buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Társ és Tanú


2005.06.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Társa, tanúja és eleven tükre a kortárs, a huszadik századi magyar irodalomnak. Két régi kötetének címét idézve: mindig „a pályatárs szemével” írt „ugyanarról másképpen”. Nem hivalkodva sem tágas személyes ismeretségkörével, sem tudós és választékos különvéleményével, csak megírva, amit érez és gondol – hitelesen, szépen. Nem igazodva semminemű napi követelményhez, kívánalomhoz, de az alkotókat sem méricskélve, hanem kihez-kihez önnön minőségében közelítve. S eközben ő maga is áttűnt a részletezésen és összegzésen, amelyet literatúránkról jegyzett. Kritikában, esszében, tanulmányban, publicisztikában, s persze szerkesztőjükként is méltó társául mindazoknak, akiknek vonzásában élhetett, írhatott. A saját veretesen tiszta stílusában.
 

– Mesebeli évszámhoz érkezett: most töltötte be hetvenhetedik évét. Gratulációmat kérdésekkel szeretném megtoldani: e hosszú lét elkezdéséhez hol, s miféle útravalót kapott?

Lexikonszócikkbe való, vagy regénybe illő választ adhatok erre. Nem fárasztom az olvasót, inkább az előbbit bővítem kissé. Ma már jellemzőnek tetsző véletlenek sora határozza meg családi életkezdésemet, alma matereimet. 1928-ban születtem Gyulán, az ott nevezetes Pálffy-házban. Pálffy Albert lakta egykoron, aki a Tízek Társaságának tagja volt, Petőfi barátja. Anyai ágon a vízépítő mérnök Bodokiaktól származom; dédapámat, Bodoki Károlyt Széchenyi nevezte ki a Körös- és Berettyó-völgy szabályozási és ármentesítési munkálatainak irányítójává. A Bach-korszakban elbocsátották, akkor megalapította a megye első takarékpénztárát. Az 1855-ös árvizet követően mégis az ő tervei alapján szabályozták a Fehér-Köröst. Apai ágon Domokos-elődeim partiumi és békési paraszti sorból emelkedtek föl; az első közülük a debreceni református kollégium révén (ahol Arany Jánosnak is társa volt) végül tanító lett. Más tanítók, lelkészek, bírák követték, apám a makói bíróság elnöke volt. Hosszú még felmenőim további története. Szüleim Gyuláról Makóra költöztek, első emlékeim már onnan valók. A helyi Csanád vezér (ma: József Attila) Gimnáziumban tanultam. Megvallom: eleinte – a sok memoriter miatt – utáltam az irodalmat. Aztán egyik osztálytársam, már nem tudom, miért, kölcsön adta Ady verseinek piros kötéses gyűjteményét, a nevezetes Athenaeum-kiadásban, amelynek borítóján a költő „megrajzolt” feje látható. Elkezdtem olvasni, olvastam, olvastam, s egyszer csak – nyilván anélkül, hogy értettem volna az okát – villanyos ütés ért. És attól kezdve elbűvöltje lettem az irodalomnak. Jóval később, Szerb Antal sorainak olvastán döbbentem rá: abban az életkorban ejti igazán rabul az embert „a félig értett dolgok gyönyörűsége”. Nyilván ez történt velem is. S hozzá kell tennem: abban a mezővárosban ott zajlott az utcán az élet színe és visszája. Sok tekintetben mintegy eleven illusztrációjaként Ady társadalmi, politikai, szociális igazságának. A magyar ugarral tehát én nem fogalmak révén találkoztam, hanem ekképpen megtestesült versekben. Ady hitelének, szinte mágikus erejének köszönhettem aztán, hogy már kiskamaszként szenvedélyes olvasóvá lettem. A prózában pedig elsőként Móricz Zsigmond regényeinek. Teljességének, sodró stílusának, nyelvi expresszivitásának, eredetiségének. A lírában még nem kis részt a Cserépfalvi-féle József Attila-kiadásnak. Volt ugyanis a városban néhány irodalom iránt rajongó, névtelenül maradt ember, akitől könyveket kaptam kölcsön, szinte számolatlanul. Így nemcsak a hazaiakat „faltam”, hanem már korán a világ literatúráját. Többek közt Thomas Mann, du Gard, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Proust, Flaubert, Mauriac szerepelt az olvasmányaim közt. És hamar: Dante. (Igaz, akkor még csak rossz fordításban.) De például Radnóti Orpheus nyomában című műfordítás-kötete jóvoltából külföldi költőket szintén olvashattam, Apollinaire-től Georg Traklig. Korán érdekelt a filozófia is, mondjuk Platón, Kant, Nietzsche, Bergson, már amennyire őket fokról fokra megközelíthettem. Mindebben segítségemre volt, hogy 1945-ben a városba került Lator László (azóta is egyik legjobb barátom), akinek versei valamelyik helyi lapban már akkor megjelentek. Afféle spontán önképzőkört alkottunk néhányan, akik az irodalmat a világ legfontosabb dolgának tartottuk. Ez a meggyőződésem azóta sem változott. Mert – ahogyan Kosztolányi mondja – „Lelkem ha kérte, amit a sors nem adott, / Arany János bűvös szavával mulatott” – azért én az irodalomtól kárpótlást kaptam. S ennél különb elégtétel számomra azóta sincsen.

– Szeged: bölcsészkar, Budapest: magyar-német-filozófia szak, Eötvös Collegium – biztosnak ígérkező előiskolák egy majdani filológus, vagy akár író számára. S eközben olvasmányainak jó része egyszer csak megelevenedett, találkozhatott addig legföljebb távolról tisztelt szerzőkkel. Miként társult önben irodalomhoz az élet, élethez az irodalom?

Szegeden valóban a bölcsészkarra iratkoztam, de akkor még szabad választást engedélyeztek minden egyetemi polgárnak. Így átjártam a jogra, s ott két éven át Bibó Istvánt hallgattam, sőt kollokváltam is nála. Később, amikor följöttem Pestre, az Eötvös Collegiumba, majd a Válasz körébe kerültem, személyesen is találkoztam Bibóval. Tisztáztuk ezt, emlékezett rám, a furcsa, „hogy kerül oda” bölcsészre. A kollégium „szabad szerda estéire” bejártak írók, költők, köztük a Válasz alkotói is, így hamar megismerkedhettem akkori szellemi életünk színe-javával. Eljött hozzánk, sokak közt például Lukács György, Rónay György. Vagy Kolozsvári Grandpierre Emil, aki akkor a Magyarok szerkesztője volt. De már korábban, 1947-ben átvitt valaki Szegedről Hódmezővásárhelyre, ahol a Bercsényi utca 37-ben egy egész délutánt tölthettem Németh Lászlóval. De visszatérve a kollégiumhoz: ott barátom lett Fodor András, majd az ő révén megismertem például Rába Györgyöt, Kormos Istvánt. S eljutottam a Darling presszóba, ahol az ott kávézó, beszélgető írók közül például Mándy Ivánnal is találkoztam, akivel aztán a haláláig jóban voltunk. Zavarban is vagyok ezzel, hiszen az akkori és a mai irodalmi világnak szinte minden szereplőjét fel kellene sorolnom. Hivalkodásnak hatna, pedig ez csak mesterségemből adódott, hiszen később a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője lettem. Különben a mind gyakoribb találkozások is nyilvánvalóvá tették számomra azt, amit Szabó Lőrinc is megír Valóság és vers című könyvének egyik elemzésében: a költő és műve nem mindig azonos azzal a civil személlyel és annak életével, aki a verseket írja. De hát így van másokkal is: az agysebész sem agysebész, amikor vacsorázik. Hamar megtudtam ezt, így mindig el tudtam választani a kettőt, és esetleges kellemetlen köznapi tapasztalatomtól csöppet sem függött a mű iránti tiszteletem, szeretetem. Az alkotó sem járhat, lebeghet folytonosan alkotásának magaslatában.

– Az esszé-, kritika- és tanulmányíró nyilvánvalóan professzionista olvasó. Kis túlzással élve: a Gutenberg-galaxis szemlélőjeként, feltérképezőjeként, elemzőjeként képes maradt-e még az olvasmányok igazi, akár önfeledt befogadására? Vagy ez csak mondvacsinált ellentét?

Bennem, és úgy hiszem, minden normális irodalmárban kézen fogva jár a kettő. Élvezője voltam és maradtam az irodalomnak, függetlenül attól, hogy aztán esetleg írtam vagy beszéltem róla. De különben is: ha egy írás megszólítja az embert, arra könnyebben, természetesebben képes reagálni, mintha az esetleg hidegen hagyja. Soha nem éreztem feladatomnak, hogy olyasmiről próbáljak esszét, kritikát, bármit írni, amihez belső közöm nem volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak rajongva, magasztaló mondatokban tudnék szólni arról az írásműről, amely hatott rám. S éppen, mivel nem voltam frigid a szellemi élményekre – ahogyan Weöres Sándor mondja (akivel különben szintén nagyon korán, már 1948-ban megismerkedtem): amikor „a hátgerincem borzongott belé”, nem volt szükségem előteóriákra ahhoz, hogy valakire rezonáljak, hogy hozzá közeledjek. És szintén korán megértettem azt, amit Osvát Ernő így fogalmazott meg: „Ami tökéletes, annak nincsenek méretei”. Magyarán, ha elolvasok egy Tóth Árpád-verset, amely a maga nemében tökéletes, azt nem méricskélem mondjuk Ady Endre formátumához. Ami persze nem zárja ki azt, hogy az élmény, az esztétikai tapasztalat birtokában aztán az írót és művét a kor vagy a világ irodalmában elhelyezzem. És azt is tudtam, amiről szintén Tóth Árpád ír szkepszissel, hogy az irodalom s egyáltalán a művészet „a lélek fényűzése”. A magamfélének ezért is erkölcsi alfája-ómegája, hogy belehazudni ezért sem szabad abba, ami – itt meg hadd idézzem magát Shakespeare-t – „szent őrületben égről a földre, földről az égre villan.” Mert amit puszta spekuláció hoz létre, az olyan lesz, mint a moniliás gyümölcs. A kritika-, illetve esszéírásban nem könnyű az embernek magát ehhez tartania. Mert volt idő, amikor az őszinte dicséret denunciálássá válhatott, az elmarasztalás nemkevésbé. S e tekintetben a marxizmus művészetpolitikája, illetve mondjuk a posztmodern „elvárásrendszere” között nincs különbség. Mert mindkettőt voluntarista türelmetlenség jellemzi, amely csak azt hajlandó elfogadni, amit ő előír. Festő barátom, Csernus Tibor annak idején a nagybányai festészet nyomán indult. S akkor azt mondták neki: „Fesse csak nyugodtan azt, amit lát, csak egyre vigyázzon, ne az legyen a képen. Hanem az, ami majd harminc év múlva lesz.” Színtiszta futurisztikus voluntarizmus. De hát igazi író, festő csak arról tud írni, azt tudja ábrázolni, amit lát, és nem azt, amit látnia kellene. Az ilyen agresszív teóriák úgy képzelik a világot, mint a Hófehérke gonosz mostohája, aki eltöri tükrét, ha az igazat mutatja. Tükörtorzításra vagy -törésre én alkalmatlan voltam. S e tekintetben – anélkül, hogy provokatív lettem volna, nem vállaltam semmiféle „kiegyezést”, alkut. Tudva, hogy a legtöbb, igazi értékű írás – amiként a költő mondja – „csempészáruként jön be a világba”, kivártam, amíg nem kellett hazudnom. Ezért is jelent meg első könyvem csupán 1977-ben, ötvenesztendős koromban.

– Ismeretes, hogy már huszonöt évesen, 1953-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője, majd 1967-től főszerkesztője lett. De más kiadóknak (Századvég, Osiris) is volt irodalmi vezetője. Újabban pedig a Nap Kiadó meghatározó sorozatainak (In memoriam, Emlékezet, Magyar eszszé) szerkesztője. Mit művel e mesterség gyakorlója a kéziratokkal?

Vannak írásra ingerlő írások, és vannak, amelyek olvasásra késztetnek. És vannak persze, amelyek mindkettőre. A Szépirodalmiban főnökünk, Illés Endre, a valahai orvos – és „metszően” pontos „krétarajzok” szerzője – mondogatta: úgy kell működnünk, akárha egy sebészeti ambulancián volnánk. Hiszen sorra jönnek az új meg új kéziratok, mindegyik más eset, s nekünk azonnal cselekednünk kell. Tehát használható diagnózist kell készítenünk. Ilyenkor pedig tilos mismásolni. Így a kemény és korlátolt időkben is maximális őszinteséggel dolgoztunk. Nincs tehát okom panaszra, hiszen a magyar irodalomnak abban a káprázatos időszakában lehettem szerkesztő, esszéíró stb., amely a Nyugattal (sőt már A Héttel, Kiss József lapjával) indult, és – hét-nyolc nemzedéken át, Adytól, Móricztól, József Attilától Szabó Lőrincig, Weöres Sándorig, Ottlikig és tovább – beragyogta a huszadik századot. Literatúránk eme fényességével még nem egyenértékű a kritikai föltárás és értelmezés. Ugyanakkor köztudomású: a magyar irodalom gondolkodó irodalom. Ezt mutatja az is, hogy íróink – a legkülönbözőbb műfajokban – egymásra is reagáltak, egymás alkotásairól, életművéről is folyton írtak. Olyan virtuális irodalomtörténet jött így létre, amely az utókornak kikerülhetetlen forrásanyaga, kincsesbányája lehet. Ezért is örvendetes számomra, hogy olyan sorozatok szerkesztésére kaptam megtisztelő lehetőséget a Nap Kiadótól, amely ilyen tükörben mutatja meg íróink személyiségét. Recepciók révén rajzolja meg mintegy legnagyobbjaink szellemi regényét. (Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Örkény István, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Szabó Dezső, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Tömörkény István, Vas István.)

– Mint említettük: abban a különös-különleges szerencsében részesülhetett, hogy nemcsak olvasta a kortárs géniuszokat, nem csupán írhatott róluk, de legtöbbjükkel kezet is foghatott. S minthogy a sors kegyelméből ön hosszú életet él, el kell viselnie, hogy közülük egyre kevesebbekkel találkozhat...

Mondhatnám erre: csak fizikai valójukban tűntek el, itt vannak mindannyian az otthonomban, könyvespolcaimon. József Attila háromnegyed évszázada halott, de számomra elevenebb, mint az épp körülöttem nyüzsgő élet. S noha ez így van, valójában keservesen hiányoznak. S mert hozzátartoznak személyes létemhez is, azt kell őrző fájdalommal éreznem, hogy távozásukkal egyre zsugorodik az én világom is.

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu