge, két nőt is megtévesztő, mert egyaránt szenvedélyesen (?) szerető Barthát. )(Érdekes, hogy a férfiakról nem sok jó mondatik el ebben a regényben). A különböző személyektől származó szövegek funkciója tehát világos, a jelenlétük mégis esetleges és önkényes.

Rakovszky Zsuzsa ebben a regényében egyszerre alkalmaz az elmúlt évtizedek (poszt)modern regényeire jellemző eljárásokat: nézőpont sokszorozást, az egymásra vonatkoztatott szólamok és igazságok, a töredezett cselekmény egyes pontjai körüli rejtélyeskedést, mozaikos szerkesztést, aktív olvasói közreműködésre „felhí-vás”-t stb. és hagy figyelmen kívül szintén az elmúlt évtizedek prózája által (is) formálgatott, az ún. epikai hitelességgel kapcsolatos elvárásokat. Többnyire tisztázatlanok például az elbeszélői szituációk, hogy az egyes szólamokat megjelenítő szövegek hol, mikor, miért születnek, de, s főként az is, hogyan, miért kerülnek egymás mellé éppen. Már A kígyó árnyékában is érzékelhető volt a regényvilágba zavaróan belelógó szerzői jelenlét, itt pedig mintha már egyenesen, az egykor halottnak vélt, mindent tudó és mindenható szerző rehabilitálása történne meg, paradox módon természetesen, hiszen, ahogy illik, a regényvilágban, belül, nincs jelölt szerzői szólam és tevékenység. Mégis fel kell tételeznünk a szerző aktív közreműködését, mert ez egy kívülről irányított regényvilág, belülről, önnön erejéből működésképtelen lenne, nem is úgy van kitalálva. A szerző, Rakovszky Zsuzsa az, aki saját gyerekkori élményeiből is táplálkozva, így találta ki és szervezte meg ezt a regényvilágot, aki önkényesen arról beszélteti hőseit, amiről akarja, olyan információt oszt meg az olvasóval, amilyet akar, olyan szöveget, s általa megjelenített eseményt úsztat be a többi közé, amilyet akar. (Jellemző, hogy Piroska élményei közül többet akár el is hagyhatott volna anélkül, hogy ez bármivel is csorbítaná a regény világát, de ugyanilyen artisztikusan megírtakkal akár növelhette is volna a számukat, legfeljebb a magamfajta olvasóban fokozta volna velük a túlírtság amúgy is meglévő érzetét.) Mindezt azért úgy teszi, hogy közben alakuljon, formálódjon a cselekmény is kicsit, összefüggések teremtődjenek, történések záródjanak, vagy akár maradjanak nyitva, ha éppen úgy van kedve (például, hogy Flóra és Bartha szerelme hogyan is, és miért is úgy végződött, ahogy). Természetesen így teszik ezt nagyjából más szerzők is, de többnyire igyekeznek észrevétlenül tenni, vagy elleplezni azáltal, hogy létrehozzák a teremtett világukon belüli elemek, mechanizmusok epikai indokoltságát, motiváltságát. Rakovszky kísérletet sem tesz rá, sőt ellenkezőleg, mintha a szándékos esetlegességekkel is a szerzői önkényt és annak határtalanságát akarná megmutatni, leleplezni (?), azáltal, hogy nyilvánvalóvá teszi.

Hogy miért, számomra rejtély, de talán mégsem azért, mert a határ(ok) kérdése, a határátlépés lehetősége és ténye, ezen írás keretei között, kibonthatatlanul sok értelemben szerepel a regényben. A határ fogalom szemantikai telítettségét, poétikus ihletettséggel exponálja már a regény élére helyezett Határok című szöveg is. Többek között még abban az elvontabb értelemben is jelen van, hogy a mű hősei (Piroska, Flóra, Bartha) előbb-utóbb átlépik az önmagukkal való azonosság, egy másiknak való megfelelés érdekében, az önfeladás határát. Flóra esetében inkább csak értesülünk ennek tényéről (a választott nézőpontok következtében róla, a regény legizgalmasabb alakjáról, az általa átéltekről, egyébként is csak sajnálatosan keveset tudhatunk meg), de Bartha monológjaiban és Piroska „újfajta engedelmességében” az óvodai erőszakos megetetésekor vagy a rossz szándékú idegen férfival való találkozásakor az átváltozása folyamatának is tanúi lehetünk. A dolgok sebezhetősége és romlandósága léttapasztalatát, ami a felnőttek számára sem lehet ismeretlen (a mű címe többek között talán erre is akar utalni), szintén Piroska élményeiben tudja a szerző igazán hitelesen ábrázolni.

Önmagában és részleteiben ugyanakkor, főként nyelvi értelemben, hiteles, pontos ebben a regényben minden mondat, minden megfogalmazott emberi érzés, helyzet, gondolat stb., még ha nem is szenzációs, csak az együttesüknek –, a mű egészének, úgy ahogy ki van találva –, hiányzik az esztétikai hitele. Fájó szívvel mondom ki ezt egy értékekben egyébként nyilvánvalóan gazdag alkotásról. S persze, azt is lehetne mondani, hogy ez egy ilyen, szokatlan, új típusú, kísérleti stb. regény(forma). Ma már mindent lehet mondani, meg írni is.

A határok eltűnése teszi vajon lehetővé?

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag fénye
Magvető Kiadó, 404 oldal, 2690 Ft

 
 
 

Elek Tibor

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu