buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Most megint itthon vagyok otthon


2005.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Fontosnak tartottam, hogy idegen környezetben mindennap magyarul is írjak, ha csak egy pár sor erejéig is, ujjgyakorlatként”. Czigány Lóránt, az emigráns magyar író, irodalomtörténész hetvenedik születésnapjára 1971-81 közti kaliforniai és londoni éveiről készült naplóját Írok, tehát vagyok címmel a Kortárs Kiadó jelentette meg. Czigány Lórántot Szász Boglárka kérdezi
 

Naplójából értesültem, hogy egészen pontosan június 3-án töltötte be 70. életévét. A napló bizonyos részei korábban már megjelentek folytatásokban. Az évforduló miatt érezte fontosnak, hogy kiegészítve, könyv alakban is megjelenjék?

• Ott kell kezdenem, hogy ez a napló nem publikálásra készült. Annak idején, az 1970-es években, amikor írtam, nagyon el voltunk zárva Magyarországtól. Már abban az értelemben, hogy nem reménykedhettünk, írásaink cenzúrázatlanul is megjelenhetnek idehaza. Mikor a 90-es évek végén hazaköltöztünk Budapestre, és a papírjaimat rendezgettem, különböző éves előjegyzési naptárakban megtaláltam régi feljegyzéseimet. Egy-két részt leadtam belőlük folyóiratokba, kíváncsi voltam a visszhangra. Nyilván, amiben élő személyekről van szó, az mindenkit érdekel. Főként azokat, akikről szó esik benne. A Kortárs Kiadó igazgatója, Mátis Lívia elolvasta az egész anyagot, és megígérte, hogy a hetvenedik születésnapomra kiadja. Magam sem gondoltam, hogy a szó szoros értelmében ilyen vaskos, nehéz tárgy lesz belőle.

Valóban, döbbenetesen őszintén nyilatkozik benne akár pozitív, akár negatív értelemben közismert közéleti személyiségekről, mint Gombár Csaba vagy Vitray Tamás, Lukács György, Sütő, Csoóri, Cs. Szabó, Jancsó, Szabó Magda, Bíró Yvette, Károlyi Amy – sorolhatnám a végtelenségig mindazokat, akikkel az emigrációban érintkezett. Közülük sokan még élnek. Gondolt arra, hogy kihagyja a kényesebb részeket?

• Amikor írtam, nem gondoltam az olvasóra, nem fogalmaztam tapintatosan. Most utólag viszont vállalom, amit írtam, még akkor is, ha az elmúlt húsz-harminc évben esetenként megváltozott a véleményem. Semmit nem töröltem az eredeti szövegből amiatt, hogy még ma elő személyekről (is) írtam, és hogy az érintettek esetleg nem veszik jónéven. Akkor az volt a véleményem. Mentségemre szolgáljon, hogy magammal szemben ugyanilyen kíméletlenül őszinte voltam a naplóban. Talán felmentést ad az, hogy nem használtam kettős mércét.

1971. január 1-je a kezdődátum. Akkor már tizenöt éve élt angol illetve amerikai emigrációban. Egy helyütt Kabdebó Tamás kapcsán mégis azt írja a magyar emigráns írókról: „hiába, nem tudunk beilleszkedni”. Hogy látja ezt most ennyi év távlatából?

• Valójában azonban a be nem illeszkedés nem volt annyira rossz, mint lehetett volna sok más országban. Nem azt jelentette, hogy nem vettek bennünket emberszámba, de valahogy éreztük, hogy bizonyos szempontból másodosztályú állampolgárok vagyunk. A színesbőrűek is így érezték, bár ők inkább harmadosztályúak voltak. A rendszerváltozáskor 1990-ben Antall József néhányunkat hazahívott. Pillanatok alatt kistafírungoztak: személyi, munkakönyv, TAJ-szám. Londonba akkreditált diplomataként tértem vissza. Mivel gyakran kellett hazajárnom, 1992-ben vettem ezt a lakást, ahol most beszélgetünk. Azóta a feljegyzéseim szerint öszszesen hat évet töltöttem Magyarországon. Valójában most itt vagyok otthon megint. Tavasszal és ősszel élek idehaza, nyáron és télen a forróság, a hideg, illetve az uborkaszezon elől utazom Londonba. Épp holnap indulok vissza.

Találtam egy érdekes mozzanatot 1972-es feljegyzései között a svájcisapkájáról. Mintha megpróbált volna ekkor leszámolni ötvenhatos emlékeivel.

• A svájcisapkát melósok hordták és ’56-ban mi, egyetemisták. Az emigrációban szintén viseltem, mert kegytárgy volt, ugyanúgy, mint a lyukas zászló. Egy alkalommal a Csendes-óceán partján lefújta a szél a fejemről. A tengerbe esett. Intő jelnek tekintettem („és a Csendes-óceánnál, véget érnek a csaták”). Akkor elhatároztam, hogy többé nem hordok svájcisapkát. „Svájcisapkátlanságom” nem tartott soká, mert ha megnézi, az előszobában most is fel van akasztva egy baszk sapka, amit Santiagóban vettem. A ’70-es, ’80-as években hazai látogató kortársaim nem tartották ildomos viseletnek. Az Illyés-vers parafrázisával: ha sehol is, otthon állok, – akárhol állok, ott egy darab Magyarország van, Londonban éppúgy, mint Spanyolországban. A szó szellemi értelmében akkor is egy virtuális Magyarországon voltam, ha Los Angelesben nézegettem az egyetemi könyvtár magyar anyagát. Fizikailag a londoni lakásom volt az otthonom, de a ’70-es évektől már rendszeresen hazajártam. A ’60-as években a British Museum könyvtárában az egész magyar anyag az én kezemen ment keresztül, az összes folyóiratot láttam. A múzeumban rengeteg itthoni kutató fordult meg, mindenről értesültünk, mindent olvastunk.

Mit jelentett kétnyelvűnek lenni már a 70-es években Amerikában és Londonban egyaránt?

• Először is nagy volt a meglepetés, mert az ’50-es években mindenki tanult itthon valamilyen nyelvet. De a nagy elzártságban akkor el sem tudtuk képzelni, hogy partiképesen is meg lehet tanulni egy nyugati nyelvet. Még az oroszt sem, amit évekig tanult mindenki, de két szót sem tudtunk szólni. Majdnem tíz vagy tizenöt évig tartott, míg eljutottam oda, hogy már egy angol szerkesztővel is merjek vitatkozni stiláris kérdésekről. Korábban erről szó sem lehetett. Rájöttem, hogy a gondolatmenetet is a másik nyelv logikája, és asszociációs rendszere szerint kell felépíteni. Nem lehet magyarul gondolkodni és angolul írni. Ugyanez fordítva is igaz. A ’70-es években megjelent egy angolul írt tudományos munkám itthon. Meg kellett kérnem, hogy fordítsák le magyarra, mert én fordítás helyett inkább átdolgoztam volna. Egy idő után a két nyelv külön él az ember fejében. Még csak nem is keveredik, abban az értelemben, hogy különböző kifejezéseket, idiómákat megpróbálnék átültetni egyik nyelvről a másikra.

A berkeley-i évek alatt megbecsülték-e a magyar irodalomtörténészt és önt személy szerint?

• Az egyetemen lengyel, román, csehszlovák és jugoszláv nyelv- és irodalomoktatás is folyt az orosz mellett, s így a magyart természetesen fogadták: egy másik kelet-európai nyelv. De az oroszon kívül mindegyikre kevés volt a jelentkező Egyik tanév elején kollegám, Czeslaw Milosz (akkor még nem Nobel-díjas író) büszkén mondta, hogy neki lengyel szakon három diákja van. Abban a tanévben nekem véletlenül öt irodalom szakos hallgatóm volt. Minden évben bizonytalan volt, hogy a Kongresszus megszavazza-e a költségvetést a következő tanévben magyartanításra. Ha konferenciára hívtak meg, nehéz volt „eladni” magyar vonatkozású témát, a sok szlávista között. Ebből a szempontból sokat javult a világ, az utóbbi negyed században hazai kollégák sokkal többet utaznak, gyakrabban járnak konferenciára. Emlékszem, a ’70-es évek elején volt egy nagyszabású öszszehasonlító irodalomtudományi konferencia Amerikában, amire pesti kollegát is meghívtak, de az illetőt nem engedték ki. Nagyon megnézték akkoriban, kit és miért engednek külföldre. Így „magyar színekben” az emigráns Karátson Endre indult, aki a lille-i egyetemen volt professzor. A jelenből visszatekintve arany volt az élet Berkeley-ben akkoriban, vidám, lezser, pezsgő társasági-szellemi életet éltünk.

Hogyan fogadta önöket az angol kultúra a 70-es években? Hiszen addigra az ön által alapított Szepsi Csombor Kör már elég sok magyar nyelvű kötetet és előadást tudhatott maga mögött, sokat tett a magyar irodalom megismertetéséért.

• Elfogadtak. Rengeteget dolgoztunk a BBC-be illetve a Szabad Európa Rádióba – én inkább az előbbinek szerettem dolgozni. Ha valamit megrendeltek, és volt időm illetve kedvem, megírtam szakmai publikációként is. Rengeteg kéziratom van. Sikerült ezekből a régi emigráns írásokból összeállítani egy kötetet, amely 2003-ban jelent meg Vakrepülés címen.

A naplóból úgy tűnik, ebben az időszakban már gyakran járt haza Magyarországra.

• Először 1965-ben jöttem haza, igaz, hivatalos ügyben, de akkor ez így is nagy ritkaságnak számított, azt hiszem, én voltam az első ötvenhatos, akit beengedtek. A British Museumban dolgoztam, ahonnan hivatalosan küldtek magyar antikváranyagot vásárolni. Mivel a németek fizették azt, ami a bombatámadások alatt elpusztult a British Museumban, nem számított, melyik régi magyar könyv mennyibe került, mert amit megvettem, azt a német jóvátételből fedezték. Aztán voltam magánemberként az anyanyelvi konferenciákon, amelyeket egyértelműen azért rendeztek, hogy szemmel tarthassák a Nyugaton élő magyarokat. Hallgatólagos megállapodás szerint a politikai kérdéseket nem feszegettük, csak az „anyanyelvet ápoltuk”. Mi viszont „trójai falónak” tekintettük a konferenciákat, hogy a nyugati magyar irodalom értékeiből becsempésszünk valamit, hogy otthon is olvashassák, hiszen a nyugati magyar írás tiltott gyümölcs volt korábban. Valamennyire megindult az ozmózis a hazai és a nyugati magyar írók között; a rendszerváltozás után aztán nem volt többé akadálya az eszmék szabad áramlásának.

Hogyan határozza meg a nyugati magyar irodalom szerepét most a magyarországi irodalmi életben?

• Rara avis, ritka madár volt a nyugati magyar író. Az idősebbeket közülünk, akiknek volt hazai írói múltjuk, (például Cs. Szabó László, Faludy György vagy Határ Győző,) itthon ugyan ismerték, de róluk sem tudták, hogy akkor éppen mit is írnak Nyugaton. A fiatalabb korosztály, az én nemzedékem, Nyugaton kezdett el írni magyarul (is). De minket nem vettek komolyan, mert hogy lehet valaki mondjuk Kanadában magyar író! Mára kiderült, hogy igenis lehet. Nagyon sok szellemi érték került haza. Ha megnézzük a könyvpiacot, mindig van legalább három-négy új könyv, aminek nyugati magyar író a szerzője. A költők közül sokan kaptak József Attila-díjat. Igen, jelen vannak, jegyzik őket. Persze, azért nem vagyunk annyira jelen, mintha mindig itthon éltünk volna, mert valahogy egy kis „idegen szagunk” csak maradt. De hát édes Istenem, ezzel kell élni.

Néhány évvel ezelőtti egy interjúban azt nyilatkozta, hogy nem merne saját nyugati magyar kollégája művéről kritikát írni. Most is így gondolja?

• Engedje meg, hogy pontosítsak: nem akarnék. Szerintem hazai kritikus írjon a nyugati magyar író műveiről, mert az hitelesebb, a nyugati magyar író ezáltal kerül be a hazai irodalmi tudatba. Vállalni persze vállalom őket, mert mindannyian külső rálátással gazdagítjuk az irodalom sokszínűségét. A mindenkori „hivatalos” magyar irodalmi kánont egyébként is eleve rühellem. Jó példa erre ez a bizonyos A Nagy Könyv játék, ahol az olvasók szavaztak ugyan, ám az irodalomtechnikusok felügyelték, nehogy ne megfelelő könyv kerüljön be vagy túl sok lektűr a mérvadó száz közé. Az egészet teljesen nevetségesnek tartom, mert hamis, mesterséges a szituáció.

Lesz-e folytatása a naplónak? Időben ugyanis azzal zárja feljegyzéseit, hogy egy amerikai ösztöndíjnak köszönhetően megírta a magyar irodalom történetét angolul, ám ez csak négy évvel később, 1984-ben jelent meg az Oxfordi Egyetemi Nyomdánál. Őszintén érdekelne, hogy feldolgozta-e önmagában több hazai kritikus, többek közt Szegedy-Maszák Mihály erős kritikáját.

• Ez pontosan a kánonok ütközése. Nem arról írtak, hogy mi van benne, hanem mindenki megnézte, hogy kiről nincsen benne szó. Vagy hogy akit ő romantikus írónak tart, én miért sorolom a klasszicisták közé. Ezeken csak mosolyogtam, mert ezek egyszerűen értelmezési kérdések. Némi szerény dicsekvéssel fűzném hozzá azonban, hogy mikor megváltozott a rendszer, nem volt olyan sorom a modern irodalomról, amit szégyellnem, vagy megváltoztatnom kellett volna. Soha nem írtam felszabadulásról, a szocializmust dicsőítő költőcskékről. Viszont ha megnézik a megfelelő fejezetet, kiderül, hogy amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, egyetlen magyar irodalomtörténetben szerepelt a neve: az enyémben, az, amit 1976-ben írtam róla. Az itthoni irodalomtörténetekben, még a kortárs irodalommal részletesebben foglalkozó Kulcsár Szabó Ernőében sem méltatja figyelemre. Ráadásul nem vagyok biztos abban, hogy akkori kritikusaim közül ma mindent vállalnának abból, amit annak idején kifogásoltak. Ami a naplót illeti, utolsó bejegyzésként 1981. december 31-én beírtam, nem lesz folytatása. Rendszertelenül írogattam ezt-azt ezután is dátum nélkül, majd teljesen abbahagytam. Őszinte ember vagyok, nagyon sok epés dolgot írnék le, minek fájjon ezért a fejem. A kiadó kérné, hogy ezt hagyjam ki, azt tompítsam le. Név nélkül, célzatos utalásokkal pedig már nem az igazi. Egyszóval nem látom értelmét.

Most min dolgozik?

• Szemérmesen bevallom, hogy ebben a pillanatban épp a napló kiadásának fáradalmait pihenem ki. Rengeteg munka volt vele, ellenőrizni kellett az adatokat. Mondanék egy példát: az eredeti feljegyzéseimben majdnem mindennek angolul szerepel a címe, időközben azonban itthon is megjelentek azok a könyvek vagy filmek, amelyekről szó esik. Ki kellett keresnem a magyar fordítást: egy francia filmnek miért az angol címét olvassa a hazai olvasó. De szeretnék dolgozni. Nemrég megtaláltam az ún. „együgyű történeteket”. Ezeket a novellacsírákat akkor írtam, amikor 1969-től négy éven át magyar irodalmat tanítottam a kaliforniai egyetemen, Berkeley-ben. A hazai, „hivatalos” nyelvkönyvekben ugyanis borzasztóan esetlenek és vonalasak voltak a fordításra szánt magyar szövegek. Gondoltam, ennél jobb példamondatokat tudok írni. Szándékosan szegényes szókinccsel, de azért eléggé érdekes történeteket sikerült kiagyalni. Ebből műfajt teremtettem, így születtek meg az együgyű történetek. Ezeket szeretném kötetben kiadni, pillanatnyilag mást nem tervezek.

Mi lesz a nyugati magyar irodalommal? Van-e második generáció?

• A mai Magyarországról már nem kell emigrálni, tehát második generáció nincs, nem is lehet. Akik 1990 után mentek nyugatra, azok már nem irodalommal foglalkoznak. Jobban érdekli őket a színházi, filmes, rockzenei világ. Már nincs meg az a szellemi összetartozás, ami ’56-ban, mikor huszonévesen a három-négyszáz egyetemi korú emberből lett legalább harminc író. A fiatalabbakat kevésbé ismerem, ahogy öregszem, kevesebbet olvasok, és nem is mindig szépirodalmat. Főleg folyóiratokból jutok hozzá a mai lírához, és bevallom őszintén, kissé problematikusnak tűnik számomra. Megint beszélhetnénk „versdömpingről”, amiről Domokos Mátyás beszélt hajdanában. Persze akadnak még valamire való könyvek. Nemrég került a kezembe például Alexa Károly Quodlibet című munkája, amelyben nagy felkészültséggel, jó rálátással úgy ír az irodalomról, hogy bárki megérti, még én is. Ami manapság nagy dolog, mert sok könyvet már a címe miatt leteszek.

 
 
 

Szász Boglárka

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu