buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ö-ön a tö-ök


2001.07.17

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Peer Krisztián beszélget Tőzsér Árpád pozsonyi költővel a Finnegan halála c. új kötete kapcsán
Hogyan tud konfrontálódni a költészet a világgal, amelyben megszólal, hogyan tudja a (vers)beszéd meghatározni a „helyet”, ahonnan elhangzik? Semmiképp sem úgy, hogy idegenkedve elfordul tőle. Inkább visszatükrözi: lássa végre magát. Tőzsér Árpád új verseiben nem lép túl e mai korcs koron, inkább egy olyan hagyományba (utalásrendszerbe) írja át (a versen kívülit a vers valóságába), arra a nyelvre fordítja le, mely nyelv még mert versenyezni a korral, voltak nagy szavai, egyértelmű kijelentései, tudtuk: KI MIKOR VICCEL.

 

• A verseiben felfedezhető utalásháló (ajánlások, átiratok, maszkos versek, kölcsönzött motívumok stb.) a legújabb kor költészetének egyes irányzataira jellemző, miközben ezt a kort és kellékeit (a gyorséttermektől az informatikáig) meglehetős szarkazmussal idézi meg a verseiben; valóban hiányzik napjaink világából a mélység és a költészet?

– A költészet természetesen nem hiányzik (amíg lesz nyelv, költészet is lesz), a mélység, az igen, az hiányzik. A költészet viszont olyan, amilyen a kor: mélység nélküli, sekélyes, efemer jellegű. Mint amilyen az ókori Rómában az augustusi aranykort követő ezüstkor, vagy a barokkot követő rokokó volt.
Kosztolányi írja a Négyesy-nekrológjában, a temetés és a századforduló egyetemista fiatalságáról, íróiról: „Hogy milyen könyvet rejtegetnek zsebükben, azt szinte láthatatlan is ki lehet találni. Nietzschét vagy Stirnert, vagy Marxot, vagy Baudelaire-t”. Száz év kellett hozzá, hogy az említett szerzők a zsebekből beljebb, a bőr alá, sőt a zsigerekbe költözzenek: Stirner és Nietzsche Kosztolányiéknál még csak póz, a mai irányadó íróinkból viszont már hamisítatlan egoizmus és metafizikátlanság zuhog. S plusz még az a valami, amit Lyotard condition postmoderne-nek nevez, de tulajdonképpen a sztoicizmus sima újra-melegítése. Ezt a filozófiát (vagy inkább talán erkölcsi tartást) legutoljára a XVII. századi manieristák melegítették föl, s mivel a filozófiák általában nem úgy működnek, mint a káposztaleves, amely tudvalevően minden melegítéssel ízesebb lesz, a sztoicizmus posztmodern változata már meglehetősen poshadt. S annál inkább az, mert a mi posztmodern sztoikusaink nem Seneca bátor sztoicizmusát melegítik föl, hanem Epiktétosz rabszolga-logikáját, s a saját anyját is feljelentő Lucanus gyáva, szemforgató önzését. A mi sztoikusaink gyávaságból (hogy ne kelljen vállalniuk a következményeket) olyan emberi szubsztanciákat mondanak vagy tartanak nem létezőknek, mint a szeretet, a boldogság, az öröm, a gyűlölet, a szenvedés, a szorongás, a fájdalom, az álom, a képzelet, a sejtelem, a csodálkozás stb., tehát mindent, ami valamiképpen túlnyúlik rajtunk, s a metafizika irányába mutat. A posztmodern író, költő kialakított magának egy olyan nyelvet, amelyben a fenti fogalmak, kifejezések direkt módon már valóban nem jelenhetnek meg hitelesen, s aztán gyorsan kijelenti e fogalmakról, hogy a „napjaink világában” érvényüket veszítették. Én meg, aki a „nyelvi megelőzöttség” gondolatát csak addig tartom gyümölcsözőnek, ameddig a művészi tervet van hivatva kiigazítani (vö. Valéry: A verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát), de amennyiben ez a bizonyos nyelvszempontúság a költészet nyelvi behatároltságát is jelenteni kívánja, annyiban abszurdumnak tartom (hisz az a vers, amelyik – sejtés, képzelet formájában – nem tud a „nyelven túlira” utalni, az nem költészet), szóval én ezek után csak azt tehetem, hogy azon a bizonyos ma érvényes költői nyelven elismétlem, amit Voltaire mondott Leibnitz sztoicizmus-gyanús filozófiájáról: „Bolondságot beszélnek, akik azt állítják, hogy minden jól van; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van”. Azaz megpróbálom az ellenvéleményemet az állítva tagadás, a közvetett állítás szarkazmusába, iróniájába csomagolva eladni.

• Néha úgy tűnik, a határon túli költők horizontja tágasabb, mint itthoni kollégáiké. (Például a magyar neoavantgárd centruma is a „periférián” volt/van.) A kisebbségi létből származó hátrányokat mennyiben képes az általa nyújtott „szabadság” ellensúlyozni?

– A „kisebbségi létet” (én inkább „határon túliságot” mondanék) valóban fel lehet fogni akár szabadságként is. A „kisebbségi költő” szabad a hazai szekértáborok, klikkek acsarkodásaitól, s nem érzi annyira talán az „irányadó kritikai iskolák”, a diktált kánonok kötelező mivoltát sem. De „szabad” az állandó kritikai konfrontálódás, megmérettetetés egészséges légkörétől is. Az idegen nyelvi hatások alatt szabadabban kezeli talán az anyanyelvét, a kultúráját is, mint a magyarországi kollégája (Borges beszél valahol a zsidók hasonló szabadságáról, mikor azt mondja, hogy a zsidó írók nagy, nyugati újításait elsősorban e szerzőknek a nyugati kultúrákhoz való gyengébb kötődése, másság-érzésük magyarázza), de ugyanakkor ez a gyengébb kötődés azt is eredményezheti, hogy a kisebbségi írásbeliség beleragad a félnyelvűség, a félműveltség, a provincia sarába. A kisebbségi poéta a kicsit természetellenes helyzeténél fogva gyakrabban kényszerül magának föltenni „lenni vagy nem lenni”-szerű kérdéseket, de ugyanakkor azt látjuk, hogy ilyen kisebbségi egzisztenciális-bölcseleti dilemmákból csak a legritkább esetben születik időtálló mű (példának hirtelen csak Domonkos István Kormányeltörésbenjét, Grendel Lajos emlékezetes trilógiáját és Bodor Ádám Sinistráját tudnám említeni, a többi „határon túli” irodalmi értékünket írhatták volna akár Budapesten is). S folytathatnám a „hátrány-előny” játékot, a felsorolásomból egyértelműen az derülne ki, hogy „provinciális” jelentésű „kisebbségi” író lehet valaki Budapesten is, s a pozsonyi, kolozsvári, újvidéki literátorra sem illik mindig a „kisebbségi” jelző. Egy dolgot viszont csak a pozsonyi, kolozsvári, újvidéki „kisebbségi” magyar író tud: külföldről úgy nézni Magyarországra, az ún. anyaországra, hogy közben nem érez honvágyat. Ha a demokrácia csak egy kicsit is működik körülötte, akkor ott érzi magát otthon, ahol éppen van, ahol született. Jellemző, hogy mikor először hallottam meg a születő státusz-intézmény szirén-hangjait, úgy néztem körül Pozsonyban, mint aki máris búcsúzik, és hirtelen nagyon megszerettem még a Duna-parti patinás vízi kaszárnya torz, lassan már európai hírhedtségű szocialista „faszádját” is.

• Új verseiben egyfajta katasztrofista szemlélet uralkodik: a vers lehetőségei kimerültek, az emberi lényeg eltűnőben, a költészet csak az „elsivatagosodást” kommentálhatja, vagy ahogy Ön is írja: a huszonegyedik század elején a vers „harang, amely önmagáért szól”. De ha így van, kiknek szól ez a harang?

– A harang, a vers természetesen mindig önmagának szól, mert elsősorban önmaga nyelvi esetlegességeiből építkezik. (Erről az előbb, Valéryval kapcsolatban már beszéltem.) De szereti, szinte kivirul tőle, ha a hangját mások is hallják. Mások: a másik ember, Isten, a kozmikus végtelen, bárki vagy bármi. S olyan eset, hogy senki se hallaná, egyszerűen nem létezik, mert egy valaki még a világűr sivatagában is hallani fogja: maga a költő, aki a verset írja, aki a harang kötelét rángatja. S ez még akkor is így van, ha esetenként maga a költő kerül a harang helyzetébe. (Mint ahogyan a kérdésben szereplő vers „főhőse”, a kőműves Finnegan Timót, aki miután egy félig kész templom tornyában fölakasztja magát, szintén harangra emlékeztet! Csak ő, Joyce Finneganjével ellentétben, már nem ébred föl többé.) Így is, úgy is az történik, hogy a hangban a hang forrása megkettőződik, s feloldódik a forrás (a harang, a vers, a költő) kozmikus magánya. – Persze, ezek szerint mégsem csak önmagának szól sem a harang, sem a vers, de hát a költőnek a saját versét kommentáló szavát sohasem kell komolyan venni, a vers igazi mondanivalója mindig valahol máshol van. Micsoda például a Sátántangó rejtélyes harangjának a mondanivalója? Az, amit az eszelős harangozó nyökög harangozás közben, hogy „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!”? Az Úr 1985. esztendejében „jön a török”? Természetesen nem, a jelentés itt is máshol van, a harangszó éppen hogy elhomályosítja, hogy úgy mondjam: transzcendálja a jelentést. – Apropó, Sátántangó! Meglepő, hogy századvégünk „katasztrofista szemléletéből” mennyi jó magyar prózai mű született már, s milyen kevés jó magyar vers! Én mindenesetre boldog lennék, ha valaki majd úgy dícsérné a szóbanforgó verseskönyvemet, hogy… kicsit Krasznahorkai Sátántangójára enlékeztet, versben elbeszélve! Persze, töredelmesen bevallom, hogy nekem ez a Sátántangó-párhuzam csak most, az Ön kérdése kapcsán jutott eszembe. De hát a költőkkel ez már csak így van, mindig a harangozás után jönnek rá, hogy tulajdonképpen miért harangoztak.

• „Ki nem állhatom ezt a mintha-kort” – írja Euphorbosz című versében, és az egész kötetre jellemzőnek érzem az álságosság, a körülményeskedő könyörületesség dühödt elutasítását, az önlefokozó gesztusok, az ürítkezés problémáinak többszöri taglalása is mintha erre az egyenes beszéd iránti vágyra utalna.

– A „körülményeskedő könyörületesség dühödt elutasítását” megveszem, kitűnő aperçu, viszont ha én lennék a kritikus vagy a kérdező, mégis inkább azt mondanám, hogy a posztmodern „kondíció”, a „mintha”-habitus szenvelgéséről van itt szó. A posztmodern embert a fogyasztó társadalom kényelme általában is töketlen androgünné tette (másokat meg ugyanaz a társadalom félhülyévé nyomorított, de ez most nem tartozik ide), s az androgünnek már nem a „tenni” a célja, hanem a puszta „lenni” (vagy ahogy Baudrillard mondja: úgy életben maradni, hogy közben ne történjen semmi, mert a történésekkel, a nagy történetekkel könnyen nemcsak a történelem, hanem a földi élet is egyszer s mindenkorra befejeződhet), de ez a gyáva, „táplálkozó és élvező individuum” (Lévinas) még el is hiteti magával, hogy ez jól van így. A szimulakrum- és egyéb kibernetikus ideológiák hatására önként és dalolva fogadja el a pótvilágokat, s tesz úgy, mintha élne. Alapvető emberi (csaknem fiziológiai) funkciókról mond le, s tesz úgy, mintha ő „nem szeretne fuvolázni” (Heller Ágnes kifejezése; a „fuvolázás” alatt itt a teljes életet, a „jó életet” kell értenünk). A korábbi korok emberei saját maguknak általában nem hazudtak. Még a Kádár-kor „hőse” is tisztában van vele, hogy kettős életet él, s legalább az álarc alatt megpróbál azonos lenni önmagával. A posztmodern kor „hőse” úgy tudja és hiszi, hogy a „nagytörténetek” , nagy eszmék kora lejárt, s ezt úgy éli meg, hogy a „kistörténetekben”, a saját személyes, privát életében is elveti az eszméket, az erkölcsöt, a szeretetet, szerelmet, részvétet stb., tehát mindazokat a nemesebb érzéseket, amelyek túlmutatnak a saját létén, s az így kiürült személyiségét éppen a „mintha élne” posztmodern mimikrijével takarja el maga elől. – A kérdésében említett Euphorbosz felszabadított rabszolga Augustus korában (egyébként pedig fiktív figura Corneille Cinnájában), s nem véletlenül ő mondja ki, hogy „Ki nem állhatom ezt a mintha-kort”. Az öregedő, szenilis Augustus korában ugyanis már láthatók a hanyatlás, a közeledő ezüstkor jelei, már nincs messze Petronius, amikor Trimalchio, a parvenü lesz a hős. Nem én mondom ki először, hogy a posztmodern és az antik ezüstkor között sok a lélegzetelállító egyezés. Akkor a rabszolgamunka tette lehetővé a parvenü létezését, a posztmodern „hős” viszont a gépkor, a technika, a végletesen fejlett technológia, az elektronika parvenüje. S mint létezésforma általánosabb, mint amaz volt. De – legalábbis számomra – ugyanolyan ellenszenves.

• Idézek: „A szenvtelenséget tekintve Camus Gottfried Benn / s Fernando Pessoa együtt sem nyomnak annyit, / mint a mai magyar költők bármelyikének / egyetlen verse, sőt verssora.” Miben áll ez a szenvtelenség?

– Kérdésére válaszolandó nyugodtan folytathatom az előbbi gondolatsort. Csak most már át kell térnünk a jelenkori magyar költészetre. Ami amott parvenü polgár, az emitt „parvenü klasszicista”. (Az építész Robert Venturi a klasszikus formákon való élősködést nevezi „parvenü klasszicizmusnak”, illetve posztmodern művészetnek.) Az irodalmi szenvtelenség, az önmagamat is idegenként szemlélő közöny Camus korában és műveiben számított nóvumnak, ma már ugyanúgy a klasszikus irodalom kelléktárába tartozik, mint mondjuk a rokokó. Ha tehát valaki Camus, Gottfried Benn s Fernando Pessoa szenvtelen (érzelmi kiterjedések nélküli, metafizika-ellenes, tárgyilagos) költészetén „élősködik”, Venturi logikája szerint szintén a klasszicizmus „parvenüje”. – Azért vagyok kénytelen hangsúlyozni, hogy Venturi logikája szerint, mert elismerem, hogy ez bizony eléggé ultra-avantgárd logika, s természetesen távolról sem egyezik az enyémmel, de egy biztos: a költői „szenvtelenség”, tárgyilagosság mai túlhajtása, egyeduralma számomra már végtelenül unalmas. Ha egy ilyenfajta „új-szenvtelen” verset olvasok: mintha fűrészport rágnék. – Az Ön által idézett sor a kötetem címadó verséből, a Finnegan halálából való. A vers maga a posztmodern történettelenség, kiüresedés beismerése. Sőt: maga a kiüresedés folyamata, rémálom, de e rémálom álmodója nem hajlandó kiüresedését közönnyel, szenvtelenül szemlélni, sőt még örülni is neki.

Peer Krisztián

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu